A hírhedt karlendítés

Ha létezett futballista, akinek megítélésére rányomták bélyegüket politikai töltetű megnyilvánulásai, Paolo Di Canio ilyen. Az idén márciusban az olasz negyedosztályú Cisco Romából visszavonuló labdarúgó nevének említésekor a többség képzeletében nem a Lazio, a Juventus, a Napoli, a Milan, a Celtic, a Sheffield Wednesday, a West Ham United és a Charlton korábbi támadójának képe jelenik meg, hanem a magából kivetkőző vadember, aki a Lazio-keménymagot fasiszta karlendítéssel tüzeli.

Az egykor Benito Mussolini kedvenc csapatának számító római világoskékek saját nevelésű játékosa provokatív gesztusával már pályafutása hajnalán „belopta magát” a szurkolók szívébe, az 1989-es városi rangadón ugyanis a Romának lőtt gólját az ellenfél hívei előtt ünnepelte. Nem csoda, hogy amikor 2004ben kacskaringós pályája utolsó éveire visszatért a Lazióba, első edzésén ötezer lelkes drukker köszöntötte. Az egyesület szélsőjobboldalhoz húzó ultráinál azonban a 2005. január 6-i római derbi után növekedett ugrásszerűen a népszerűsége: a Lazio 3–1-es diadalát követően Di Canio a nácik által is használt, úgynevezett „római köszöntéssel”, rézsút kinyújtott karral, lefele fordított tenyérrel üdvözölte a klub ultráit. A mozdulatért a felvételek elemzése után ő is, klubja is 10 ezer eurós büntetést kapott.

A nemzetközi szövetség is kemény fellépést követelt

Di Canio azonban nem tanult az esetből, 2005 őszén újabb három alkalommal, a kommunista kötődésű Livorno, valamint a Siena és a Juventus elleni mérkőzésen egyaránt megismételte a köszöntést. Utóbbi eset után ismét lépett az olasz szövetség, megint 10-10 ezer eurós bírsággal sújtva az egyesületet és a játékost, akire ezúttal egymeccses eltiltást is kiróttak. A visszatérő jelenség azonban ekkor már nemcsak Olaszországban keltett feltűnést, szóvivője útján még a szövetségek belső ügyeibe a legritkább esetben beavatkozó Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) is hallatta a hangját: „Mint a sportágért felelős szervezet, kitüntetett figyelemmel követjük a témát. Ez esetben, mivel Serie A-mérkőzésről beszélünk, az olasz szövetség feladata, hogy a lehető legsürgősebben megoldást találjon.”

A nyilatkozat érdekessége, hogy 2001-ben a FIFA még egészen más megfontolásból szentelt megkülönböztetett érdeklődést Di Caniónak: az akkor a West Hamet erősítő játékos a nemzetközi szervezet fair play díját és mellé Sepp Blatter elismerő levelét is megkapta. Hogy miért? Néhány hónappal korábban, a londoniak Everton elleni bajnokiján egy kifutás során megsérült Paul Gerrard, a liverpooliak kapusa, ám Di Canio tiszta helyzetben – 1–1-es állásnál – nem fordult a kapu felé, hanem habozás nélkül a kezébe vette a labdát.

Mussolini példája erős nyomot hagyott benne

A történet mutatja a labdarúgó markáns, de ellentmondásos személyiségét. Jellemére hatással volt Benito Mussolini kultusza, rokonszenvesnek találta a fasiszta diktatúra tekintélyelvű világát, és az egykori kormányés államfőnek külön fejezetet szentelt önéletrajzi könyvében, amelyben „szigorú elveket valló, etikus egyéniségnek” nevezte.

Ehhez képest sokakat meglepett, hogy kifogásolt karlendítése után a következő kijelentést tette: „Profi futballistának vallom magam, az ünneplésemnek semmi köze a politikához”. Később ugyan sok helyen megjelent ezzel ellentétes tartalmú megjegyzés is („fasiszta vagyok, de nem rasszista”), eme nyilatkozat tényét tagadta, hozzátéve: „A római köszöntéssel bajtársaimat üdvözöltem, az üzenet a saját táboromnak szólt, és nélkülözött minden rasszista tartalmat.”

A Lazio-ikon karlendítése sokáig témát jelentett az olasz közéletben, s majdnem minden jelentősebb közszereplő véleményt nyilvánított a kérdésben. Silvio Berlusconi miniszterelnök (akkori ellenzéki vezető) szerint „az eset jelentéktelen, Di Canio pedig jóravaló, bár kissé exhibicionista srác, ám semmiképp sem fasiszta”. Mussolini unokája, a jelenleg is aktív politikus Alessandra az ominózus mérkőzésen maga is ott volt a Stadio Olimpicóban, és mint utóbb bevallotta, igencsak elérzékenyült a mozdulat láttán, sőt köszönőlevelet tervezett küldeni a játékosnak. Francesco Storace, Lazio tartomány korábbi kormányzója felháborodással fogadta a büntetéseket: „Botrány, ami történt. Amíg a Livorno-játékosok következmények nélkül mutathatnak kommunista szimbólumokat, mint az ökölbe szorított kéz, a Lazio politikai ügyeinél egészen más a mérce.”

Noha Olaszországban máig felettébb zavaros a fasizmus korszakának megítélése, a többség klubszimpátiától függetlenül egyértelműen elítélte a mozzanatot. Maurizio Gasparri, a közismerten a Romához húzó volt kommunikációs miniszter is így tett, igaz, őt nem annyira az elvi kifogások vezérelték: „Szegény fiú! Mint a Lazio valamennyi szurkolója és játékosa, Di Canio sincs hozzászokva a győzelemhez…”

Tanulságos találkozás az auschwitzi túlélőkkel

Amint nem volt hozzászokva ahhoz a helyzethez sem, amelybe Walter Veltroni, Róma akkori polgármesterének kezdeményezése nyomán csöppent fasiszta karlendítései után néhány héttel. A városi elöljáró meghívta előbb a Roma, majd a Lazio játékosait a városházára, ahol az auschwitzi haláltábor három zsidó túlélője beszélt a futballistáknak a korabeli szörnyűségekről.

A különös találkozó egyik szemtanúja abszurd párhuzamra lett figyelmes. Amíg Di Canio tetovált felsőtestén a Mussolini által használt Duce („Vezér”) kifejezés latin megfelelője, a Dux és egyéb fasiszta szimbólumok virítottak az öltöny alatt, az előadó karján az ing alól egy beleégetett azonosítószám villant ki: 182727…