Hit, hitelbe

Igen, ez az a helyzet, amikor lelkesíteni lehetne. Amikor könnyes szemmel előráncigálhatnánk a nyolcvanas évek győri nagycsapatát, emlékezhetnénk a zsúfolt lelátókra, a már soha vissza nem szerezhető hangulatra, a valódi futballra.

Amikor Hajszán Gyulát, Szentes Lázárt, Hannich Pétert példaképül állíthatnánk Bajzát Péter meg Koltai Tamás elé, hátha a felturbózott lelkiállapotnak, a magyar virtusnak meg az itt bepötyögött ezernyolcszáztizenhét karakternek köszönhetően a csapat gurít egy négyest a Stuttgartnak.

Bár 4–0 és 1–0 között jelen esetben nincs különbség: mindkettő a csoda kategóriájába tartozik. Csakhogy csodára mi már régóta nem várunk. Nekem például a Vaduz újpesti iskolafocija tett be: két éve még szidtam a tévét minden liechtensteini gól után, azóta viszont szorgosan vonogatom a vállam a Rabotnicski, Mika Astarak, Fenerbache nevet hallva, és ha most mégis a Stuttgart rúgja azt a négyest, ugyanilyen rezignáltan nyúlok a ropiért.

Holott egy gól a hátrány, egyetlen apró gól, veszítenivalója kizárólag a német alakulatnak van, a szurkolók pedig rég látott tömegben lepik majd el a győri stadion lelátóit. De a nyolc-tízezer néző közül mennyi megy úgy ki a meccsre, hogy nemcsak szeretné a továbbjutást, hanem hisz is benne? Ezer? Ötszáz? Egy? És a játékosok közül?

Pedig olyan boldogok lennénk, ha akadna végre egy csapat, amely szakít az átlag magyar együttes jól begyakorolt gyáva futballjával, és a lefújás után tulajdonosa/edzője/középcsatára nem abban látná labdarúgásunk felemelkedésének jelét, hogy sikerült egy, azaz egy alkalommal kapura lőni.

Ha a Győr hatvan (negyven, húsz, tíz...) percig játszana, valóban játszana, talán megint elkezdenénk hinni a futballban. És a végén még elhinnénk, hogy jövőre lesz olyan magyar kupacsapat, amely megéri a tavaszt. Na jó, az őszt.