Csak futballozzon!

Keddi számunkban azt ígértük, onnan folytatjuk, hogy a Manchester Unitednek eddig három aranylabdása volt (Denis Law, 1964; Bobby Charlton, 1966; George Best, 1968), Portugáliának kettő (Eusébio, 1965; Luís Figo, 2000), míg az angol bajnokságnak öt (Sir Stanley Matthews, 1956; Michael Owen, 2001; és az előbb említett manchesteri trió). Tartjuk a szavunkat, annyi kiegészítéssel, hogy az MU-nak immár négy, Portugáliának három, az angol bajnokságnak pedig hat olyan futballistája van, aki pózolhatott a France Football által életre hívott díjjal, hiszen 2008-as teljesítménye alapján Cristiano Ronaldo érdemelte ki az Aranylabdát.

Bár talán helyesebb, ha azt írjuk, a még mindig csak 23 éves futballista a 2008. május 31-ig nyújtott teljesítményének, illetve a rá épülő PR-gépezet hatékonyságának köszönhetően kapta meg a díjat. Lehet, hogy szentségtörés, amit írunk a portugálról, de a magunk részéről hajlunk arra: igazán nagy tétre menő mérkőzésen még nem láttuk őt sorozatosan bizonyítani. Nem bajnoki rangadókra gondolunk, hanem finálékra vagy sorsdöntő ütközetekre. Emeljük ki az idei két, papíron legfontosabb meccsét, a BL-finálét és az Eb negyeddöntőjét. Előbbiben ugyan ő szerzett vezetést az MU-nak, de ha a tizenegyespárbajban nem csúszik el John Terry, alighanem a Chelsea-é a trófea – éppen „CR” rontása miatt. A legjobb nyolc között játszott Eb-meccsen pedig még ennyire sem ment neki, a német védők levették a pályáról, az aranyról álmodó portugálok meg mehettek haza üres kézzel (csak a miheztartás végett: az Arne Friedrich, Christoph Metzelder, Per Mertesacker, Philipp Lahm négyesnél különb bekksorokból – elnézést a kifejezésért – „csinált hülyét” egyszerű mérkőzéseken, csak ott nem volt akkora tét). Ha pedig azt nézzük, hogy a múltból több olyan találkozó képe is dereng, amelyen „Céronaldo” nem a valós tudását hozta (hirtelen a 2004-es Eb-finálé és a 2006-os vb-elődöntő, majd -bronzmeccs ugrik be), azért érdemes elgondolkozni: hősünk vajon lélektanilag is készen áll-e arra, hogy a modern futball zászlóvivője és aktuális csapata mindenkori vezére legyen?

Ugyanakkor az egyéni képességek alapján nehéz vitatni, hogy a Madeira szigetéről induló, a Sportingnál, illetve Lisszabonban beszédstílusa, valamint vidéki származása miatt beilleszkedési gondokkal küszködő támadónál (is) jó helyen van az Aranylabda. A tavasszal 18 bajnokin 18 gólt szerzett (előfordult, hogy sorozatban hat meccsen talált be), a BL egyenes kieséses szakaszában csak a Barcelona ellen nem volt eredményes (a Lyon, a Roma és a Chelsea nem úszta meg Ronaldo-gól nélkül), ráadásul nyári sérülése után a Premier League-ben is remek a mérlege (11 mérkőzés/8 gól), mindöszsze a gól nélküli BL-korszaka meglepő.

Sokkal inkább ezek miatt tehette meg győzelmi nyilatkozatát kedden: „Gyerekként arról álmodoztam, hogy egyszer elnyerem a díjat, nem is tudom leírni, most milyen érzések kavarognak bennem. Még csak huszonhárom éves vagyok, egyszerűen hihetetlen, ami velem történt. Több remek teljesítményt láthattunk ebben az évben. Itt van a második helyen végző Lionel Messi és a harmadik Fernando Torres, vagy említhetném Xavit is, aki ötödik lett. Ők valamennyien megszerezhették volna ezt a trófeát, mégis az enyém lett. Igazából azonban nem aggódtam, mert tudatában voltam annak, mit vittem véghez az idén.”

Az Aranylabda elnyerésével nőtt a felelőssége is, hiszen mostantól még több játékosnak lehet példaképe, azaz át kell gondolnia minden nyilatkozatát. A sportágnak aligha tesznek jót folyamatos, bulvárstílusú megnyilatkozásai, az olyan mondatai, mint „A világ első, második és harmadik számú futballistája is Cristiano Ronaldo” vagy a hét végén néhány perc leforgása alatt butaságból (felesleges szabálytalanság és gúnyos taps a bírónak, majd érthetetlen kezezés) öszszeszedett két sárga lap.

Elég lenne, ha csak futballozna, abban pillanatnyilag verhetetlennek tűnik.