Hogy lesz így scudetto?

Igazolódott a Lecce elleni bajno ki előtt egyre csak a „Két lábbal a földön maradni!” jelszót hangoztató Delio Rossi edző óvatosságának megalapozottsága: a Lazio csúnyán padlót fogott.

A római együttes szurkolói már éppen átestek volna a ló túloldalára, amikor érkezett a kijózanító pofon, az újonc ellen igen sovány eredménynek számító 1–1-es döntetlen. A listavezető újabb győzelmének elmaradása statisztikai szempontból azt jelenti, hogy az idei Lazio nem volt képes megismételni vagy felülmúlni az 1972–73-as és az 1999–2000-es csapat álomrajtját (az említett két szezonban hat forduló után klubrekordnak számító 14 ponttal állt a csapat, most hat kör után 13 pont a mérleg), lélektani szempontból pedig azt, hogy korai volt egyeseknek a három bajnokcsapat közötti képzeletbeli rangsor felállításán vitatkozni. A Tommaso Maestrelli-féle 1974-es és a Sven-Göran Eriksson-féle 2000es együttes teljesítményét még nem fenyegeti veszély a Rossiféle gárda részéről, vagyis a tényekhez ragaszkodva egyelőre javasolnánk a római híveknek a „két scudettós” változatot...

Már csak azért is, mert szombat este a várakozásokra rácáfolva inkább a Lazio örülhetett az egy pontnak. Simone Tiribocchi fejes góljával a vendégek már az első félidő derekán vezetést szereztek, és bár az idő múlásával egyre inkább a rómaiak akarata érvényesült, legfőbb céljukat, azaz a gólszerzést sokáig nem tudták megvalósítani. Az átok a 88. percben tört meg: a hat perccel korábban csereként beálló Simone Inzaghi találatával legalább az egyenlítés összejött.

A Milanban szereplő támadó öccsének elégtételt jelentett a gól, hiszen a nyáron a klub túl akart adni rajta, és sokáig nem is edzhetett együtt az együttessel. A nehéz időszakról így vallott: „Nem könnyű két hónapon át mindennap egyedül edzeni, de megérte a fáradságot, és örülök, hogy most segíthettem a csapatnak.”

Inzaghi talán már el is felejtette, milyen érzés bajnokin a kapuba találni: a Lecce elleni meccs előtt legutóbb 2004. szeptember 18-án szerzett gólt.