A piros-fehér-zöldbe öltözött Beé-közép bevette Pekinget (is)

Pénteki taxitúránk végcélja a Tiltott Város és az azzal szomszédos Tienanmen tér – egyes források szerint a földkerekség legnagyobb, viszont történelmileg bizonyítottan a legtöbb vérrel borított tere. (Utóbbi incidensnek már lassan húsz éve, mostanság nem ildomos emlegetni, legalábbis a házigazdák szerint.)

Egy darabig a modern Peking jellegzetes toronyházai között száguld a taxi, aztán egyik pillanatról a másikra megszűnik a lakótelepek sora, és máris a hutongok között poroszkálunk, araszolunk – ugyanis az addig háromsávos sugárút egysávosra szűkül. A következő ötszáz métert háromnegyed óra alatt tesszük meg – közben legalább van időnk gyönyörködni az ősi Peking egzotikus szépségében. Ez a szépség nem klasszikus, hiszen meglehetősen koszosak a helyenként 40 cm (!) széles, vagy inkább keskeny utcácskák, de mivel az emberek gyakorlatilag az utcán élnek – étkeznek, trécselnek, játsszák a szerencsejátékokat –, hihetetlenül izgalmas, mozgalmas a látvány.

Aztán egyik pillanatról a másikra meglódul a forgalom, és máris megérkeztünk a Tiltott Városhoz – ehhez az egy négyzetkilométer területű, lényegében négyzet alakú, kívülről várárokra emlékeztető csatornahálózattal, illetve magas fallal övezett épületegyütteshez. A bejáratnál azonnal egy túrát próbálnak a nyakunkra sózni – a Nagy Falhoz –, de kibújunk a „tour operator” karmai közül, s belépünk oda, ahová nem is olyan régen egyszerű földi halandó be sem tehette a lábát.

A tiltott Város az UNESCO világörökségének része, állítólag a legnagyobb, fából készült épületegyüttes a földön. A Ming-dinasztia derekán épült, 1406 és 1420 között, tizenöt esztendőn át egymillió ember dolgozott rajta. Ötszáz éven át a kínai császárok lakóhelye volt, megannyi palotával – manapság múzeum, ahová olimpiai akkreditációs kártyánkkal ingyen is beléphetünk.

Odabenn nagy a nyüzsgés, többnyire a hatalmas ország távoli zugaiból érkezett kínaiak, s persze európaiak, észak-amerikaiak százai, talán ezrei.

Egyszer csak magyar szó üti meg a fülünket – igen, nem tévedés, a híres „Beé-közép” tagjai azok, piros-fehér-zöld kalappal a fejükön, válogatott mezekbe, magyar zászlókba burkolózva merítkeznek meg az ősi kínai kultúrában, s közben pózolnak a fényképezőgépünk előtt. Alig várják már a kajak-kenu-versenyek rajtját – meglehet, a magyar aranyérmes remények utolsó megtestesítőinek szereplését.

Húsz perc alatt átszeljük a „várost”, a túlsó kapu egyenesen a Tienanmen térre néz. Odakint árusok hada, de még a falakon belül bizarr látvány: műfüves kosárlabdapályák – no, nem a Ming-dinasztia, hanem a Jao Ming-korszak idejéből…

A kapun túl ismét árusok hada ront ránk, az egyik prospektust nyom az orrunk alá, mintha turistautat próbálna ránk tukmálni – közben a szeme sarkából a pár méterre posztoló rendőr felé sandít –, majd hirtelen egy nemzetközi szót súg a fülünkbe. „Doxa…” Hogy a hamisított „svájci” óra vajon mennyit kóstál a Tiltott Város és a Tienanmen tér határán, sohasem tudjuk meg, mert rémülten sietünk tovább.

A nagy falas és tiltott városos hűtőmágneseket áruló bódénál már megbicsaklik az akaraterőnk, veszünk két-két tapadós mütyürkét – darabját 35 jüanról tizenötre alkudjuk le, ami olyan háromszázharminc forintnak felel meg.

A gigantikus téren még bámészkodunk egy darabig, semmi extra, tele Mao-képpel. Az embernek szegény boldogult Széchy Tamás szavai villannak az eszébe, aki 1992 őszén, amikor az újságírók azt firtatták, miért utazott évente háromszor is Mauritiusra az úszóválogatott, így felelt. „Most mit irigykedtek?! Mauritius csak egy kopár sziget, közepes kubai színvonalon…”