A szekrénynél is nagyobb

„Édesanyám Pestszentlőrincen, édesapám a Honvédban kézilabdázott, és szívesen jártak jégkorong- vagy focimeccsekre, kosárlabda-rangadókra, vízilabda-bajnokira. Amikor kisgyerek voltam, apu Algériában dolgozott irodaházak építésén, és itthon akkoriban nem látott teniszütőt, máskor sílécet hozott nekem ajándékba. A nagyszüleimnek a Duna partján volt nyaralójuk, és ha éppen nem bicikliztünk, persze hogy a vízben játszottunk. A nyolcvanas évek elején a másodunokatestvérem valahogy lekeveredett az uszodába, a BVSC-előkészítőbe, a nagybátyámék pedig megkérdezték a szüleimet: Gergő is imád sportolni, szereti a vizet, nem próbáljátok ki? A Városligettől nem messze laktunk, közel volt a Szőnyi út. Így kezdődött…”

„Az első sikerélmények viszonylag gyorsan elértek: megdicsértek, hogy ballal lövök. Büszke voltam magamra, hogy ami nekem természetes, az jó pontnak számít. Jó előkészítő csoportunk volt, emlékszem egy ügyes kis kapusra. Hogy is hívták? Megvan: Szécsi Zoltán. Bizony, mi már akkor is együtt játszottunk. Nem sokkal később már idősebbek között szerepeltem, és ma is bennem van, mennyire rettegtem azoktól a nagy és idős fiúktól, akiknek szőrös volt a hónaljuk; viszonylag gyorsan megkaptam az első pofonokat a vízben.”

Nagyon imponáltak neki a montreali győztesek

„Az 1976-ban, a montreali olimpián győztes csapat nagy hatással volt rám azzal is, hogy ügyvédek, állatorvosok játszottak benne. A családban ma is emlegetik, ahogy alsó tagozatos kisiskolásként kijelentettem: márpedig én doktor Kiss Gergely olimpiai bajnok vízilabdázó leszek! És akkora, mint a konyhaszekrényünk – az akkoriban irdatlan nagynak tűnt nekem, persze legalább kétszer akkorára nőttem. Fiatalon is nagyon határozott elképzeléseim voltak, még ha akkoriban rendkívül távolinak is tűnt, hogy a sok ezer tehetséges ifista közül éppen én akár csak egy olimpiára is eljussak. Nagy hagyománya van az uszodában a civil képzettségnek, a sok tanulásnak. A kezdeti sikerek nyomán már felvettek volna egy sporttagozatos gimnáziumba, de nehezebb utat kerestem, és angol tagozatra mentem a Madách-gimibe. Aztán jött a jogi egyetem, és nem mindig volt előny, hogy olimpiai bajnok vagyok: voltak szigorú elégtelenek, de jószívű elégségesek is. A szokottnál hosszabb menetidővel, hét év alatt szereztem diplomát, de a szakvizsga még hátravan.”

„Ha ma azt hallom, hogy egy húsz-huszonkét éves játékosra azt mondják, tehetséges, mindig eszembe jut: a mi csapatunkból sokan tizenöt-tizenhét évesen már stabilan ott voltak az ob I góllövőlistájának elején. Én is hamar bemutatkozhattam a Tungsramban, és a korosztályos válogatottban lehetett érezni, ez jó csapattá érhet. Fodor Rajmund, Kásás Tamás, Molnár Tamás, Vári Attila – a legtöbb meccset, tornát megnyertük, mire felnőttünk, tele voltunk önbizalommal, és belénk rögződött a tudat: nem kell tartani senkitől, vagyunk, lehetünk olyan jók, mint bárki más. Az 1997-es és az 1999-es Európabajnoki arany és a kettő között elvesztett világbajnoki döntő, a Sydneyben megnyert Világkupa is mutatta: jó úton járunk, van esélyünk igazán nagy, győztes csapattá válni. Hogy mi kell az olimpiai aranyhoz? Elsősorban nyilván sok munka, kitartás, szorgalom és a csapategység. Ez utóbbi egyszerűen hangzik, de annyi minden van mögötte! Hogy amikor nehéz perceket élsz át, vagy vesztésre állsz, akkor is higgy magadban, bízz a másikban és az edződben. Hogy akkor is szeresd a társadat, ha horkol melletted, vagy mondjuk szebb autója van, mint neked. Lásd a szerbeket: csupa világklasszis, mégis az első rossz eredmény hatására szétesett a csapatuk. Nálunk Kemény Dénes mindig tudta, mivel motiváljon, és vele taktikailag egy lépéssel a többiek előtt jártunk.”

A siker önmagad pszichológusává tesz

„A csapat sokat változott, igaz, a mag állandó maradt. Akadt, aki Sydneyben volt velünk, más Athénban vagy Pekingben nyert, és vannak ugye kétszeres győztesek. A kerethirdetésnél nagy megkönnyebbülés hallani a neved, de szinte fizikai fájdalom volt elveszíteni Steinmetz Barnát, Fodor Rajmundot, Vári Attilát – gyerekkorom óta együtt játszottam velük, megviselt, hogy ők itthon maradtak. És az a fantasztikus, hogy amikor hazajöttünk, nem láttam a szemükben irigységet, szomorúságot – tudom, őszintén szurkoltak. Háromszoros olimpiai bajnoknak lenni elsősorban nagy felelősség. Nem lehet mindig természetesen, felszabadultan viselkedni, oda kell figyelned magadra, még arra is, milyen hangosan nevetsz. Amikor egy étteremben hat asztalból négy téged bámul, az zavaró tud lenni, ha egy szabadnap előtt este tízkor még meginnál valamit egy szórakozóhelyen, eszedbe jut, holnap azt olvasod az interneten, hogy na, ez is csak bulizik. Három arany viszont önmagad pszichológusává tesz, erőt meríthetsz belőle, ha rossz napod van, tudod, mennyit érsz, elmondhatod: emberek, bízhattok bennem, rám számíthattok, nekünk szurkolhattok! Óriási boldogság, de azért nem gyújtok örömtüzet a nappaliban, mert három aranyam van.”

„Miért pont Kotor? Még fél év volt a Dominóval kötött szerződésemből, már sok csapat megkeresett, hogy örülnének, ha odamennék, s ez nagyon jólesett. Sok ajánlatot meghallgattam, a montenegrói csapatnak nagy céljai vannak. Legutóbb a nyolc között volt az Euroligában, a négybe jutni már nagy siker lenne. Anyagilag is nagyon előnyös volt az ajánlat, az ország leggazdagabb üzletembere fektetett be az együttesbe, és számít, hogy szép a tengerpart, pálmafák, narancsfák, citromfák alatt sétálunk a családdal november elején is huszonöt fokban. Amikor Zágrábba mentem, hogy aláírjuk a szerződést, útközben három csapat hívott: az egyik azt mondta, forduljak vissza, a másik azt mondta, jó irányba megyek – mert az a zágrábi Mladost volt…”

A valóságban sztár, nem a valóságshow-ban

„Hogy sztár vagyok vagy celeb? Jó kérdés… Nem tartozom ezekbe a kategóriákba, sokak által ismert, sikeres sportoló vagyok, nem sztár. Tudom, hogy működik a média. Amerikai a minta, ha hazamegy a dolgozó, egyen két burgert, és bámulja a tévét, ne gondolkozzon. Ha minden este az orvost mutatnák, aki aznap megmentette két gyerek életét, vagy a tudóst, aki húsz éve keresi a rák ellenszerét, kit érdekelne? Minket is hívnak ilyenolyan böfögő, fröcsögő show-ba, de nem érzem, hogy ott a helyem, sajnos nem érek rá. A lányaimat is próbálom úgy nevelni, hogy ne függjenek ettől, mert tudom, a tévé a legjobb bébiszitter. A legkönnyebb leültetni a kicsiket a képernyő elé, addig sem kell foglalkozni velük.”

„Milyen apa vagyok? Szeretném, ha a februárban hatéves Viktória és a most kétéves Patrícia megtalálná helyét az életben. Hogy tizenhat-húsz éves koruk körül eldönthessék, mit szeretnének. Nem baj, ha sportolnak, de aggódnék, ha pólózni akarnának – mindig az apjuk sikereihez mérnék őket. Tanuljanak meg úszni, biciklizni, lovagolni, síelni, majd meglátjuk, mihez van érzékük. Viki épp a napokban mondta: meg akarja ismerni a betűket, mert mesét olvasna a húgának. Hát nem édes? Ez is van olyan öröm, mint olimpiát nyerni… A jövő? Gyerekekkel szívesen megszerettetném a pólót, a jogi diplomámnak is hasznát vehetem, és egy barátommal oxigénnel dúsított, egészséges vizet forgalmazunk – egyelőre ezt a három utat látom magam előtt. De ez még arrébb van. Amiről gyerekkoromból álmodoztam, megvalósult, gyönyörű családom van, maradéktalanul boldog vagyok. Na jó, valamivel több szabad idő nem ártana…”