Pénzt, paripát, fegyvert!

A kék-fehér klub egykori sporttelepén sem szép látvány az öltözőket és irodákat rejtő pusztuló, földszintes épület, de az ember érzi a munka szagát, amelyben, ha kell, a két kezével mindenki részt vesz. A terület ma már a Zuglói Sportközpont és Pedagógiai Szakszolgálathoz tartozik, amelynek megbízott igazgatóhelyettese Martinek János, sőt hamarosan – ha pályázatát elfogadják – igazgatóként folytathatja.

Óvodások vízhez szoktatását, általános iskolások kötelező úszásoktatását szervezzük – mondja az egykori öttusázó, aki 1988-ban csapatversenyben is olimpiai bajnok lett. – Továbbá a kötelező gyógytestnevelői ellátást és a kerületi sportversenyeket tizennégy sportágban.

Öttusában is?

Arra nincs lehetőségünk. Négy számot még meg tudnánk oldani, de a lovaglást nem. Mindenhol egyre apad a lóállomány, az országos szövetségnek még van harminc-harmincöt lova, de az állami tulajdonú Tattersalt már kijelölték eladásra. Ki tudja, hol lehet majd ezután lovakat tartani, hiszen ez külön költség lenne, negyvenezer forint havonta – lovanként.

A versenyzők többsége hová lett?

Régóta hiányzik az a tömeg az öttusából, ami korábban jellemző volt. Az én időmben Magyarországon legalább hatvantagú felnőttmezőnyünk volt, most hat férfi versenyzőnk van. A támogatottság hiánya miatt nagyobb részt kell vállalniuk az anyagi kiadásokból a szülőknek és a gyerekeknek is, de nem tudják megtenni. Egy vívóruha hetven-nyolcvanezer forint, egy nemzetközi szintű szálpenge pedig harminc-negyvenezer. Eltörhet bármikor, fejenként úgy hatra van szükség. A lovasfelszerelés harminc-negyvenezerbe kerül. Ha válogatott lesz valaki, saját pisztolyt kap, ha nem, az egyesületét használja. De ha szeretne továbblépni, vennie kell egy jót két-háromszázezerért. Az én teljesítményem akkor ugrott meg, amikor bevonultam a katonasághoz, majd leszereltem, és sportálláshoz jutottam, ez alapozta meg a jövőmet. Egy mai fiatalnak erre alig van lehetősége.

A gyerekeket hogyan lehetne újra megnyerni a sportágnak?

Fiatalon tömegesíteni kellene az öttusázást, nagyobb vonzerőt kialakítani neki. Nagyobb anyagi befektetetésre van szüksége a sportágnak, és több aktivitásra azoktól, akik benne vannak. Mi ketten Fábián Lászlóval a Honvéd öttusaszakosztályának vezetőségébe tartozunk, de szakmai feladatunk nincs. Ma az utánpótlásban egyetlen egyesület vonz sok gyereket, az Alba Volán. Másrészt fel kellene kutatni azokat, akiket már kiválasztottak az alapsportágakban, és átterelni őket az öttusára. Sok klasszisunk, mint Fábián László vagy Császári Attila, úszóból lett öttusázó. Én tornával kezdtem, az úszás mellett szerintem ez a másik sportág, amelyre a legnagyobb szüksége van egy gyereknek. Ha lovagláskor bajba kerültem, tudtam korrigálni, sosem sérültem meg. Sokan, miután leesnek a lóról, úgy összetörik magukat, hogy heteket kell kihagyniuk.

Egy korábbi interjúban, amikor a pekingi kudarc okait kerestük, a szakemberhiányt említette.

A vívás veszített a legtöbbet, a legtöbb edző, aki velünk kezdett, külföldre került. Villányi Zsigmond Olaszországban dolgozott, Salamon Gábor Németországban a szöuli olimpiai bajnok párbajtőrvívó, Arndt Schmitt mestere lett. Horváth Kornél Szöulban még velünk volt, aztán Spanyolországban, majd Portugáliában folytatta vívóedzőként. Magyari István is Spanyolországban lett vívótréner, Kováts Endre ugyanott az öttusázóké.

A sportág nemzetközi helyzete sem megnyugtató.

Az öttusa jövője attól függ, meg tudjuk-e tartani az olimpiai programban. Vannak a nemzetközi szövetségen belül, akik át akarják alakítani, összevonva a futást és a lövészetet, ami azonban nem biztos, hogy segíteni fog.