Ember tervez, ló végez

„Talpra fogok állni, de nehéz feldolgozni, ami történt – mondja a huszonhatodik helyen kikötő, kétszeres egyéni világbajnok öttusázó, Balogh Gábor. – Lelkizős alkat vagyok, korábban is az voltam, egy-egy verseny terhét időnként évekig cipeltem magamban, ha nem úgy sikerült. Az idő majd begyógyítja a sebeket, de biztos, hogy bármikor visszagondolok majd a pályafutásomra, fájó emlék lesz.”

Az egész pályafutása? – kérdezünk vissza. Tehát vége?

Bólint.

„Inkább fájni fog, mintsem szép lesz – erősíti meg Balogh

Gábor. – Teljes mértékben hittem abban, hogy a dobogóra állhatok Pekingben, elégedett is lettem volna vele, még ha az arany is volt a legszebb álmom.”

A lelátón ülünk a szeptember eleji napsütésben a Tüzér utcai Honvéd-sporttelepen. Állítólag nemcsak az idő, hanem a napfény, a levegő és a természet zöldje is oldja az ember komorságát, de most nem. Ahhoz kevesek, hogy Balogh Gábornak pályafutásáról ne utolsó olimpiája, hanem első nagy győzelme legyen a legfontosabb emléke, amikor 1999-ben a Margitszigeten világbajnok lett, sok-sok magyar gyerekkel megszerettetve az öttusázást és a sportot. Akkor hatéves unokaöcsém e diadal hatására kezdett lázas telefonálgatásba, hogyan válhatna belőle öttusázó, pedig a számokat nem ismerte – mármint az arab számokat, mert az öttusa versenyszámai akkor tisztázódtak előtte. Ez is Balogh Gábor érdeme; az viszont nem az ő bűne, hogy a sok lelkes kisfiú közül alig valakiből lett a sportág rabja, sőt sportoló is csak néhányból. Az idei magyar bajnokságon már csak azért teltek be a lőállások, mert felnőttek és gyerekek együtt versenyeztek.

Üres a pálya előttünk, a közepén a gyep is, de a folytatásról azért szót kell ejteni. Nem nagyon megy.

„Megpróbálom kikapcsolni a gondolataimat, hajóra szállok, moziba megyek, mindent kipróbálok, amire a sportolás közben nem volt időm.”

Pedig lenne mire visszagondolnia, de most még nincs itt az ideje. Neki újra megadatott, ami oly sok olimpiai bajnoknak egyszer sem: a hazájában másodszor is világversenyt nyert: 2006-ban Budakalászon Európa-bajnokságot. És van olimpiai érme is, ezüst Sydneyből. És ott van még egy világbajnoki arany 2001-ből, egy Eb-arany 2000-ből, egy vb-ezüst ugyanabból az évből, és egy Eb-bronz 2002-ből. És ez még mindmind csak az egyéni versenyek hozadéka, egy különös, egyszerre zárkózott és nyílt egyéniség aranykorszakáé.

Visszatérünk a jövőre, pedig korai még.

„Szeretnék a sportban maradni. Ehhez értek, kevés olyan terület van, amivel ne foglalkoztam volna. Már közben is belekezdtem néhány vállalkozásba, de lehetetlen volt sportolás közben folytatnom, nem fért bele az időmbe. Újra előhúzom majd őket, de néhány hónapig levezetek, keresem a helyemet.”

Ha fáj is, talán segít, hogy mégiscsak Pekingről beszél most a legtöbbet. A szőnyeg alá söpörni nem lehet az ott történteket, talán nem is szabad.

„Győzelem után is átgondolom a versenyt, most még inkább, de nem találom a feleleteket. Miért lett olyan az első öt lövésem, miért alakult úgy a vívásnál az utolsó nyolc asszó, miért állt meg a nyolcadik akadálynál a ló? Ha valami, az már tényleg a vég, hogy nem tudom. Égi jel, hogy ideje más vizekre evezni.”

Az sem vigasztalja, hogy a vívásban minden magyarnak voltak gondjai…

„Én sokáig jól vívtam, sokáig kihoztam magamból azt a Balogh Gábort, aki bennem van, plusz hétre álltam, amikor megszúrtam az oroszt, és nem jelzett a pengém. Felfokozott állapotból gödörbe kerültem, az utolsó nyolc asszómból csak kettőt tudtam megnyerni. De talán így kellett történnie, ez is égi jel volt. Megbeszéltem magammal a verseny előtt, bárhogyan állok majd, az utolsó pillanatig küzdök. Athén erre a példa, ahol rosszabbul sikerült az első két szám, mégis bejutottam a végén a legjobb tíz közé. Most a lovaglás előtt még a legjobb hat közé pályáztam, de az esés után halvány reménysugár sem maradt. Tisztában voltam vele, mi történt, de ilyenkor robotként működik az ember, nincs mit csinálni, visszaültem, és mentem tovább. Azóta fáj a bokám, lehet, hogy nagyobb baja van. Erőteljesen érzem a derekamat és a fenekemet is. A verseny hevében észre sem veszem a sérüléseket, akkor inkább a lélek fáj.”

Megkérdezi, hogy van-e még kérdés, hívja a magányos atlétikapálya, a zöld fű, a futás, a levezetés – a kínzó gondolatok kikapcsolása, vagy inkább feldolgozása. De nem kerülhetjük meg, hová jutott a sportág Pekingben, és hová tartanak benne a magyarok.

„A világ négyévente lát öttusát, a nemzetközi szövetség pedig éppen akkorra nem tudta megszervezni, hogy normális lóállomány, normális verseny legyen – folytatja az egyik vezéráldozat. – Nagyon fontos lett

volna, hogy kulturált összképet mutasson a férfiak lovaglása, így viszont biztosan sokan megkérdőjelezik a sportág jövőjét az olimpián, mégha Coubertin báró álma volt egy ilyen összetett verseny. A nőknél legalább már csak a jó lovakat hagyták bent, jó volt az idő is, nem süppedtek bele a talajba a lovak, és – állítólag – húsz centivel lejjebb vitték az akadályokat.”

Ezzel együtt a nők sem jártak jobban a mieink közül, mint a férfiak.

„Gyökeres változásra van szükség. Szemléletváltásra, hiszen ahogy készülünk, az nem jó. Nem szabad takarózni semmivel. Mi gyakorolunk a legtöbbet lóval a világon, de el kell gondolkozni rajta, érdemes-e annyi energiát ebbe a számba beleölni. A két litván, aki dobogós lett, rendszeresen nálunk edz, katasztrofális lovasok, a tudásszintjük a közelünkben sincs, mégis remekül mentek Pekingben. Lehet, hogy jobb volna reménykednünk egy jó lósorsolásban, aztán felülnünk, és elindulnunk.”

Az olimpia alapján nemcsak az öttusával van baj nálunk.

„Érződött a szereplésen az egész ország hangulata. Az emberek a holnapjukat próbálják megoldani, ami végre kihat a sportra is. Azért mondom, hogy végre, mert ezt talán állami szinten is észreveszik. Tíz-tizenkét éve megvoltak az előjelek, nincs min csodálkozni.”

Irkálok, jegyzetelgetek még a lelátón, ő odabent kocog, aztán amikor búcsút intek, tempót vált, és odarohan hozzám. Minden mondata közül számára ez a legfontosabb:

„Bármit mondtam is a pályafutásomról, nagyon köszönöm a családtagjaimnak és a barátaimnak, hogy mellettem álltak, az edzőimnek pedig, hogy külön foglalkoztak velem.”