Idézőjelekben a futballról – Vincze András publicisztikája

EGYSZER RÉGEN – még valamikor a magyar futball romosabb időszakában, amikor a híradásokban többet beszéltek a nézőtéri pofonokról, mint a gólokról… – félretettem egy idézetet, hátha jól jön majd valami hasonló merengős, elemezgetős íráshoz. Hála az égnek, elporosodott ez a néhány sor, mert az utóbbi évtizedben már szépen kiegyenesedett a magyar foci, úgyhogy a kis cetlire írt betűk megfakultak. Ám mielőtt a papírlapot a kukába dobtam volna, csak úgy, a múló pillanat kedvéért bepötyögtem az internetes keresőbe, annak idején vajon honnan került a szemem elé az idézet, miszerint „Olyan nincs, hogy verekedés közben futballmeccs tör ki?”. Nos, a böngészés választ adott arra is, hogy ez a jóféle duma graffiti, azaz falfirka volt valahol, valamikor, de az idő sodrásában igencsak népszerű mondattá érlelődött, olyannyira, hogy bekerült a citatum.hu oldalra, azaz a kiemelésre érdemes, és így az örök időknek szóló idézetek gyűjtőhelyére is. Persze, rögvest kíváncsivá tett, ugyan miféle más, futballal kapcsolatos bölcseletek sorjáznak még a világháló eme bugyrában, és azon kaptam magam, bőszen szemlézgetem és kopizgatom a különböző idézeteket, mi több, kezdett összeállni a rendhagyó történet.

Íme, hát…

„Ha egy férfi három focimeccset zsinórban végignéz, hivatalosan halottnak kellene nyilvánítani”– írta (vagy mondta?) Erma Bombeck amerikai humorista, akinek (mint kiderült a rákeresések során) a hatvanas és kilencvenes évek közepe között közölt cikkeit, életkrónikáit hetente több mint harmincmillióan olvasták, úgyhogy a maga idejében nem csekély hatással bírt a közérdeklődésre. Nos, megállapítása óta eltelt csaknem ötven év, és biztosak lehetünk benne, hogy a mindennapi élet és így a sport történéseit a humor oldaláról közelítő, de 1996 áprilisában elhunyt hölgy manapság alaposan meglepődne, hogy 2025-ben egyáltalán még élnek férfiak a földön. Annak tükrében főleg, hogy a nap huszonnégy órájában nemhogy három, hanem tizenöt meccset is végignézhet valaki (igen, igen, tudom, ez „csak” huszonkét és fél órára jön ki, de beleszámoltam a szünetet, hosszabbításokat, és a VAR-vizsgálatok által elvesztegetett időt, s így jött ki a meccsnézésre maximálisan áldozható 1350 perc). Egyébként szinte biztos vagyok benne, hogy ezen a sárgolyón már volt is olyan bolond, aki a jelenkor digitális zaját (mi több, üvöltését) kihasználva meg-, illetve kipróbálta, milyen lehet nullától huszonnégy óráig csak meccsközvetítést nézni. Azért azt erősen remélhetjük, hogy jó egészségnek örvend még mindig…

Persze, kérdés, hogy „nullahuszonnégyben” a valóságban mekkora az élvezeti értéke a labdarúgásnak, merthogy… „Nagyon sokan nem tudják, hogy a futball arra való, hogy szórakoztasson. Ez látványsport, és nem mindegy, hogy milyen látványt, milyen szórakoztatást tud nyújtani a közönségnek. A közönség a gólokért jön ki, a játékért jön ki. Aki nem így gondolkodik, az megbukik” – ezen komoly hangvételű idézet Verebes Józseftől való, s a tartalom hitelességét szavatolja (még ma is!), hogy a „Mágus” a maga idejében csodát tett a magyar futballal és a keze alatt dolgozó labdarúgókkal. Hála az égnek, a jelenkori NB I-es edzők között is van, aki a verebesi filózófiát követi a mai napig, éppenséggel Pakson Bognár György, aki őszintén és konzekvensen hisz abban, hogy márpedig az általa irányított csapatnak mindig eggyel több gólt kell rúgnia, mint amennyit kap. Persze, vannak, akiknek nem tetszik, hogy ez az egyszerű elmélet a gyakorlatban valóban hatékony, de minden kritikát sarokba vág, hogy az utóbbi tíz év során a paksi csapat adta a legtöbb gólkirályt az NB I-nek: 2014 óta Simon Attila, Hahn János, Ádám Martin és Varga Barnabás volt a legeredményesebb, s tán nem véletlen az sem, hogy mostanság Tolna vármegyéből Böde Dániel ostromolja ezt a trónt.

Magyar futball, magyar játékosok – magyar gólok. Erről a kispesti futballkörökben igencsak népszerű edzőnek, Szurgent Lajosnak volt markáns meglátása. „Egy barátom megkérdezte tőlem: szereted még a futballt? Imádom! Visszakérdezett: ezt a mait? Mit mondhattam volna neki? (...) Ennyit tudunk, de én ezt is szeretem, engem ez is kielégít. Nem élek Barcelonában, sem Londonban. Én magyar ember vagyok, és ez a futball az enyém.” Erős érzelmekről árulkodó szavak ezek, és pontosan emiatt írhatom gyakran magam is, hogy a magyar labdarúgás sokak számára nem csupán örömforrás, hanem az örökség része, s akik így éreznek, gondolkodnak, akkor is jobban tudnak lelkesedni, ha egy magyar gyerek cselez, becsúszik, fejel vagy vetődik, mint amikor túlmenedzselt tucatlégiósok pipiskedve rúgják a labdát a hálóba.

„Aki azt mondja, hogy a győzelem nem minden, az valószínűleg sohasem győzött még életében” – Mia Hamm, minden idők egyik legkiválóbb hölgylabdarúgója fogalmazott így a sportolói attitűd kapcsán, és az olimpiai és világbajnok játékosról az jut eszembe, futballoztam is vele egy csapatban 1994-ben az amerikai vb Los Angeles-i színhelyén, a Soccerfestnek elkeresztelt gigasportkomplexumban épített műfüves pályán. A kint dolgozó újságírókat ugyanis a brazil–olasz döntőhöz közeledve monstre futballmeccsre invitálták a szervezők, és ennek az eseménynek az volt a különlegessége, hogy az egész nap zajló focizásba időről időre beszálltak a játékoshírességek is. Néhány perc erejéig labdába rúgott a kameruni Roger Milla, továbbá az amerikaiak akkori, hisztérikusan imádott kedvence, Alexi Lalas, de az alkalmi fociaréna körül álló és ülő közönség legjobban az ország még nagyobb sztárját, minden idők, sőt a korszak akkori legkiválóbb női játékosát csodálta és tapsolta, aki még azon a markentigmeccsen is mindent megtett azért, hogy gólt rúgjon, és (pillanatnyi) győztesként vonulhasson le a pályáról (itt jelzem, és jelentem utólag is posztközelből, hogy a vb-tudósítókból verbuvált csapat hátvédeiből kivétel nélkül bolondot csinált…).

„Szomorú nap egy focista számára, amikor azt hiszi, nincs már mit javítani a játékán” – nos, ha valaki, akkor Lionel Messi nyugodtan hátradőlhetne, mert neki már nem nagyon lenne mit csiszolnia a futballján… Az ember természetesnek veszi, hogy bármelyik futballistazseni bokamozdulattal ad kötényt, vagy azt, hogy külsővel „csak úgy” megküldi a labdát, hogy kilövi a bal felsőt, de sohasem (vagy nagyon ritkán) gondolunk és nézünk a pillanatnyi csoda mögé: vajon mennyit kellett mindezt gyakorolni? Hogyan válhat a gyorsabbnál is gyorsabbá egy-egy trükk, s micsoda munka lehet abban, hogy a labda a legnagyobb darálás közepette is egészen szelíden rásimuljon a lábfejre? És ehhez azt is hozzá lehet tenni, hogy amit Lionel Messi kapott, illetve kap a hátvédektől, és még úgy is képes (volt) varázsolni, attól még inkább felértékelődhet, hogy ő a mai napig képes „javítani” a játékán – hiszen az általa emlegetett szomorú nap még nem jött el…

„Ha meghalok, és újjászületek, megint focista akarok lenni. És ismét Diego Armando Maradona. Olyan játékos vagyok, aki örömet szerzett az embereknek, és ez nekem elég.” Ha az a bizonyos újjászületés megtörténhetne… Ilyenkor sóhajt fel az ember: bárcsak megtörténne, hogy örökké élhetne, és láthatná újra futballozni az argentin világsztárt. Igaz, azt viszont ma már kristálytisztán látni, hogy az agyonmonitorozott világban az a bizonyos, Anglia elleni „isten keze”-gól a jövőben nem születhetne meg…

„Azért szeretik az emberek a focit, mert ösztönszerű. Ha feléd gurul egy focilabda az utcán, belerúgsz. Ugyanazért szeretjük, amiért szerelmesek is leszünk. Mert nem tudjuk, hogyan kell annyiban hagyni.” Annyi kiegészítést lehet tenni a svéd Fredrik Backman bölcseletéhez, hogy felnőtt fejjel is a gyerek mivoltunk miatt szeretjük a focit. A teherautó-sofőrből lett blogger és író mindenesetre ihletetten ébreszti fel a régi emléket, hogy kölyökként tényleg mindenbe, ami gömb alakot formált, belerúgtunk, és mindennel is fociztunk: papírgalacsinnal, földre hullott gesztenyével, szivacsdarabokkal, a lyukas zoknikból összegöngyölt lasztiszerűséggel, krétával, fém- vagy üveggolyóval. És való igaz, sohasem tudtuk és ma sem tudjuk, hogy ezt az örökkön tartó focizást hogyan kell abbahagyni (na, persze, sehogy…).

Gyanítom, sokakkal együtt Massimiliano Allegrinek sem tetszik ez a mai világ, lévén, a futballban a taktikán túl már mindent (is) túlbonyolítanak: a sorsolásokhoz már nem elég csupán néhány kitekerhető gömböcske, néha az az ember érzése, hogy a Szílicium-völgy teljes kapacitása kell ahhoz, hogy összeálljon a Bajnokok Ligája, az Európa-liga és a Konferencialiga alapszakaszának meccsbeosztása, nem beszélve arról, hogy a jövőbeni világbajnokság mezőnye és a rendező országok helyszíneinek összehangolása várhatóan annyi energiát emészt majd fel, mint amennyivel embert lehetne küldeni a Marsra (és e helyütt nem hagyom ki a ziccert: vajon az olasz mester mit szól ahhoz, amikor öt-hat percet áll a játék a VAR-totyorgás és motyorgás miatt?), úgyhogy nagyon is ide kívánkozik a citatum.hu oldalon fellelt idézete: „A foci az, amikor a srácok szabadon, szórakozásból játszanak, és nagyon feldühít, hogy sokan bonyolítani próbálják ezt a játékot…”

Lehet, itt lenne az ideje, hogy valaki kibogarássza, talán nem véletlenül citálják azt a klasszikus foci kapcsán, hogy „Csak rúgd és fuss!”? – no, de az már egy másik történet eleje, és nem ennek az idézőjelektől zsúfolt írásnak a vége, merthogy érdemes lenne rácsodálkozni arra, hogy a maga ősiségében miért virágzik (még mindig!) az angol futball…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!