A balerina-gengszter akrobatamutatványa

Láttad Ibrahimovic gólját?

A fenti kérdéssel a futballkedvelők többsége alighanem már szembesült szombat este óta, ám ebben semmi meglepő sincs. Túlzás nélkül állítható ugyanis, a találat a sportág történetének legszebb mozzanatai közé tartozik. A jelenetet évek múlva is emlegetik majd: Adriano elfutott a bal szélen, egy csel után beadta a labdát, középen érkezett Zlatan Ibrahimovic, és a levegőben érkező labdát az ötös sarkáról – védőjét megelőzve, a kapunak háttal – sarkazós mozdulattal a hálóba küldte.

„Számomra teljesen természetes, hogy időről időre új cseleket, új rúgásfajtákat próbálok ki – beszélt váratlan megoldásairól nemrég a 27 éves támadó. – Az adott helyzettől függ, hogy éppen miképp döntök, de ha valamit képes vagyok megcsinálni, miért ne csináljam meg? Nem az a célom, hogy átverjem, megalázzam a velem szemben álló ellenfelet, hanem az, hogy megtaláljam a leggyorsabb, a legkényelmesebb megoldást.”

Na persze, hiszen a San Siróban mi sem tűnt kézenfekvőbbnek annál, hogy Adriano beívelését Ibrahimovic akrobatikus sarkazással továbbítsa a Bologna kapujába... És mi sem látszott egyszerűbbnek 2004-ben, az Ajax–NAC Breda mérkőzésen annál, hogy néhány méteren öt(!) csellel hét(!) embert elfektetve szerezze meg az év legszebb találatának választott gólt. Ahogyan nyilván a 2004-es Európa-bajnokság svéd–olasz találkozóján is teljesen magától értetődő volt, hogy a szombatihoz hasonló sarokmozdulattal repítse Gianluigi Buffon hálójába a labdát. (Arról a gólról nyilatkozta valamikor: „Ha leveszem a labdát, s megfordulok, biztosan odaért volna Buffon, így viszont egyetlen mozdulattal gólt szereztem. Sokan el sem hitték, hogy szándékosan választottam a megoldást.”)

Nem, nem, Ibrahimovic esetében már kevés ügyes helyzetfelismerésről, szemfüles trükkökről, kivételes gólérzékenységről beszélni – ő ösztönös zseni. Lehet gyűlölni nagyképűsége miatt („Amit Carew csinál a labdával, én megcsinálom egy naranccsal” – mondta az őt kritizáló norvég csatárról), lehet bántani szemtelensége miatt („Hogy mik ezek a karmolások az arcomon? Kérdezze meg a feleségét!” – szégyenítette meg valamelyik meccse után az egyik újságírót), és lehet bírálni önző stílusa miatt („Igen, szeretek a magam módján játszani, ezért hívnak Ibrahimovicnak”), utánozhatatlan egyéniségét és a vérében lévő tehetséget azonban nem kérdőjelezheti meg senki.

A Svédországban horvát-bosnyák takarítónő és bosnyák karbantartó fiaként született, az európai népek többségével rokonságban álló Zlatan gyermekkorától kezdve imádta a játékot: „A labdával folyamatos kapcsolatban voltam, örökké rugdostam, még úgy is, hogy negyvenhetes lábméretemmel sohasem számítottam Maradona-alkatnak. De ha egy tölcsér fagylaltot a kezembe nyomtak, azzal is el tudtam szórakozni, egyszerűen élveztem a bűvészkedést.”

Nem véletlenül keresztelte el az olasz sajtó Ibracadabrának, az angol pedig „balerinagengszternek”...

Talán az egyetlen – saját bevallása szerint nehéz gyermekkorából fakadó – gyengéje, hogy nem kifejezetten csapatjátékos, a közösség érdekeinél sokszor előbbrevalónak tartja a sajátját. Éppen ezért volt különösen szép gesztus tőle, hogy a Bologna ellen 1–0-s vezetésnél átadta a tizenegyesrúgás jogát a második milánói korszakában bajnokin gólt még nem szerző, ugyanakkor egyre jobb formában futballozó Adrianónak.

„Zlatant jelölték ki a rúgásra, de megkértem, hogy engedje át nekem a büntetőt – emlékezett vissza a brazil támadó. – Megértette, hogy milyen fontos ez nekem, így megkaptam a labdát. Csodálatos, hogy ilyen segítőkész társsal játszhatom egy csapatban.”

Sarkazós gól ide vagy oda, az utóbbi félmondat Ibrahimovic esetében alighanem többet jelent bármilyen dicshimnusznál.