Az argentin forradalmár

„Ha egy napon fegyverrel kell megvédeni az országot, Maradona közlegény az első sorokban harcol majd. Én ugyanis elsősorban argentinnak tartom magam, a többi csak utána következik” – bizonygatta hazafiságát a hetvenes évek legvégén az ifjú Diego. S nem is kellett sokat várnia az alkalomra, hiszen 1982-ben kitört a Falkland-szigeteki háború Argentína és Nagy-Britannia között. Mondani sem kell, Maradona közlegényt hiába kereste bárki is a katonák között – a labdarúgó a harcok idején a válogatottal készült a spanyolországi világbajnokságra.

Kicselezte Thatchert, Reagant és a pápát is

Ám ha a harctéren nem is, a labdarúgópályán ő is kivette részét a britek elleni háborúból: amikor az 1986-os vb-negyeddöntőben két felejthetetlen góljával Argentína 2–1-re legyőzte Angliát, Maradona úgy érezte, elégtételt vett a négy évvel korábbi katonai vereségért.

„Mintha nem is a futballválogatottat, hanem az országot győztük volna le – írta később önéletrajzi könyvében a játékos. – Bár a meccs előtt azt mondtuk, a futballnak semmi köze a Falkland-háborúhoz, mindannyian tudtuk, az angolok négy éve úgy ölték az argentin fiúkat, mint a madarakat. A vébégyőzelemmel álltunk bosszút rajtuk.”

A két gól azóta egyfajta argentin szimbólummá vált: a leleményesség jutalmaként számon tartott első találatot „Isten kezével” érte el Maradona, az évszázad góljának választott másodikat pedig úgy, hogy a félpályáról indulva az ellenfél hat játékosát cselezte ki, mielőtt a hálóba lőtt. A jelenetsorban – az argentin legenda életéről készített filmjét az idén bemutató – Emir Kusturica szerbiai filmrendező a „nyugati világ” elleni teljes politikai diadalt vizionálta: „Az én szememben úgy tűnt, Maradona abban a néhány másodpercben kicselezte Margaret Thatchert, Ronald Reagant, Nagy-Britanniát, az anyakirálynőt, Károly herceget, II. János Pál pápát, valamint – ne feledjük, a futball a képzelet játéka – idősebb és ifjabb George Washington Busht.”

A fentiek tükrében aligha meglepő: Maradona és Kusturica 2005-ben együtt tüntetett Mar del Platában az Amerikai Államok Szervezete csúcsértekezletére érkező Bush ellen. Az argentin exfutballista „tömeggyilkosnak”, „emberi hulladéknak” nevezte az Egyesült Államok elnökét, akinek országáról a következőket találta mondani: „Zsigerből gyűlölök mindent, ami onnan érkezik. Az amerikaiak arcul csaptak minket, a hetvenes években úgy játszottak velünk, mint a kisbabákkal. Katonai diktatúrát építettek ki Argentínában, harmincezer ember halálát okozva, később ugyanezt tették Chilében, Nicaraguában, Guatemalában. Előbb megütnek, aztán hagynak szenvedni, a pénzt elviszik, te meg ott maradsz, mint a kivert kutya.”

Tetoválásgyűjtemény a példaképek portréjából

A három évvel ezelőtti tiltakozáson részt vett Evo Morales, Bolívia elnöke és Maradona egyik legnagyobb példaképe, a Venezuela élén álló Hugo Chávez is. Tavaly a klasszis vendége volt az elnök Aló Presidente című televíziós műsorának, és a kedélyes beszélgetés során nevetve mesélte Cháveznek, 1986-ban miként buzdította társait az ünneplésre kézzel szerzett gólja után, hogy megtévesszék a bírót. Az interjú után pedig kijelentette: „Hiszek Chávezben, chávistának tartom magam, ahogyan hiszek Fidel Castróban is, ezért fidelista is vagyok.”

A két elnök közül azonban egyelőre a kubai „élvezi” inkább Maradona szeretetét: Castro arcképének tetovált mása ott virít a vádliján, s bár állítólag Cháveznek is keresi már a helyet az argentin, családtagjain kívül eddig csak Che Guevara portréját rajzoltatta magára. (Utóbbi képet Maradona szerényen így magyarázta: „Ideje volt, hogy a két legnagyobb argentin egy testben egyesüljön.”)

Lelkiismeret-furdalást okozott a gazdagodás

Castrónak ráadásul személyes köszönettel tartozik, hiszen meghívására az utóbbi években többször Kubában kezeltette magát drogválságai után, sőt a külföldiekre vonatkozó ingatlanvásárlási tilalom ellenére házat is vehetett az országban. Cserébe Maradona beavatta a futball rejtelmeibe: „Megkérdezte, mi a les, a tizenegyes, hogyan lehet büntetőhöz jutni, mindenre kíváncsi volt, majdnem két órán át beszélgettünk. Büszke vagyok arra, hogy barátja lehetek a kor legnagyszerűbb emberének. Fidel egy isten.”

Amilyen vallásos áhítattal rajongta körül Maradona a kubai diktátort, az évek során olyan ellenszenvvel viszonyult a római katolikus egyház fejéhez: „Jártam a Vatikánban, néztem az aranymennyezeteket, és hallgattam, hogy a pápa beszédében a szegény gyerekekért aggódik. Mondtam volna neki: testvérem, ha tényleg segíteni akarsz, add el a mennyezeteket!”

A szegények pártfogójának szerepét mindig szívesen játszotta a Lanús egyik nyomornegyedében született futballista, igaz, sokak szerint csak a meggazdagodása okozta lelkiismeret-furdalás miatt. Ám lehet őszinte vagy megjátszott a törődés, Maradona szavai sohasem lesznek közömbösek, hiszen egy egész ország és a futballvilág jelentős része szentként tiszteli.

Akár bölcs dolgokat, akár ostobaságokat beszél.