Lila szívvel a zöldben

„Várjatok, még kicsit oktatom őket lábteniszben, aztán jövök” – szólt ki a kis klubház ablakából Lőw Zsolt, a Bundesliga-éllovas Hoffenheim magyar légiósa. Különösebben addig sem türelmetlenkedtünk, mert otthon felkészítettek bennünket, hogy nem ő lesz az első, aki elindul hazafelé. A régi barát, az utolsó 2008-as bajnokira Németországba látogató Weisz Tamás (az Újpest egykori, a Maglód jelenlegi futballistája) csak megerősített bennünket ebben. „Nem kapkodós típus. Otthon, Újpesten gyakran előfordult, hogy mi zártuk az öltözőt” – mondta a korábban az amerikai teremfociba is belekóstoló csatár.

„Várjatok, még kicsit oktatom őket lábteniszben, aztán jövök” – szólt ki a kis klubház ablakából Lőw Zsolt, a Bundesliga-éllovas Hoffenheim magyar légiósa. Különösebben addig sem türelmetlenkedtünk, mert otthon felkészítettek bennünket, hogy nem ő lesz az első, aki elindul hazafelé. A régi barát, az utolsó 2008-as bajnokira Németországba látogató Weisz Tamás (az Újpest egykori, a Maglód jelenlegi futballistája) csak megerősített bennünket ebben. „Nem kapkodós típus. Otthon, Újpesten gyakran előfordult, hogy mi zártuk az öltözőt” – mondta a korábban az amerikai teremfociba is belekóstoló csatár.

De miért is kellene csodálkozni azon, hogy az ember nehezen indul el a második otthonából, elvégre Lőw sem tagadja, két és fél éve ekként funkcionál a kicsi, de minden igényt kielégítő létesítmény. „Ha fent edzünk a Hopp-stadionban, akkor innen indulunk kocsikkal, és akinek a két tréning között nincs kedve vagy ideje hazamenni, nyugodtan ledőlhet a pihenőszobák egyikében. Ha pedig vasárnap játszunk, akkor a meccs előtti órákat egy hotel helyett itt töltjük. Szombati fellépéseknél viszont már pénteken irány az egyik hotel, mert a vezetők szerint a nyugalom az egyik legfontosabb” – mesélte utóbb Lőw.

Aztán persze a lábteniszparti is véget ért (az oktatás megvolt, ahogyan a Schalke-meccs előtt is, amikor a magyar bekk Selim Tebert verte meg, aki később az egyenlítő gólt szerezte – Lőw szerint azért, mert „Kiválóan bemelegítettem a belsőjét”), ahogyan az edzés is, és Lőw elindulhatott az igazi nyugalom szigete, a néhány faluval odébb lévő neidensteini családi fészek felé. Az odaút ugyan nála sohasem nyugis, de ha valakinek sportos BMW-je van, ráadásul a sebesség megszállottja, inkább barátkozzunk meg a gondolattal. A kocsiba ragasztott, piros körben 240-es számot jelző matricáról kiderült, téli gumival ennél gyorsabban nem lehet menni az „alacsonyan szálló repülőgéppel”, nyárival viszont igen – ott a fáma 310 kilométer per órás rekordról szól. Bár a sebességet akár önmarketingként is értékelhetjük, elvégre pár rendőr ennek köszönhetően jutott ingyenes Lőw-fotókhoz, és nem kellett órákat várnia az aláírásra, mint egy középkorú úriembernek az edzőközpontnál vagy a rajongóknak a stadionnál…

A „Sztárok vagytok?” kérdésre az „Azt hiszem, ilyen ősz után megkockáztathatjuk” mondattal válaszoló Lőw elárulta, szerencséje van Németországgal és Hoffenheimmel, mert bár úgy nem tud végigmenni az utcán, hogy ne ismernék fel, szerencsére errefelé azért senki sem zaklatja őket. Otthon, Neidensteinben meg különösen nem. „Az biztos, hogy nem a csuklós hetes busz jár előtte” – mondta a csodálatos környezetben, egy erdő szélén álló házukról Lőw. És ezzel kinyitotta előttünk Jázmin birodalmának kapuját. Három hónapja ugyanis egy tündéri kis hölgy köti le a futballista, illetve felesége, Andrea minden szabad percét.
„Az első hónap nagyon furcsa volt – jegyezte meg az újdonsült apa. – Alig mertem megfogni a picit, féltem, hogy összetöröm. Szerintem vagy fél óráig is pelenkázgattam, nem tudom, miket gondolhatott rólam. Most már minden megy, de ebben óriási szerepe van Andinak. Bár mindig is tudtam, hogy nagyszerű anya lesz belőle, tizenkét éve ismerjük egymást, volt időnk összecsiszolódni.”

A házaspár nem csupán a babázást, de Zsolt karrierjének „dokumentálását” is együtt végzi. Előkerültek albumok, a legfrissebbek természetesen a németországi időkből („Régebben még a közelebbi idegenbeli mérkőzésekre is elmentem, mára viszont az újság és a tévé maradt. Jázminé az elsőbbség” – árulta el a feleség), a kiemelt kedvenc viszont a hazai korszakról, az újpesti időszakról szól. „Örök szerelem marad – mondta Lőw, és természetesen azonnal a Ferencváros elleni rivalizálásra terelte a szót. – Szerintem velem mindig megvertük a zöldeket. Legalábbis az albumból más nem derülhet ki.”

Miként az épülő Rhein-Neckar Stadionban tett villámlátogatásunkból sem derülhetett ki más, mint hogy Lőwöt a Hoffenheimnél is nagyon kedvelik. Vidám idegenvezetés és pályabejárás („Minden centiről Rangnick edző döntött, a kialakításnál csak az számított, mi fekszik a csapat játékstílusának”) közben pár emelettel magasabbról váratlanul felcsattant egy hang. „És ott van »Csolt« Lőw, az egyik legszimpatikusabb játékosunk, a közönség nagy kedvence” – üdvözölte „alkalmazottját” Jochen A. Rotthaus, a klub hivatalos főnöke. Az „üzletvezető” éppen egy golfklub tagjait navigálta az arénában, de ha már így alakult, rögtönzött közönségtalálkozót varázsolt a véletlen találkozásból. A kölcsönös udvariaskodó gesztusok után egy hölgy lépett elő, és „Jó napot kívánok” köszöntéssel üdvözölte Lőwöt. Mint kiderült, semmi köze kis hazánkhoz, de ha már a „népek olvasztótengelyeként” fungáló Hoffenheimnek magyar légiósa is van, illik tudni pár szót az ő nyelvén is.

És Lőw arcát elnézve, ez alighanem többet jelentett minden gólnál és autogramnál.