Nagykanállal habzsolna

Bár hajlamosak vagyunk a mindenkori spanyol bajnokságot Real Madrid–Barcelona párharcként felfogni, úgy tűnik, a 2008–2009-es idényben többszereplős lesz az aranyéremért zajló verseny. A legutóbb ezüstérmes Villarreal már megint ott liheg a nagyok nyakán (pontosabban előttük, az Espanyol otthonában szerzett ponttal a Barca és a Real előtt maradt), de még nála is jobban erőre kapott a Valencia, amely az előző két szezonban lemaradt a dobogóról (negyedik, majd tizedik volt), ezúttal viszont mindössze két vesztett ponttal (az Almería tudta csak megállítani egy 2–2es döntetlen erejéig) vezeti a mezőnyt.

Arról már megoszlanak a vélemények, kinek köszönheti a Valencia nagyszerű menetelését. Említhetnénk Unai Emery vezetőedzőt, aki bátor húzásokkal (csak egy példa: a német válogatott kapus Timo Hildebrand lelátóra űzése, a szinte ismeretlen Renan kapuba állítása), a védekezésre és a támadásokra egyforma hangsúly fektetésével (elöl a harmadik, hátul a második legjobb a gárda) újra „arcot” adott a Valenciának, de a többség inkább egy, a pályán tüsténkedő játékosban véli felfedezni a legnagyobb titkot. David Villa ugyanis nem eresztett le az Európa-bajnokságon aratott kettős győzelme után, a Primera Divisiónban is szeretne tarolni. Az Eb-ről arannyal és gólkirályi címmel távozott, és most Spanyolországban sem szeretné kevesebbel beérni.

Ezt a nyolcadik fordulóban a Numancia ellen is nyomatékosította, két góljával mintegy keretet adva a 4–0-s győzelemnek. Kellett is iparkodnia, hiszen az előző fordulóban, a Valladoliddal szembeni ütközet után egyesek már gyanakodtak, hogy valami történt vele, hiszen nem talált a kapuba. A szezon során tétmérkőzésen ilyen ugyanis összesen háromszor fordult elő vele: a Real Madrid elleni Szuperkupa-csata visszavágóján, a Marítimo elleni UEFA-kupapárharc első felvonásán, illetve az említett bajnokin. Ezeket leszámítva a válogatottban és a Valenciában is szórta a gólokat. A selecciónban négy vbselejtezőn ötig jutott, a Szuperkupában egyet szerzett, az UEFA-kupában egy gólnál jár, a bajnokságban meg nyolcnál. A Málagának (2–2), a Deportivónak (4–2) és a Numanciának (4–0) kettőt, a Mallorcának (3–0), valamint az Almeríának (2–2) pedig egyet vágott. A góljai közül a jégkorongból kölcsönzött szabályok szerint három ért győzelmet, egy pedig döntetlent.

Ugyanakkor a produktivitása egyáltalán nem meglepő, elvégre profi karrierje első teljes idényétől (2001–2002) kezdve egyszer sem adta 15 bajnoki gólnál alább. A Sporting Gijónban 20 gól volt a rekordja, Valenciában pedig 25, de a mostani tempóját látva utóbbit néhány hónap múlva akár semmisnek is tekinthetjük. Ráadásul ha az évad végéig tartani tudja a meccs/gól átlagát, veszélybe kerülhet Telmo Zarra (Athletic Bilbao, 1951) és Hugo Sánchez (Real Madrid, 1990) 38-as bajnoki gólrekordja is. Persze ehhez azért a Chelseanek is lesz néhány szava, elvégre a londoni klub már a nyáron is hatalmas erőket mozgósított a támadó megszerzéséért, és vélhetően – gazdasági válság ide, Roman Abramovics csökkenő vagyona oda – újra harcba száll érte.