Megújulva, vidáman

Amint azt december 6-án a tortájával megteszi, Pálinger Katalin mindjárt a közepébe vág: „A Balázs Béla Általános Iskolában Takács Miklós és Róth Kálmán tartotta a kézilabdaedzéseket, és egy nap, amikor a barátnőmmel a tornaterem előbb tébláboltunk, Miklós bácsi szinte ránk förmedt: »Lányok, mit csináltok holnap délután háromkor?« Hebegve feleltük, hogy semmit, mire ő: »Akkor három előtt öt perccel trikóban, rövidnadrágban és tornacipőben itt legyetek ám!«

És tessék, másnap nem késett…

A kapusválasztás sem váratott magára sokáig: a történet főhőse úgy emlékszik vissza a pályafutása szempontjából minimum meghatározónak számító jelenetre, hogy amikor az „edző bá’” feltette a kérdést, kinek van kedve beállni a kapuba, az összes kéz a magasba lendült.

„Állítom, ha Miklós bácsi azt tudakolta volna, ki akar fejjel a falnak menni, arra is mindanynyian jelentkezünk. Máig nem tudom, miért, de végül rám bökött, így én lettem a kapus. Jobban mondva: így lettem kapus.”

Nagy ugrás: „Gin” olimpiai ezüstérmesként, világbajnoki második és harmadik helyezettként, Európa-bajnokként, négyszeres magyar bajnokként, háromszoros Magyar Kupagyőztesként, szlovén bajnokként és kupagyőztesként eleveníti fel a két évtizeddel ezelőtti emlékeit. A dicsőséglistával persze nem ő rukkol ki, részint mert nem az a kérkedős típus, részint mert az imént citált eredménysor közel sem teljes – ha „ától cettig” fel akarná sorolni az eddigi termést, erős a gyanúnk, puskáznia kellene.

„Szerencsés vagyok, mert amikor a sikereimről faggatnak, a bőség zavarával küszködöm.

Az első bajnoki címem, az Európa-bajnoki aranyam, a sydneyi második hely, a zágrábi ezüst – ezekről mind hosszasan és boldogan mesélhetnék. Igen, az olimpiai és a világbajnoki döntőről is, hiszen a második hely azt bizonyítja, hogy az idő tájt csak egyetlen csapat volt erősebb nálunk. S én úgy vagyok vele, hogy valamiben a világ második legjobbjának lenni nem kis dolog. Ha az ember tudomásul veszi, hogy valaki jobbnak bizonyult nála, akkor tud örülni az ezüstnek is.”

Már tudja, mi a fontos számára az életben

Mi több: apróságoknak is tud örülni, ha átértékeli magában az életét. Fájdalom, az esetek többségében ehhez elkerülhetetlen egy tragédia…

„Két, számomra nagyon fontos embert vesztettem el rövid idő alatt. Előbb játékostársamat, Kulcsár Anitát, majd édesapámat. Rettentően nehéz volt talpra állni, de ma már talán elmondhatom magamról, hogy sikerült. Hajdanán, ha kihagytak az ifjús á g i válogatottból, zokogtam, de megesett, hogy akkor is sírtam, ha kikaptunk. Aztán rádöbbentem: annál kegyetlenebb érzés nincs, mint amikor olyan embert vesztesz el, akit nagyon, de nagyon szeretsz. Édesapám és Anita halála óta tudom, számomra mi a fontos, és mi nem az. A legfontosabb természetesen a családom. Édesanyámnak rengeteget, sőt még annál is többet köszönhetek, amikor csak tudom, igyekszem meghálálni azt a mérhetetlen szeretetet, amelyet tőle kapok.”

Győri edzője, Konkoly Csaba nemrég úgy jellemezte Pálinger Katalint, hogy van egy különleges képessége: önmagától képes megújulni. Valóban?

„Csaba a szakember, így amondó vagyok, fogadjuk el a véleményét… Komolyra fordítva: ügyelek arra, hogy egy-két bekapott gól után ne roskadjak össze, hiszen az nemcsak az én önbizalmamnak ártana, hanem a csapaténak is. Ezt már fiatalon megtanultam – többek között a velem már tizenegy évesen külön foglalkozó Róth Kálmánnak köszönhetően –, és ezzel a hozzáállással több mecscsen is kimásztam már a gödörből. És ami még nagyon fontos, hogy a pályán és azon kívül egyaránt mosolyogva tegyem a dolgom! A kézilabdázás ugyan a munkám, de számomra inkább a kedvenc időtöltést jelenti. S ahhoz, hogy valaki sikeres legyen valamiben, szerintem elengedhetetlen a jókedv. Ha élvezed, amit csinálsz, sokkal több esélyed van a sikerre – márpedig én a mai napig nagyon élvezem a kézilabdát.”

Bravúrnak tartja a negyedik helyet

Élvezte Pekingben is! Habár a Kína, valamint Kazahsztán elleni elbukott edzőmeccs után volt benne némi félsz, hogy a tétre menő összecsapásokon sem megy majd sokkal jobban, aggodalma alaptalannak bizonyult: a válogatott úgy lett negyedik, hogy kihozta magából a maximumot. Még akkor is, ha…

„…az elődöntőt megnyerhettük volna. Nem vitatom, az oroszok erősebbek nálunk, tízből kilencszer meg is vernének minket, ám az lehetett volna a tizedik mérkőzés. Aztán az olimpiai éremről szőtt álom is elúszott a bronzmeccs befejeztével, de ezen már kár keseregni. Nem is szabad: ebben a mezőnyben bravúrral ért fel a negyedik helyezés. A csapat kapitányaként többször is büszke voltam a lányokra, a legbüszkébb a románok elleni találkozó alatt és után. Nagyon mélyről kapaszkodtunk vissza a DélKorea és az Oroszország elleni súlyos vereséget követően. Sajnos addigra eljutottak hozzánk olyan hírek, hogy sokan ellenünk fordultak, ám a negyeddöntőben bizonyítottuk, mire vagyunk képesek, és jóleső érzéssel töltött el, hogy ezzel az otthoniakon kívül a határon túli magyarságnak is örömöt szereztünk! Hadd tegyem hozzá, ha a jövőben tartani akarjuk a lépést az élmezőny tagjaival, akkor a pályán kívül is mindent meg kell tennünk ennek érdekében. Hogy mire gondolok? Például arra, hogy amíg a norvégok küldöttségét majdhogynem több stábtag alkotta, mint játékos, velünk nem utazhatott el kapusedző. Kijelenthetem: ha Bakos István mellettünk van, nemcsak nekem, társaimnak is sokat segített volna.”

A lakatlan szigetet inkább kihagyná

Akkor most tegyük fel a kérdést: ha azt mondjuk, „talán”, mi jut Pálinger Katalin eszébe?

„Az olimpia után azt mondtam, talán a Dél-Korea elleni volt az utolsó fellépésem a válogatottban. Nos, a napokban kinevezett szövetségi kapitány, Imre Vilmos már fel is hívott ez ügyben, és be kell valljam, amit felvázolt, roppant szimpatikus volt. Abban maradtunk, ha szükség lesz rám, illetve én is úgy gondolom, hogy a csapat hasznára lehetek, akkor hívnak, és én megyek. Egy ideig azonban biztosan nem én védem a válogatott kapuját, már csak azért sem, mert éppen itt az ideje, hogy a fiatalok rutint szerezzenek. Szóval nem lehet kizárni, hogy viselem még a címeres mezt. Vagyis visszatérek – talán…”

A kapuvédőnek saját honlapja van, azon így felelt a „Mit vinne magával egy lakatlan szigetre?” kérdésre: „Nem akarok egyedül egy lakatlan szigetre menni, ha mégis muszáj, akkor egy helikoptert vinnék, amellyel azonnal vissza tudnék jönni.”

Noha hosszabb magyarázatot nem indokol a válasz, a rövidet megkapjuk: „Hogy én egy lakatlan szigeten?! Na ne! Túl sok minden köt Magyarországhoz, hogy egyáltalán felvetődjön bennem ilyesmi. Ifjú koromban Hoffmann Bea volt a példaképem, évek múltán volt szerencsém vele együtt dolgozni. És hogy rohan az idő: manapság már én kapom a leveleket a gyerekektől, és amikor felbontom őket, azt érzem, még van remény, hogy ne csak a celebvilág »hőseire«, hanem a sportolókra is felnézzenek a fiatalok. Másutt az olimpiai bajnokokat, érmeseket, helyezetteket jobban megbecsülik, mint idehaza, de sietve fűzöm hozzá, semmi okom panaszra: mivel Győrött tisztességesen megfizetnek, olyan szinten élek, hogy nem kell külföldre szerződnöm.”

Mindezt persze nem az ominózus ötperces késésnek köszönheti, hanem magának. De azért utólag hálásak lehet(ünk) azoknak, akik oly rémisztően kiabáltak abban a bizonyos teremben…