A vitézkorszaknak vége

Miért hagyta ki a szom bati, ZTE elleni Ligakupameccset?Miért hagyta ki a szom bati, ZTE elleni Ligakupameccset?

Azért, mert nemcsak sérült, hanem beteg is vagyok – szolgált elfogadható magyarázattal a középpályás. – A sarokcsontom már korábban begyulladt, pénteken pedig tüdőgyulladás gyanújával voltam orvosnál. Mondhatnám, hogy rám jár a rúd, de nem akarok panaszkodni, hiszen úgy vagyok vele, inkább most csapjon belém a ménkű, mint bajnokság közben. Na, nem mintha minden klappolt volna az ősszel, részleges combizomszakadás miatt öt meccset voltam kénytelen kihagyni, amit többek között azért is bántam, mert nehezen indult a pécsi karrierem, így az a sérülés a lehető legroszszabbkor jött.

Mi gondja volt a kezdetekkor?

Semmi komoly, csak nem vagyok vándormadár típus, szükségem volt néhány hétre, amíg megszoktam az új közeget.

Ha már itt tartunk: miért intett búcsút Zalaegerszegnek?

Hat évet töltöttem ott, ideje volt váltani. Igaz, nem én kezdeményeztem. Az átigazolási időszak utolsó napján jelezték, hogy nem férek bele Supka Attila elképzeléseibe.

Meglepte, hogy nem marasztalták?

Ezt inkább hagyjuk.

Így elbánni egy hőssel…

Ne folytassa!

Én meg éppen az ellenkezőjére kérném. Ha rázendítenék, hogy „Szóljon e nemes szerzemény Vitéz Koplárovics Béla nevének dicsőségére…”, tudná folytatni?

Tudnám, csak nem akarom. És ha nem akarja, hogy kinyomjam a telefont, arra kérem, ön se tegye.

Ennyire nem szeret „arról” a mérkőzésről beszélni?

Ennyire. Meglehet, bennem van a hiba, de idegesít, ha a Manchester-meccsről kérdeznek.

Mások életük végéig azzal vernék a mellüket, uram bocsá’, abból élnének, hogy győztes gólt lőttek a United ellen.

Én meg úgy érzem, hogy ráérek nosztalgiázni, ha befejeztem a játékot. Mivel huszonhét évesen ez nem áll szándékomban, hanyagolnám a témát. Csak erre feleljen még: mit gondol, ha kétezerkettő augusztus tizennegyedikén nem talál Roy Carroll kapujába, másképp alakul a pályafutása?

Ezen még nem töprengtem. Így alakult, és kész. Nem mondom, hogy szomorú vagyok, mert rúgtam egy gólt a Manchesternek, ám egyre ritkábban jut eszembe az a pillanat. Persze ha emlékeztetnek rá…

Rendben, lépjünk tovább. Miért éppen Pécsett futballozik?

Mert amikor tudatták velem Egerszegen, hogy nem számítanak rám, egyúttal azt is közölték, hogy van csapat, amely érdeklődik irántam. Kérdeztem, melyik, mondták, hogy a PMFC. Mivel az átigazolási időszak végén jártunk, gyorsan egyeztettem a klub vezetőivel, és meg is állapodtam velük. Elkapkodott döntésnek mégsem nevezném, ugyanis egy percig sem bántam meg, hogy Pécsre igazoltam.

Azért – százhuszonkét első osztályú fellépéssel a háta mögött – csak az NB II-ben játszik.

De csupán a nyárig! Merthogy biztos vagyok a feljutásban. Ha valahol, itt minden feltétel adva van az élvonalhoz. Már csak nekünk, labdarúgóknak kell hozzátenni a magunkét ahhoz, hogy újra NB I-es bajnokik legyenek a városban.

A Gyirmót eddig egy ponttal többet gyűjtött önöknél. Biztos az előzésben?

Minden tiszteletem riválisunké, de a Nyugati csoportban a miénk a legerősebb csapat. Ezt a tavasszal bizonyítjuk is!

Melyik Koplárovics Béla a jobb, aki kettőezer-kettőben gólt lőtt a Manchesternek, vagy a mostani?

Nem tudom. Ezzel kapcsolatban csak azt mondhatom, hogy az elmúlt fél évet nem sorolhatom az emlékezetes szezonjaim közé, mert hol jobban, hol gyengébben teljesítettem. Nyolc meccsen kétszer voltam eredményes, ám ennél többet várok magamtól. Bízom benne, már a tavasszal a PMFC erősségei közé tartozom majd, mert kutya kötelességem NB I-es szerepléshez segíteni az együttest.

Csak az élvonal körül forog az agya?

Ábrándoznék én a válogatottságról is – főleg úgy, hogy kétszer már viselhettem a címeres mezt –, de tisztában vagyok a helyzetemmel. Különben sem vagyok álmodozós fajta. Az pedig nem az álmok kategóriájába tartozik, hogy a Pécs feljusson. Ezt hányadszor is említem?

Talán ötödször.

Látja, erről szívesen beszélek… Mert aminek van realitása, arról érdemes beszélni.

Arról is, hogy Baranyában fejezi be karrierjét?

Benne van a pakliban. Habár ki tudja, mit hoz az élet. Augusztus elején meg sem fordult a fejemben, hogy az őszt nem Zalaegerszegen töltöm, aztán tessék, a hónap végén már a PMFC játékosa voltam. Jobban belegondolva, sok minden szól jelenlegi klubom mellett. A jó csapat, a jó edző és a jó körülmények mellett az is, hogy a rokonság mindössze hatvan kilométerre él innen – ha nem is egy ugrás, de közel van Barcs.

Ezek szerint néhány családtaggal gyarapodott a Pécs drukkerhada.

Szüleim gyakorta ellátogatnak a meccsekre, ez igaz. A párom és a kisfiam viszont otthon maradt az utóbbi hetekben, mivel Olivér csak most lesz egyéves, féltettük, nehogy meghűljön a nagy hidegben. Szenzációs kis krapek, rohangál fel s alá, jobbra-balra, állandóan azt lessük, hol üti meg magát… Remélem, idővel megszereti a futballt, ám nem erőltetem – ha akar, focizik, ha nem, akkor nem. Az ő életébe én minek szóljak bele?

Anno ön is szabadon választhatott?

Mondjuk úgy, hogy az én akaratom érvényesült. Édesanyám más pályát képzelt el nekem, olyat, ahol nem szokás a felmenőket szidni… Mára azért megbékélt azzal, hogy labdarúgóként keresem a kenyerem, sőt még büszke is rám.

Hát még kettőezer-kettő augusztusában mennyire az lehetett.

Halló! Halló! Nem hallok semmit…