Fergeteges fogadtatás

A Hainan Airlines Peking–Buda pest járata megdöntötte az egységnyi területre történő utasbezsúfolás Guinness-rekordját. Ennél kényelmetlenebb repülőgép egyszerűen nem létezik, a 199 centis Pulai „Sumák” gyakorlatilag összecsomagolja magát, úgy préselődik be az ülésre – az Aranygép legértékesebb utasai, az aranyérmesek és még néhány szerencsés kiváltságos a business classon teszi meg a tizenegy órás utat.

Pekingi idő szerint hajnali kettő tájban kapjuk meg a felszállási engedélyt, Varga János és Szomolányi Ferenc pilóta – előbbi hozta haza Sydneyből is aranyérmeseinket – vezeti a gépet, a két rutinos profival folytatott rövid beszélgetés arról győz meg, hogy jobb kezekben nem is lehetnénk.

A siker a legjobb altató, mire a felszállás után előrearaszolunk az első osztályra, a bal egyes „páholyban” helyet foglaló Vajda Attila már az igazak – és az olimpiai bajnokok – álmát alussza, előtte a falon lapunk óriásposztere, ha a szegedi kenus éjszaka véletlenül felébred, önmagával találja szembe magát.

A többiek is befészkelték már magukat az alváshoz, csak a pólósok beszélgetnek Kemény Dénes környezetében. Molnár „Papesz” sétálgat a sorok között, amikor Janics Natasához és Kovács Katalinhoz ér, észreveszi, hogy Kati válláról lecsúszott a takaró, halványan elmosolyodik, s mint apa a gyermekének, megigazítja a pokrócot, nehogy megfázzon a kétszeres olimpiai bajnok kajakoslány.

Lassan mindenki elalszik, vagy legalábbis megpróbálja... Azért telik-múlik az idő, három órával a megérkezés előtt virradni kezd, itt is, ott is mocorognak az utasok, leülök dr. Lénárt Ágota, a Testnevelési Egyetem tanszékvezető docense mellé, kíváncsi lennék rá, létezik-e racionális magyarázat, miért csak a tizennegyedik napon született meg olimpikonjaink első olimpiai aranyérme. A pszichológus az első ember a küldöttségből, akitől a ködös, semmitmondó hókuszpókuszok helyett konkrétumokat hallok.

„Versenyzőinkkel folytatott beszélgetéseim arról győztek meg, hogy edzőink jelentős része hajmeresztő módszerekkel dolgozik, számukra a problémamegoldás egyetlen változata létezik: még jobban meghajtani a már amúgy is holtfáradt, túledzett versenyzőt. Rettenetes, hogy a huszonegyedik században még azt kell bizonygatnom, hogy a túledzettség legalább annyira káros, mint ha nem dolgozna eleget az illető.”

Lénárt doktornő legnagyobb pekingi szakmai bravúrjának a női kézilabda-válogatott negyedik helyezését tartja.

„A Kína és Kazahsztán elleni bemelegítő meccsek vereségei után – amelyek egybeestek az időzóna-átállással – a padlóról kellett felkelniük a lányoknak. A bajt tetézte a dél-koreaiaktól és az oroszoktól elszenvedett súlyos vereség. Szerencsémre óriási volt játékosainkban a motiváció, mindenben partnerek voltak. A helyszínen kellett tervet készítenem, amelyben a csapatépítéstől a mozgássémákon belüli hibák kijavításáig sok minden szerepelt. A románok negyeddöntőbeli legyőzését pályafutásom egyik legnagyobb szakmai sikerének tartom, egy tanulmányban valószínűleg meg is próbálom átadni a tapasztalatokat az utókornak.”

Most már az első osztályon is ébredeznek, Vajda Kamuti Jenővel, a MOB főtitkárával társalog, mögötte a Schmitt házaspár, a középső sorban Baráth Etele, a Magyar Kajak-kenu Szövetség elnöke és felesége, a hangulat kellemes. A pszichológusi segítség kérdése nem hagy nyugodni, vajon Vajdának szüksége volt-e a lélekbúvárra?

„Hogyne, két évvel ezelőtt, amikor átestem egy üvegablakon, és összevagdostam magam, kellett a pszichológusi segítség a talpra álláshoz. Tavaly óta azonban, amikor világbajnok lettem, már tudom, mit kell tennem a sikeres felkészülés érdekében” – mondja Peking egyetlen magyar egyéni olimpiai bajnoka.

Ekkor nyílik a pilótafülke ajtaja, Varga és Szomolányi pilóták ajándékot – valószínűleg porcelánból készült repülőgépmakettet – adnak át Vajdának, majd tortákat szeletelnek a csinos kínai légikisasszonyok, fotóztatják magukat Attilával, ahogy elnézem, egyiküknek sem lenne ellenére egy bizonyos szegedi családba bekerülni…

„Nyaralásra nem lesz időm, előbb Moszkvába utazom bemutatóversenyre, majd jön Hawaii, a molokai viadal. Hatvan kilométert kell megtennünk, még Kolonics Gyurival terveztük ezt a vendéghajós, úgynevezett outrigger viadalt. Ha leszáll a gép, Kozmann Gyurival és Kiss Tamással kimegyünk a Farkasréti temetőbe, és letesszük Koló sírjára azt a virágcsokrot, amelyet az első, illetve a harmadik helyért kaptunk Pekingben.”

A temetői látogatás késedelmet szenved, mert a leszállás után – piros-fehér-zöld zászlós tűzoltóautók vízsugarakból formálnak diadalívet a betonpályán gördülő gépnek – a buszok a Syma-csarnokba szállítanak bennünket, ahol másfél ezer őrjöngő szurkoló várja a pekingi olimpikonokat, köztük megannyi hőst. Kiderül, magát Schmitt Pált is meglepi az ünnepség, annál is inkább, mert vasárnap még ő közölte velünk a kínai fővárosban, hogy nem lesz semmiféle felhajtás, a sportolók felveszik csomagjaikat, s szépen hazamennek.

Benn, a csarnokban pódium, a ceremóniamester egymásután szólítja színpadra a pontszerzőket, a hatodik helyezettektől felfelé. A már korábban hazaérkezők is ott vannak, Cseh Lacit földrengésszerű ováció fogadja, Vajda Attila, Kovács Katalin, Janics Natasa és a férfi vízilabdázók ünneplése leírhatatlan. Molnár Tamás, Biros Péter, Kiss Gergely, Varga Tamás gyermekeikkel a karjukon fogadják a vastapsot, a jelenet több mint megható. Leginkább azért, mert a jelek szerint a kinti gyászos hangulatból Magyarországra semmi sem jött át, a sikerekre kiéhezett közvélemény ezt a tíz érmet, benne a három aranyat is elementáris diadalként éli meg. Schmitt megköszöni a fogadtatást, mondandóját csatakiáltással zárja: „Csak azért is, hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”

Amikor kijutok a csarnokból, a Dózsa György úton egy autó húz el hangos dudaszóval, egy srác jókora magyar zászlót lenget ki az ablakon.

Odaintek, visszainteget – egy pillanatra mindketten úgy érezzük, mintha mi is olimpiai bajnokok lennénk.