Rákospalotán azt érzi, hogy érdemes küzdeni

Mesélik, hogy a REAC tizenévesei tátott szájjal bámulják a VfB Stuttgart, a Werder Bremen egykori klasszisát, de az irányítóban semmi sztárallűr nincs, mintha a fiatalok bátyja lenne, barátságos, segítőkész mindenkivel. Aki ismeri, tudja, négy évvel ezelőtt súlyosan megsérült, sokan már lemondtak róla, tavasszal visszatért nevelőegyesületébe, a Ferencvárosba, de a klub nem jutott fel, Lisztes Krisztián azonban igen. Az Üllői úton nem kellett, Rákospalotán (egy osztállyal feljebb…) igen, és egyre jobban játszik: Pakson lőtt gólja, Győrben mutatott játéka élményszámba ment.

Szokatlan önt sárgában látni…

Engem nem zavar, sőt van, akinek az a sorsa, hogy narancssárgában dolgozik – hát nem jobb ez? – nevetett Lisztes Krisztián. – Jól érzem itt magam.

Tudom, sok tízezer fradista kedvence, az igazi zöld-fehér futballszurkolók szívének igen kedves karrier az öné. A Népligetben nevelkedett, tizenhét évesen debütált a nagycsapatban, a Bajnokok Ligájába jutott gárda alapembere volt, ön rúgta a klub első BL-gólját Zürichben, később az UEFA-kupában kétszer bevette a Newcastle United kapuját, és légiósként is igazi fradistaként tekintettek önre…

Jólesik, amit mond, és érzem is naponta, hogy nem felejtettek el. Nemrég Őrbottyánban játszottunk edzőmeccset, és odajöttek hozzám az emberek: Krisztián, hadd fogjunk kezet veled, emlékszünk a BL-re, a Newcastle elleni meccsre, micsoda idők voltak! Érzem a szeretetet, és ez nagyon hízelgő, kár is lenne tagadni.

A Bőcsön elbukó zöldekért szorító kívülállónak valódi arculcsapás lehetett, hogy ön már nem kell a Fradinak…

Lezártam életemnek ezt a szakaszát. Igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, de ez nem meglepő, hiszen mindig így tettem. Lehetne elemezni, hogy későn kerültem oda, a felkészülés végén, hogy addigra szétesett a csapat, hogy nekem mennyire fáj, hogy hazai pályán sohasem lehettem tagja a kezdőcsapatnak, de nem teszem. Amikor hazajöttem, több klub megkeresett, de nem mehettem máshova, mert nekem a Fradi mindig is különleges marad.

Igen, csak van, aki szerint egy Kovács Zoltánt Újpesten, egy Lipcsei Pétert, Lisztes Krisztiánt a Ferencvárosban – akik szinte megjelenítik a klubjukat, azonosulnak vele – minden körülmények között meg kell őrizni, és ha már nekik esetleg nem megy úgy a játék, akkor is meg kell találni, hol, milyen pozícióban lehetnének az egyesület hasznára…

Kedves öntől, hogy így gondolja. Engem is felháborított, ha valaki azt magyarázta nekem: mennyit keres az idősebbik Albert Flórián a Fradiban, mit csinál a klubházban? Mindig kikértem magamnak: kit akarunk megbecsülni, ha nem őt? Aki a múltját nem tiszteli, nincs jövője, úgyhogy azt mondtam: én nem tudom, mennyit keres Flóri bácsi, de kétszer annyit sem sajnálnék tőle! A Népstadion hetente megtelt a kedvéért… Szó sincs arról, hogy hozzá hasonlítanám magam, de a felvetésre azt mondhatom: meglehet, aki engem elküldött, megmenti a Fradit. Igaz, nem volt jó érzés megélni, hogy bár Lipcsei Péter, Dragóner Attila, Vincze Ottó, Mátyus János ott van mellettem, ez a Fradi nem az, amelyik mondjuk a BL-ben volt, semmi sem emlékeztetett rá, mintha azóta minden tönkrement volna… Akartam segíteni, nem ment, és kár analizálni, ki miben hibázott. Elfogadtam, amit a sors nekem adott. Néztem a Tököl elleni idénynyitó meccset, és nagyon szurkoltam a csapatnak, az élvonalban a helye. Gondoljon bele: harmadszor kezdte az NB II-ben a bajnokságot a Fradi, és kiment a stadionba nyolcezer ember – ha a klubházban nem is mindenki, ők feltétlenül megérdemlik, hogy a Ferencváros újra NB I-es, nagy és sikeres csapat legyen.

Emlékszem, öt éve Brémában a Weserstadion gyepén beszélgettünk éppen arról, hogy a zöld-fehér klub narancssárga mezben játszik, és emiatt tiltakoznak a Werder-hívők – lám, hasonló történik