Bekopogtak az Aranycsapat legendái – interjú Edvi Péterrel

– Alig néhány hete rendezték meg Csíkszentdomokosban a hagyományos Buzánszky-emléktornát – a késő őszön ideális körülmények között futballozhattak a csapatok.
– Nem újdonság az időpont, mindig október elején játsszuk le ezeket a mérkőzéseket; igaz, előfordult már, hogy hóesésben futballoztunk. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnak van egy 108 tagú önkéntes orvoscsoportja, amely május és október elején látogat el Erdélybe, hogy megvizsgálja az ottani gyerekeket; ez utóbbi dátumhoz igazodik az emléktorna.

– S miképp kapcsolódik az egészségügy a futballhoz?
– Egy-egy-alkalommal 6-7 ezer szűrést végzünk el, s kezdetben elég sok problémát okozott, hogy egyes településeken a tanfelügyelő morgott, ha iskolaidőben zajlottak a vizsgálatok, másutt a polgármester elégedetlenkedett, mondván, a tanulástól vesszük el az időt. Buzánszky Jenő, amíg tehette, elkísért minket, tőle jött az ötlet, hogy az ellentétek feloldására hozzunk össze egy futballmeccset, s azt követően egy közös vacsorát. Felkértem Kövér Lászlót, az országgyűlés elnökét, hogy a parlament válogatottja utazzon ki egy, a székely közméltóságok elleni mérkőzésre. Kiderült, az Aranycsapat legendás hátvédjének igaza volt: a szűrések azóta gördülékenyen zajlanak, mindenki segítőkésszé vált. A tornához közben a csángó közméltóságok is csatlakoztak; érdekes módon ők és a székelyek évről évre fiatalodnak, miközben mi folyamatosan öregszünk…

– A részvétel mellett a győzelem is fontos?
– A székelyek és a csángók rivalizálnak egymással. Eddig rendre a székelyek nyertek, idén viszont fordult a kocka, most először a csángók voltak jobbak. A pályán igyekszünk vigyázni egymásra, de előfordulnak keményebb párviadalok, a vacsorára azonban helyreáll a barátság.

– Kié volt az ötlet, hogy a kezdőrúgást idén a 2023-as Miss Universe Hungary győztese, Blága Tünde végezze el?
– A parlamenti válogatott szövetségi kapitánya, Magyar Zoltán beszélte rá a Gyimesközéplokon felnövő, azaz csángó hölgyet a közreműködésre.

– Akárhogy böngésztem a parlamenti gárda összeállítását, az ön nevét nem találtam.
– A lebontásra ítélt régi Puskás-stadionban volt egy létesítménybúcsúztató Országgyűlés–Székely közméltóságok meccs, akkor játszottam utoljára. A legendás helyszín tiszteletére vettem egy focicsukát, majd a meccset követően felszögeztem a falra – már nincs ott –, és a gyerekeim kedvéért viccelődve ráírtam: Apu ebben a cipőben játszott utoljára a Népstadionban. Hozzáteszem: egyben először is…

– Korábban mit sportolt?
– Mindig is sportos ember voltam, bár ami a futballt illeti, inkább a lábteniszhez volt közöm. A Városliget lehetett annak idején Közép-Európa legnagyobb lábtengópályája. Hogy a tankok szükség esetén fel tudjanak vonulni, szobányi alapterületű betonelemeket raktak le, ami ideális pálya volt a Liget környékén lakó gyerekeknek – magam is közéjük tartoztam. Egyébként elsősorban úsztam, az MTK-ban és a Honvédban voltam versenyző, emellett vitorláztam és lovagoltam, majd végül cselgáncsoztam.

– A dzsúdó kissé kilóg a sorból.
– Én még az NDK-érában jártam a neves Humboldt Egyetemre. Az első nap egy tízpróbaszerű sporttesztre került sor a Walter Ulbricht Stadionban. Az eredmények függvényében kaptunk pontokat, azokat ráírtak a papírunkra, s végül összeadták. Így jött ki, hogy nekem cselgáncsoznom kell. Próbáltam jelezni, hogy inkább úsznék, ám jött a kérdés: világbajnok vagy? Netán Európa-bajnok? Nem? Akkor irány a tatami!

– Berlin az állatorvosi tanulmányainak volt a helyszíne, ön a tudományág kandidátusa
– Nem vagyok rá túlságosan büszke, mert olyan szakmát választottam, ami utólag nem különösebben tetszett. Amikor kiküldtek gyakorlatra, s minden második súlyosabb esetnél a kényszervágás volt a megoldás, rájöttem, nem ez az én utam. Elkezdtem humán orvosira járni – az amúgy is jobban érdekelt. Félig végeztem el, végül kórélettanra váltottam, ami a betegségek kutatásával foglalkozó tudományos munka.

– A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat megalakulásakor is Németországban élt, csak már a nyugati felén, Hannoverben.
– Egykori NDK-s diákként sok keletnémet barátom volt, s amikor érződött a rendszerváltozás szele, de a határok még zárva voltak, sokaknak segítettem átjutni nyugatra. Ahogy segédkeztem az akkori magyar ellenzék delegációjának is egy nyugat-németországi körút megszervezésében 1989-ben. Év végén kitört a romániai forradalom, a hír hallatán megpakoltuk a sportkocsimat, és Kövér Lászlóval, aki a Fidesz választmányi tagja volt, elindultunk Erdélybe. A határon a román határőr kérdésére elmondtuk, hogy hoztunk gyógyszereket és kötszereket, valamint stencilgépet és Erdély történetéről szóló kiadványt. Két héttel korábban utóbbiért „főbelövés” járt volna, de most csak várakoztattak, majd méla undorral továbbengedtek. Ez volt az első segélyutunk, eljutottunk Nagyváradra, Kolozsvárra, Temesvárra.

– A Gyermekmentő Szolgálat hannoveri megalakulása után 1990-ben jött létre a magyar, majd 1991-ben a romániai szervezete. Ez a felállás manapság is megvan?
– Azzal a kiegészítéssel, hogy „az erőviszonyok” eltolódtak a magyar szervezet javára. A német éldegél, a romániai azért tud aktívabb lenni, mert a magyar támogatja.

– A Gyermekmentő Szolgálat sportbizottsága 2002 óta működik. Mi indokolta az életre hívását Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor, Buzánszky Jenő, Grosics Gyula és Szepesi György közreműködésével?
– Szepesi György fiával, Jánossal együtt nőttem fel, a berlini egyetemre is együtt jártunk. Nekik köszönhetően ismerhettem meg az Aranycsapat legendáit, akik az életművükhöz képest – Puskástól és talán Grosicstól eltekintve – meglehetősen szerény körülmények között éltek. A kilencvenes évek vége felé kitaláltam, hogy olimpiai bajnokként kapjanak járadékot, de az akkori hatalom nem volt vevő az ötletre. Jött a kormányváltás, Kövér László felkarolta a kezdeményezést, Orbán Viktor miniszterelnökként mellé állt, s megszületett a máig létező járadékrendszer. Egy nap csöngettek a Gyermekmenő Szolgálatnál. Én nyitottam ajtót, ott állt Szepesi az Aranycsapattal, s elmondták, megalapították a sportbizottságot. Az évek során sok más sportolót is bevonzottak az aranyszívű Wichmann Tamástól Sándor Károlyon, Csapó Gáboron, Erdei Zsolton át Janics Natasáig, Kovács Katalinig. Sokan közülük sajnos már nincsenek közöttünk, de a bizottság létezik a korábbi öttusázó olimpikon Partics Katalin elnökletével.

– Igaz, hogy az Aranycsapat tagjainak jóvoltából anyagi támogatás is érkezett a szolgálathoz?
– Az 1954-es vb-siker sokkal mélyebben beleivódott a németek történelmébe, mint bármely más aranyérmüké. A berni győztesek ápolták a kapcsolatot egykori döntős ellenfeleikkel, hívták a magyarokat élménybeszámolókra. Egy-egy látogatás után, amikor minket is vendégül láttak, csekkel a zsebünkben térhettünk haza, így lett támogatónk például a Német Labdarúgó-szövetség. De az MLSZ-nek is sokat köszönhetünk, az említett csíkszentdomokosi pálya a magyar szövetség és a Bethlen Gábor Alap támogatásával épült fel. Emlékszem, a hőskorszakban előfordult, hogy egy hosszú, lapos passzt követően a pályán korábban végigpöfögő traktor által kivájt nyomvályúban kanyarodott el a labda… Immár hatodik éve az új pályán bonyolítjuk le az Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Focikupát, amelyre manapság több mint kétszáz csapat nevez. Ennek az időpontja május, azaz összekapcsolódik az orvoscsoportunk látogatásával.

– Több mint három évtizede működik a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat. Azok a sokkoló állapotok, amelyekkel 1989-ben Csegődön találkoztak, manapság nem fordulhatnak elő, de vajon a szolgálat létezésének van-e üzenetértéke az Európai Unió területén?
– Csegődön a ceausescui Románia árvaháza állt, ahová gyógyíthatatlannak hazudott gyermekeket gyűjtöttek össze, és tartottak bezárva embertelen körülmények között. Nagy érdemünk – igaz, emiatt nem különösebben kedvelnek odaát –, hogy a világ figyelmét felhívtuk a borzalmakra. Nagyon fájt a románoknak, hogy olyan világlapok, mint a Stern vagy a Spiegel 15-20 oldalas, fényképes beszámolót közöltek a csegődi állapotokról; egy ilyen tényfeltárás képes porig rombolni egy ország imázsát. Ami a Gyermekmentő Szolgálatot illeti, nálunk sokkal gazdagabb országokban, Svájcban vagy Luxemburgban is szükség van hasonló civil szervezetekre. Arrafelé is élnek hajléktalan, elszegényedő, beteg, mozgáskorlátozott vagy éppen vak emberek, akiknek segíteni kell. Lehet persze, hogy másféle támogatásra van szükségük, mint kelet-európai sorstársaiknak, akik talán kicsivel többen is vannak. Egy társadalomnak mindig lesznek gyenge pontjai, ám nem lehet minden probléma orvoslását az államtól várni. A jómódú, sikeres, egészséges embereknek az is dolguk, hogy kivegyék a részüket az elesettek támogatásából. Ezt tesszük mi is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 9-i lapszámában jelent meg)