Az egész világ emelésére szánták – Malonyai Péter publicisztikája

KÖNNYŰ PÁRHUZAM, de nem felesleges, ha a váratlanul érkező szeptemberi árvíz kapcsán előkerül Wesselényi Miklós (1796–1850) neve. Igen, ő volt az „árvízi hajós”, ám hiába szinte hétköznapi, hogy a neve hirtelen aktuálissá vált, sohasem haszontalan megemlékezni róla.

Mi sem először tesszük, hiszen a közelmúltban Népsport (2018. március 26.) és Képes Sport (2020. november 28.) mellékletünkben értő kollégánk, Szabó Gábor, illetve Holmár Zoltán történész jóvoltából már szóltunk kora all round sportemberéről.

Ami az epitheton ornans („árvízi hajós”) eredetét illeti, itt most legyen elég annyi, hogy 1838 márciusában Pestet elöntötte a Duna, s a báró félelmet nem ismerve mentette ki csónakjával a polgárokat a vízben álló épületekből és a jeges folyóból. Az egész ország háláját kiérdemelve kapta az „árvízi hajós” titulust.

Az árvíz méreteiről legyen elég annyi, hogy a legnagyobb vízmélység 2.6 méter volt, a Ferencvárosban mérték. Az pedig nem véletlen, hogy az árvizet Jókai Mór is megörökítette Kárpáthy Zoltán című regényében (1854), s az sem, hogy a belőle készült filmben (1966, rendezte: Várkonyi Zoltán) klasszikus jelenetsor az árvízi, a Wesselényit meggyőzően, hitelesen alakító színészlegendának, Básti Lajosnak is köszönhetően.

Az pedig már az utókor felületességre (is) hajló gondolkodásmódja, hogy leegyszerűsítve azt sugallta, könnyű volt neki, hiszen sportemberként evezésben is otthon volt. Miközben már tényleg a mai bulvárra hajaz, hogy többen rögzítik, Hozd-alám nevű kedvenc lovát nem sikerült megmentenie.

Véletlenek persze nincsenek. „Herkulesi termetében kevesebb volt az arány. A természet nagyon is gazdagon akart nála kiállítani mindent, széles vállai egy egész világ emelésére látszanak szánva” – ezek is Jókai Mór szavai.

Apja, idősebb Miklós, a „zsibói bölény” mindent megtett, hogy ne tunya főúr legyen a fiából – hozzászoktatta hideghez, meleghez, szomjúsághoz, koplaláshoz, napirenden volt nála a gyaloglás, a hosszú távú futás és persze a lovaglás. Egyes források szerint az 1827. június 6-án megrendezett első magyarországi lóversenyt Al-Borak nevű lova nyerte meg, máshol azt olvasni, hogy az úttörő Széchenyi István Gawing nevű lova volt. Mindenesetre aligha vesztek össze ezen, hiszen híres (de nem elvi vitáktól mentes) barátság volt az övék. Együtt indultak el 1822-ben Nyugat-Európába, hogy tanuljanak, és utána itthon tanítsanak. Maradva a lovaknál, Wesselényi 1839-ben megjelent munkájában („A régi híres ménesek egyike megszűnésének okairól”) így kesergett: „Alig van nemzet, amely oly keveset legyen lóháton, mint a magyar most, ki nem tud, ki restell lovagolni…”

A Széchenyivel közös úton bámulatosan sok sportágban kipróbálták magukat. Ami az evezést illeti, rácsodálkoztak a Temzén zajló élénk vízi életre, bámulták az etoni diákokat „ízléssel épült csónakokkal a vízen játszadozni, mely derék erőt adó gyakorlás az ifjúságnak”.

A tenisszel is találkoztak. „Együtt mentünk el a Ball-Hausba. Megvallom, eddig ezen igen szép, s nagyon egészséges játékról tiszta ideám se volt. Széchenyi jól játszik” – írta naplójában Wesselényi, elismerve, hogy barátja ügyesebb nála. Ám bokszban már ő volt a jobb (persze hogy ezt is rögzíti a naplóban). Előzmény, hogy megismerkedett „Gentleman” John Jacksonnal, aki a „legjobban nőtt, s hatalmasabb ínú ember, akit valaha láttam. Mellénél nagyobb perifériájú nálam, a karja is kevéssel vastagabb s keményebb az enyémnél, a combjai, s főként a lábikrái hasonlíthatatlanul erősebbek”, így a napló, majd az összegzés: „A boxolás a legerősebb mozgás és a legjobb is, mert a test minden része mozgásba jő, s mind a két kéz dolgozik.”

Az úszás sem hiányzott a báró tárházából. Doverben kétszer is úszott a tengerben, majd – emlékezik az utókor – az úszás hazai terjesztésében is érdeme van. Olvasható, hogy 1836. augusztus 15-én az akkor 39 éves Wesselényi elsőként úszta át a Balatont Füred és Tihany között. Hozzávetőleg négy órán át úszott, teljesítményére a füredi kikötőnél elhelyezett márványtábla emlékezteti az utókort, s 1992 óta az ő tiszteletére rendezik meg az öbölátúszást. Más, hitelesebb források szerint a füredi Anna-bál után kétszer is a tóba vetette magát, s úszott egy jót. Ebből lett később a Balaton-átúszás legendája.

Ez persze nem csökkenti Wesselényi úszásbeli érdemeit, ahogy a Füred–Tihany verseny rangját sem, amelynek a hagyományokra emlékeztető epizódja, hogy 1955-ben az ifjú Koltai Vera azért izgult, hogy ne legyen utolsó. A tradíció ugyanis az, hogy a Balatonnak van egy kulcsa, amelyet mindig a Wesselényi-emlékverseny utolsó helyezettje őriz egy évig biztosan. Ha ugyanis a kulcstulajdonos a következő évben nem lesz első, akkor szégyenszemre örökké nála rozsdásodik a kulcs.

A vívás sem maradhatott ki az „árvízi hajós” repertoárjából – emlékezetes esetekkel. Egy alkalommal három óra alatt harminchat asszót vívott egyfolytában, sorban kifárasztva az ellenfeleit, majd Keglevich Sándor vívótermében megszakítás nélkül huszonnégyet, váltott ellenfelekkel. Azért persze a párbajt sem hagyta ki, 1836 áprilisában a császári haderő legkiválóbb vívójával, Otto Wurmbrandt lovaskapitánnyal küzdött meg. Wurmbrandt nagy vágást ejtett Wesselényi nyakán, aki azonban felocsúdva akkora csapást mért ellenfelére, hogy az bár ki tudta védeni, négy ujját tőből elveszítette. Wurmbrandtnak ki kellett lépnie a hadseregből, elszegényedett, a báró pedig felajánlott neki egy állást a zsibói uradalomban.

A gyaloglást gyerekkora óta szerette, rengeteget túrázott a zsibói birtoka körüli hegyekben, Balítéletekről című könyvében így ír: „Gyaloglással már éppen kevés fárasztja magát, kivált nemes ember, de szintén szégyennek is tartják; pedig igazán nyomorék az, ki jól járni nem tud; ha valaki közülünk egy-két stációt gyalogol, már bámulják, híre van; pedig a legnyomorultabb paraszt gyermek is tud annyit, sőt többet is.”

A sor folytatható, de az sem közömbös, hogy reform­kori politikusként meggyűlt a baja a bécsi udvarral. A nagy pesti árvíz idején már felségsértési perbe fogottan mentette a pesti polgárokat, hősiessége kevés volt ahhoz, hogy ne ítéljék többévi börtönre. Közben a szemét idegsorvadás támadta meg. Barátai közbenjárására engedélyezték, hogy egy morvaországi fürdőhelyen gyógykezeltesse magát, de szeme világát már nem nyerte vissza. Az 1840. évi amnesztiával térhetett haza Zsibóra, de ettől kezdve már nem volt aktív – titkárának diktálva viszont levelezett mindenkivel.

A Pesti Napló közlése szerint 1850. április 21-én hunyt el 53 éves korában, a nekrológban: „Az elhunyt tetemei (…) az elhunyt végrendeleti parancsa szerint fény- és zajtalanul, takaríttatnak el.” Szilágyi Sándor A magyar forradalom férfiai 1848/49-ből című, 1850-ben megjelent könyvében felidéz róla egy közszájon forgó történetet: „Midőn Ferencz császár Erdélyben utazott, egy helységből ő szállitá a másikba. Híres betanított lovai valának. Útközben a lovak közé vág s a gyeplőt közéjük veti. Veszélyes úton vágtatva haladának. Nemsokára egy mélység elébe érnek. A császár elszörnyedve nézi a vészt, mi előtte állt, egy percz s a kocsi a mélységbe esett volna. A báró egyet füttyent s a csodalovak megállának. Látja, mond a báró nyugodtan, illyen a magyar nemzet. Eressze meg gyeplőjét, mert a vész perczében egy fütty­re megálland.”

A temetésén „egy mesterlegényféle fiatal, azon vette magát észre, hogy keze szomszédja zsebébe tévedt s már a tárczát ki is húzta belőle…”, nem sokkal később pedig az a Pesti Napló híre, hogy „Néhai báró Wesselényi Miklós hátrahagyott ménesének nagy része (…) f. évi September 23-án tartandó árverés útján eladandó”.

A leghatalmasabb tölgyfák sem nőnek az égig.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!