Új Abramovicsok

Azzal semmi bajom, hogy a Manchester United 37 millió eurót ad Dimitar Berbatovért vagy hogy a Barcelona harmincat Daniel Alvesért. Ebben semmiféle értékzavar nincs, az elmúlt öt szezonban a Bundesligában, illetve a Premier League-ben rendre legalább 12 gólig jutó csatár, illetve a támadó szellemű balhátvéd még érhet is ennyit, ha nyolc éve már Marc Overmars is negyvenmilliót kóstált. Na de hogy „egy” Robinho legyen a nyár legdrágább futballistája? Nem is „első vonalas” brazil futballista, hároméves európai légióskarrierje alatt szinte semmit sem tett le az asztalra, még a Real Madrid kezdőcsapatába sem tudta beverekedni magát, erre most a Manchester Cityt néhány órája birtokló, Szulejman al-Fahim által jegyzett konzorcium hipp-hopp letett egy 42 millió eurós csekket, és elvitte a Chelsea elől a támadót. Ha úgy tetszik, legyőzte Roman Abramovicsot, ha úgy tetszik, üzent mindenkinek. Hogy újra szabad a vásár, és végképp leszámolhatunk a szakmai alapú döntésekkel. Luiz Felipe Scolari, a Chelsea menedzsere hetek óta ilyen alapon szorgalmazta honfitársa szerződtetését, manchesteri kollégájának, Mark Hughesnak viszont talán arra sem volt ideje, hogy átgondolja, hol lesz Robinho helye, amikor már az övé volt. Csak mert a tulajdonosnak volt pénze. Lehet, hogy az újgazdagok, a homályos múltú „vállalkozók” újraértelmezik a „Tudsz úszni? Nem. És ha megfizetem?” párbeszédet, és lehet, hogy Sepp Blatternek mégis igaza lesz a modern rabszolgaságot illetően? Mert Robinho klubcseréjét mindenki akarta, csak a játékos nem. Még akkor sem, ha holnap esetleg előáll azzal, hogy ő bizony gyerekkorától a Manchester City szurkolója volt, és mekkora megtiszteltetés felhúznia a kék-fehér dresszt. Akkor már belőle is csak a pénz beszélne…