Katalónia hadserege

„Amikor a Barcelona bajnokságot nyer, képzeletben győzedelmes hadsereggé válunk, amely a Diagonal sugárúton szembemenetel Franco tankjaival. Ám az 1939-ben történtekkel ellentétben meg is állítjuk őket, lövéseikre himnuszunkkal válaszolunk, és a katonák dühtől eltorzult arcába nevetünk.”

A szemelvény Presas Oleguertől, a Barcelonával 2005-ben és 2006-ban is spanyol bajnoki címet szerző védőtől származik, aki akkoriban felsőfokú gazdasági végzettségével és elkötelezett katalán nacionalistaként a csapat egyik szellemi vezérének számított. Véleménye pedig mindennél jobban mutatja, hogy a huszadik századi spanyol történelem során szerzett sebek máig nem gyógyultak be, az évszázados hagyományokból és a politikai sérelmekből táplálkozó feszültségek a labdarúgás világában is elevenen élnek.

Bobby Robson: a Barca a legátpolitizáltabb klub

E tekintetben pedig alighanem a katalán kirakatcsapat viszi a prímet, hiszen, ahogyan Sir Bobby Robson fogalmazott: „Nincs a világon még egy annyira átpolitizált futballklub, mint a Barcelona.”

Vagy hogy a kilencvenes években az együttes vezetőedzőjeként dolgozó szakembernek a témába vágó másik emlékezetes megállapítását idézzük: „Katalónia önálló nemzet, amelynek a Barcelona a hadserege.”

S az angol mester nem is járt messze az igazságtól, hiszen a klub történetét végigkísérte az a különös küldetés, amelyet mint a rebellis régió szimbóluma töltött be. Terjedelmi korlátok miatt nem áll módunkban a Barcelonával kapcsolatos minden jelentős politikai eseményt megemlíteni, ezért csak egykét kiragadott példával érzékeltetjük az 1899-ben alapított egylet közéletbeli jelentőségét.

Az első igazán nagy vihart az 1925-ös, Júpiter elleni jótékonysági találkozó kavarta, amelyet kevéssel azután rendeztek meg, hogy az országban a katalán kormányt megszüntető, a katalán nyelvet betiltó Primo de Rivera magához ragadta a hatalmat. A mérkőzés előtt a meghívott angol tengerészzenekar a spanyol himnuszt kezdte játszani, mire a közönség éktelen füttyszóval és pfujolással válaszolt. A zenészek a helyzetet érzékelve félbehagyták a darabot, s az „ártalmatlan” angol himnuszra váltottak át – a nézők tapssal értékelték a megfelelő reakciót. A városi főkapitány pedig a klub féléves eltiltásával…

A klubelnököt megölték, a székházat felgyújtották

Az 1936-tól 1939-ig tartó spanyol polgárháború zűrzavaros éveiben ismét előtérbe került a különutas tartomány sportjának fellegvára, különösen a szélsőbaloldali politika vádjával meggyilkolt klubelnök, Josep Sunyol 1936. augusztusi halála után. A Francisco Franco tábornok sugalmazására lelőtt vezető tragédiája mind a mai napig a madridi hatalom egyik legfőbb bűne a Barcelona-tábor szemében. Persze nem az egyetlen: 1938-ban bombatalálat érte a klub székházát, a polgárháborút követően pedig a Franco-rezsim központosítási törekvései jegyében az egyesület spanyol nevet kapott (Club de Futbol Barcelona), és címerébe a katalán zászló helyett kénytelen volt a spanyolt belefoglalni.

A kedvezőtlen politikai helyzet a csapat életét is befolyásolta, elég, ha csak az 1937-es mexikói túrát említjük, amelyről mindössze négy játékos tért haza Barcelonába… Mindezek ellenére a gárda megmaradt a spanyol labdarúgás egyik legnagyobb erősségének s ennek megfelelően a madridi vezetők szemét igencsak csípő tényezőnek. Hogy ez mennyire így volt, jelzi a „chamartíni megalázásként” elhíresült 1943-as Spanyol Kupa-mérkőzés, amelyen a hatalom támogatását élvező Real Madrid 11–1-re legázolta az alantas politikai eszközökkel megfélemlített Barcelonát.

A csapat otthonául szolgáló Camp de Les Corts, majd 1957től a Camp Nou a Francoérában egyfajta szent helynek számított, ahol a katalán nyelvet és jelképeket tiltó rendelkezés ellenére a legsötétebb években is pislákolt az őrláng, tovább élt a „nemzeti” kultúra. Amikor a mérkőzéseken a szurkolók – katalán nyelven – „Visca el Barcelonát!” („Hajrá, Barcelonát!”) kiáltottak, mindenki tudta, hogy ezzel burkoltan azt fejezik ki: „Visca Catalunya”, hajrá, Katalónia!

Nem véletlen, hogy Johan Cruyffot, a gárdához 1973-ban – a még két évig tartó Francoéra alkonyán – érkező holland támadót futballtudása mellett politikai állásfoglalása miatt is a klub ikonjaként tisztelik: a fiának katalán nevet (Jordi) adó futballista a Real Madrid korábbi érdeklődésére kijelentette, sohasem szerződne olyan klubhoz, amelynek köze van a diktatúrához.

Kompromisszumok is kellettek a túléléshez

Itt kell megjegyeznünk, hogy a fentiek ellenére a Barcelona politikai helyzete is összetettebb a katalán nacionalista szólamokban hangoztatottnál. A történelem meghamisítása lenne elhallgatni, hogy a Francokorszakban bizony a Barcelonánál is akadtak, akik a madridi vonalat képviselték, ahogyan a csapat ez idő tájt elért sikerei is bizonyították: ha kompromiszszumok árán is, ki lehetett törni a politikai elszigeteltségből. A múlt ellentmondásos megítélésére egyébként a legjobb példa a Joan Laporta elnökkel sógori rokonságban álló Alejandro Echevarría volt barcelonai klubigazgató esete, akiről három éve kiderült, hogy korábban egy Franco emlékét ápoló alapítványt hozott létre.

A belső zavarok azonban nem azt jelentik, hogy bárki megkérdőjelezné a Barcelona katalán küldetésre is vonatkozó hivatalos jelszavának üzenetét:

„Més que un club”, vagyis „Több mint egy klub”.