Nem teljes a kép

Egy kicsit bajban van a tudósí tó, amikor arra készül, hogy levonja a vasárnap befejeződő macedóniai kézilabda Európabajnokság mindenre kiterjedő, előremutató tanulságait. Mert abban az esztendőben, amikor olimpiát rendeznek, az adott sportágban nyilvánvalóan a nyári játékok a főesemény. Arra készül mindenki, aki kivívta a ma már egyre nehezebben megszerezhető részvételi jogot. Márpedig ebben az évben Pekingben összegyűltek az egyetemes sport legkiválóbb képviselői.

Az olimpiát csaknem négy hónappal követő világesemény nem adhat tiszta képet arról, merre is tart a sportág. Jelzésértékűnek lehet tekinteni, ami az Európa-bajnokságon történt, de tiszta képet nem kaphatunk. Csak a teljesség igénye nélkül: a norvégoktól hiányzott az év kézilabdázójának megválasztott Gro Hammerseng és Katja Nyberg, az oroszoktól tízen maradtak otthon a pekingi keretből, a románoknál nem volt ott Macedóniában Valeria Bese, Ionela Stanca, Aurelia Bradeanu és Teresa Pislaru, a franciáknál pedig a pekingi kezdőcsapatból csupán a mosolygós Raphaelle Tervel próbált irányt mutatni a fiataloknak. Ami pedig minket illet, Tóth Tímea és Ferling Bernadett hiányáról a felkészülés kezdete óta sokat beszélnek a rajongók.

Valérie Nicolas, a franciák Peking után a válogatottságtól visszavonuló, a francia tv szakkomentátoraként Macedóniába utazó bűbájos kapusa mondta: „Jó a csapat körül lenni, de nem állnék be a kapuba. Higgye el, az Európa-bajnokság nélkül is rettenetesen kimerítő és hosszú volt az egész idény.”

Már maga a helyszín kijelölése is érdekes, hiszen – anélkül, hogy bántani akarnánk a nagyon segítőkész macedónokat – nem kapkodtak a kérők a kontinenstorna lebonyolítása után. A németek előzetesen érdeklődtek: a tavalyi férfi-világbajnokság teljes (nézőtéren és a pályán aratott) sikere után azt szerették volna elérni, hogy csomagban kapják meg a gyengébbik és az erősebbik nem vendégül látásának jogát, ám miután erre nem bólintottak rá az Európai Kézilabda-szövetség (EHF) mindenhatói, később visszaléptek. Maradtak a macedónok.

Az EHF-vezérkarnak nyilván tetszik a lebonyolítás, tagjai ugyanis nemigen mozdultak ki a valóban korszerű szkopjei Borisz Trajkovszki Sportcentrumtól száz méterre, a pusztában felhúzott ötcsillagos Aleksandar Palace Hotelből. Mert ha kimozdulnak, s megnézik mondjuk az ohridi Biljanini Izvori Csarnok „sajtóközpontját” vagy az első napokban fűtetlen termet, nem biztos, hogy még egyszer odaítélik Macedóniának egy ekkora esemény rendezési jogát. (Az edzéseknek otthont adó egyéb csarnokokról és általános iskolai tornatermekről nem is szólva.) Egyébként minden remek Macedóniában – főleg az Aleksandar Palaceban… A helyiek is roppant kedvesek.

Az olimpia után mindig előfordul, hogy az ötkarikás játékokra ki nem jutó csapatok felszívják magukat, s igyekeznek bizonyítani országnak-világnak, hogy nélkülük szegényebb volt a viadal, míg a Pekingben valós tudásuk alatt teljesítő válogatottak javítási lehetőségnek fogják fel az Eb-t.

Előbbire jó példa a történelme legjobb szereplését már az elődöntőbe jutással elérő spanyol együttes, utóbbira a német vagy a román.

A németeknél nem hiányzott igazi világsztár, a románoknál pedig olyan az utánpótlás, hogy a hiányzók nem hiányoztak igazán. Ha Csík János alapvetését – végy egy jó kapust, és legyen két jó átlövőd – elfogadjuk (nehéz ezzel az érveléssel vitába szállni a mai rohanós, pörgős kézilabdában is), keleti szomszédainknak a közeljövőben kijár valamilyen fényes (akár a legfényesebb) medália is valamelyik világeseményen. Sokan Szkopjéban is az új kapitány, Radu Voina leányseregletének adták volna már az aranyat, de elszórakozták a spanyolok elleni középdöntőt, a norvégok pedig nagyon elverték, aki az útjukba került. Az Amariei, Lecusanu, Neagu, Meirosu átlövősort a kapuban Luminita Dinuval a világ bármelyik szövetségi kapitánya szó nélkül beválasztaná saját együttesébe.

S hogy a norvégok miben voltak jobbak a románoknál? Abban, hogy ellentétben a sokuk által nagyon nem szeretett Gheorghe Tadici leváltását követően kicsit megkönnyebbülő románokkal – a magyar szövetségi kapitány, Imre Vilmos szavait idézve – „nem megélhetési kézilabdát játszanak”.

Minden mozdulatukból árad az öröm, a jókedv s az, hogy élvezik a kézilabdát az őket mindenhová – még Macedóniába is

– elkísérő szurkolók minden percben megnyilvánuló szeretetével körülölelve. A nem „mai csirke” (33 esztendős) Tonje Larsen például ugyanúgy tör be és vállalkozik nyolcadszor is, ha előtte háromszor a kapusba lőtt, négyszer meg mellé. Semmi felelősség, görcsbe rándító nyomás nincs rajtuk. Ráadásul Marit Breivik, a szövetségi kapitány 14 (!) éve építheti folyamatosan a csapatát.

Még a dán az az együttes, amely a norvégokhoz hasonló felfogásban és stílusban kézilabdázik, ám a háromszoros olimpiai bajnok válogatott – amely nem jutott ki Pekingbe – még az (új) út elején tart. Ráadásul ebben a két országban kiapadhatatlan a kapitányok merítési lehetősége. Csakúgy, mint a németeknél, oroszoknál.

A mezőny – nem csupán Európában – roppant mód kiegyenlítődött. A játék még inkább felgyorsult, a szélsők szemvillanásnyi idő alatt átrohannak az egész pályán. Igaz, ahhoz, hogy rohanhassanak, kiváló védekezés kell, úgy lehet ugyanis labdához jutni. Nincs idő csereberélni, minden kézilabdázónak gyakorlatilag az összes poszton kell tudnia játszani. A dánok például rendszeresen – főleg az ellenfél vezetésénél – levitték a kapusukat, s általában az irányító Trine Troelsen húzta magára a kapusmezt. Így gyakorlatilag végig emberelőnyben játszhattak. Ehhez óriási fizikum és koncentráció szükséges. Persze előfordult, hogy üres kapus gólt kaptak, de mindenképpen ez volt az Eb legmeglepőbb játékeleme.

Az élbolyban végző együttesek mindegyike abban is jobb volt a vetélytársaknál, hogy többféle védekezési variációt alkalmazott, azokat egy meccsen belül is váltogatta, s az ellenfél váltásaiból is felkészült. A támadások több mint fele rendezetlen védelem ellen épül fel, a felállt fallal szemben az átlövőknek és a virtuóz megoldásoknak jut kulcsszerep, a kidolgozott akciókat jelentős százalékban a szélsők fejezik be.

A magyar válogatott védekezésben felnőtt az elithez, támadásban azonban rengeteg munka vár még az edzői stábra és a játékosokra. Mindenképpen meg kell találni a bátran és jó százalékkal célzó átlövőket, valamint – elsősorban – a balkezes szélsőket.

Mert a londoni olimpia – bár még sokan nem hiszik el – itt van a nyakunkon!