Anglia: Van csapatunk!

Az angol átlagszurkoló lelkiálla pota szerda este gyökeresen megváltozott. Amíg korábban a távolról (sem) követett Európabajnokság keserűsége, a Fabio Capello módszereit kísérő aggodalom és az arctalan válogatott ingadozó teljesítménye határozta meg érzéseit, „Zágráb” óta nincs más a szívében, csak megkönnyebbülés, büszkeség és bizakodás.

A Maksimir Stadionban csapat született.

Pontosabban: feltámadt egy nagy múltú, ám régóta tetszhalott együttes, az angol válogatott. A 4–1 a tökéletesen működő, stílusosan és eredményesen játszó gárda teljes joggal elért diadala volt a neki nem is oly rég még két pofont kiosztó (2–0, 3–2) horvátokkal szemben. Elégtétel, ha úgy tetszik. Ahogy a Times fogalmazott:

„Helyreállt a világ kizökkent rendje. Az angol szövetség 757 millió fontért építtette fel a gyönyörű új Wembleyt, Horvátország pedig olyan stadionban rendezte a szerdai meccset, amely Angliában minden egészségügyi és biztonsági teszten megbukna, és amelynek mozgássérültszektorában több tolókocsis meglepődve szembesült a helyéhez vezető lépcsősorral...”

A kulturális és anyagi eltérések azonban szerda este eltörpültek a két csapat futballja közötti minőségi különbséghez képest. Néhány árulkodó idézet a csütörtökön megjelent horvát lapokból: „Ez nem McClaren Angliája volt – ez a csapat erősebb és jobb a horvátnál” (Jutarnji List), „Le a kalappal, Mr. Capello! – A nagy Fabio megalázta a születésnapját ünneplő Bilicet” (Vecernji List). S ha ehhez hozzávesszük, hogy a Radio Zagreb műsorvezetője élő adásban elénekelte a „God Save the Queen”-t, kijelenthetjük, a horvátok tiszteletadása nem lehetett teljesebb.

Ha ilyenek a visszhangok a vesztesnél, képzelhetjük, miként kezelik a győzelmet Angliában! Az alaptételt a Daily Mirror Fabio Capellónak címzett felkiáltása rögzíti: „Köszönjük, Fab! A sötét korszak véget ért... Végre visszakaptuk angol válogatottunkat!” A fenti megállapításon túl a következő tanulságok köszönnek vissza a lapok lelkesebbnél lelkesebb jegyzeteiben. Egy: Capello kiváló szakember. Kettő: a mérkőzésen három gólt szerző Theo Walcott az angol labdarúgás „új Owene”, sőt... Három: a zágrábi győzelem csak a németek 2001-es, müncheni kiütéséhez (5–1) fogható bravúr (akkor Owen ért el mesterhármast). Négy: szerdán alighanem a Walcott miatt a padra szoruló, az utolsó néhány percben csereként pályára lépő David Beckham sorsa is megpecsételődött.

„Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy Walcottot kell a kezdőcsapatba tennem – árulta el a meccs után a Beckham– Walcott-kérdéssel kapcsolatban Capello. – Erőnlétileg és lelkileg is csodálatos állapotban van, szinte lehetetlen tartani. De senki se felejtse el, hogy ő sem képes mindig ugyanolyan jó teljesítményt nyújtani, lesznek szürke napjai. Kérem, ezeken is támogassák majd!”

A Beckham-szálról még csak annyit, hogy a meccs előtt a 105szörös válogatott azt tanácsolta ifjú vetélytársának, legyen határozottabb és önzőbb a kapu előtt. Walcott elmondta, a lefújás után odament hozzá 33 éves csapattársa, és mosolyogva megdorgálta: „Azért ennyire nem kellett volna!” A feddés érthető, hisz könnyen lehet, hogy Walcott góljai végképp a cserepadra szorították Beckhamet...

S hogy mi volt a titka a válogatottban az élete első (három) gólját szerző Arsenal-szélsőnek? Tény, szélsebes vágtáit sokszor a horvátok is csak pislogva figyelték (nem véletlenül nevezik korábbi klubja után „Newbury Expressnek”), 19 éves létére rendkívül higgadtan mozgott a kapu előtt, gólérzékenységét pedig a tripla után kár említeni. Ám hogy ezen képességek mennyire nem a körülmények függvényei, jelzi a furcsa mellékzönge: Walcott cipőjéből majdnem végig hiányzott egy stopli.