Válság, pénz és szakma

Bozsik Péter szerint vezetői válság sújtja a magyar futballt. Van, aki szerint a tulajdonosok tartják életben a sportágat, ugyanakkor ők sem szükségszerűen szakértők, László Attila volt váci vezető szerint az, aki kórházat vesz, még nem tud szívet átültetni. Több vezető úgy véli, az edzők nevelik a futballistákat, ők tanítják meg a technikai, taktikai alapokat, s az ő hibájuk, hogy nemzetközi szinten gyenge a magyarok erőnléte. Szakmai vagy vezetői válság van-e, ha mindkettő, melyik a súlyosabb?Bozsik Péter szerint vezetői válság sújtja a magyar futballt. Van, aki szerint a tulajdonosok tartják életben a sportágat, ugyanakkor ők sem szükségszerűen szakértők, László Attila volt váci vezető szerint az, aki kórházat vesz, még nem tud szívet átültetni. Több vezető úgy véli, az edzők nevelik a futballistákat, ők tanítják meg a technikai, taktikai alapokat, s az ő hibájuk, hogy nemzetközi szinten gyenge a magyarok erőnléte. Szakmai vagy vezetői válság van-e, ha mindkettő, melyik a súlyosabb?

NYILASI TIBOR: – Hosszú évek óta vezetők és edzők mentik a menthetőt, vagyis az aktuális kirakatcsapatra figyeltek, csak azért, hogy ne legyenek a közönség és a média célpontjai. Eközben az utánpótlás nevelése elsikkadt, és félkész játékosok kerültek a felnőttekhez. Egységes képzés az akadémiákon, a kiválasztás fontossága – hányszor mondtuk ezt el? Sok helyen a tulaj a szakmáról is dönt, de ha ő adja a pénzt, mindig neki van igaza. Volt egy ötletem régebben: ha egy klub külföldi játékost vesz, a vételár tíz százalékát utalja át az utánpótlásának; ha megér egy légiós ötvenmilliót, akkor ötmillió menjen a gyerekekhez, és lenne pénz a nevelésre hamar. Ugyanakkor úgy érzem, felfedezhető a szándék, hogy szép lassan próbáljuk a játékosok képzését fejleszteni, dinamikusabbá tenni.

HAJDÚ B. ISTVÁN: – Nagyon kell vigyázni, mit mond az ember, nehogy kiderüljön, riporteri válság is van… Mindenekelőtt morális szempontból kellene valahogy rendbe tenni a magyar futballt: az elmúlt évtized a törvények kikerülésétől, adósságoktól, tippmixes mecscsektől volt hangos. Mintha labdarúgásunkban még mindig nem alakultak volna ki a piaci viszonyok, megvannak a kiskapuk, a játékosok vállalkozók, de hasonló a helyzet a médiában is, jól tudjuk. Bozsik Péter szavaiban sok igazság van, de az jutott eszembe, ő talán megengedheti magának, hogy bátran fogalmazzon, mert nincs rászorulva, hogy az elkövetkező öt esztendőben vezetőedzői állást vállaljon. A szakmai válságról szólva: ha nagyon őszintén magunkba nézünk, az utóbbi húsz évben nagy eredményeket nem produkált a magyar futball, szóval olyan büszke nem nagyon lehet magára az edzői kar. Regionálisan ismert játékosokat nevelünk, a Bajnokok Ligájameccseken járva tapasztalom, hogy Babos Gábort, Dzsudzsák Balázst vagy Fehér Csabát jól ismerik Hollandiában, Hajnal Tamás vagy Huszti Szabolcs népszerű a Bundesligában, de mondjuk az előbb felsoroltakat Angliában vagy Spanyolországban nem nagyon ismerik – egyetlen Európaklasszist sem tudunk felmutatni. Ez is pénzkérdés: nincs pénz az utánpótlásban, ezért nem szakember foglalkozik a gyerekekkel, hanem az, aki megengedheti magának, vagy éppen ráér. Ettől még a vezető tartsa be, amit megígér. Nálunk eddig az volt a tapasztalat, hogy aki pénzt tett a futballba, fél év múlva a dupláját akarta kivenni, de ebben mintha lassú változást lehetne észrevenni, mondjuk, George F. Hemingway vagy Tarsoly Csaba megjelenésével.

KEMÉNY DÉNES: – Az biztos, ha egy sportolónak nincs megfelelő „agya” és izomzata, nem jó sportoló, és ez előbb-utóbb óhatatlanul kiderül. Hogy az edző vagy a vezető hibás-e abban, hogy itt tart a futball? Az bizonyos, hogy ha e kettő közül csak az egyik nem megfelelő, már nem lehet sikeres a csapat. Nem vitás, ha a jó vezetők rátermett edzőket alkalmaztak volna az előző húsz évben, sokkal több győzelemnek örülhettünk volna…

Lehet százötvenmillió forintból profi futballt csinálni, állítja Kutasi Róbert – legalábbis egy magyar középcsapatnál. Ennek kulcsa, hogy racionalizálják a kiadásokat; a REAC klubigazgatója szerint irreális, hogy egy NB I-ben szereplő futballistának az alapfizetése elérje az egymillió forintot.

Kutasi Róbert szerint átlagban havi háromszázezer forint a reális fizetés.

NYILASI TIBOR: – Ez a klubok dolga, ha a tulajdonos kifizet tízmilliót az aláírásért, az legyen az ő baja, ő lakol meg érte. Alig van bevétel, így nehéz gazdálkodni, de nyilván csak addig szabad nyújtózkodni, ameddig a takaró ér. Az sem újdonság, hogy a futballista bérezését a lehető legnagyobb mértékben teljesítménycentrikussá kell tenni.

HAJDÚ B. ISTVÁN: – Fájó kimondani, a mai magyar futball talán még ennyit sem ér. Az a produktum, amely labdarúgásunkban látható, átlagosan körülbelül ezerötszáz nézőt érdekel, a tévék nem kapkodnak a közvetítési jogokért, a szurkolók nem szedik szét a plázákat, hogy megvegyék focistáink mezét. Ha eljön az az idő, hogy a futballistákat aszerint fizetik, amennyi a csapat bevételeivel arányos, akkor még ezt a bizonyos háromszázezer forintot is nagyon meg kell majd becsülni.

KEMÉNY DÉNES: – Magam még azt sem látom, ez a bizonyos százötvenmillió hogyan kerül be a csapat költségvetésébe? Ha a reklámozó, a szponzor jóvoltából, akkor az az ő döntése, ha neki megér annyit, amennyit ráfordít egy klub támogatására, akkor az rendben van. Hogy a befolyó összegekből miként gazdálkodnak, abból mennyi a költség, az más kérdés. A legfontosabb talán: ez a futballba bekerülő öszszeg hogyan térül meg? A fizetésről kár vitatkozni, nem lehet összehasonlítani azzal sem, aki ugyanennyit kap euróban, nyilván más szintű produkcióra. És ha már a REAC: sokat hallottam arról, hogy egy zenéhez is értő ember lett az edző – majd az eredmények minősítik Hevesi Tamás munkáját. Zenészmúltja irritálja azokat, akik szintén a kispadra pályáztak, de most is csak egy embert lehetett kinevezni. Claudia Schiffer is csak egy szerencsés felesége lehet.

Sikeresen működik a Balti Liga, amelyben a legjobb észt, lett és litván klubok szerepelnek. A magyar klubvezetők zöme támogatna egy közép-európai liga beindítását, a lehetséges ellenfelek Ausztriából, Horvátországból, Romániából, Szlovákiából, Szlovéniából, Szerbiából érkezhetnének. Jót tenne nekünk egy ilyen bajnokság?

NYILASI TIBOR: – Már a nyolcvanas években felvetődött az ötlet, emlékszem, még Szepesi György, az akkori MLSZ-elnök beszélt róla. A terv jó, de nézzük meg, az Alba Volán jégkorongcsapata mennyit költ utazásra, szóval át kell ezt gondolni, arról nem beszélve, hogy a versenynaptár olyan sűrű, hogy nehéz lenne szabadidőt találni – na, nem nekünk, hanem a környező országok nemzetközi kupákban érdekelt csapatainak.

HAJDÚ B. ISTVÁN: – A változatosság talán jót tesz, és örülök a balti kezdeményezés sikerének, de ne higgyük, hogy egy közös bajnokság automatikusan sikeres lesz: a dán, svéd, finn csapatok részvételével beindított Északi Liga hatalmas csőd volt, még annyi embert sem érdekelt, mint nálunk a Ligakupa. Úgy gondolom, a magyar szurkolókat a magyar mecscsek mozdítják meg, ezért én tizenkét csapatos, négykörös bajnokságot javasolnék. Egy ZTEdrukkert a Haladás elleni meccs érdekel leginkább, szerintem jobban, mintha a Sturm Graz lenne az ellenfél, a lokistákat is a Nyíregyháza elleni rangadó hozza tűzbe, egy Fradi–Újpestről nem is beszélve. A jéghokiban működik ez, és jót tesz az Alba Volánnak, a kézilabdában is van ilyen elképzelés, nem csoda, hiszen a Veszprémnek és a Szegednek alig van éles meccse itthon, de a futballnak az erősebb hazai bajnokság tenne jót.

KEMÉNY DÉNES: – A pólóban minket megelőzve ilyesmit indítottak el a horvátok a montenegróiakkal és a szlovénokkal közösen, így a legjobb csapatoknak, a legjobb játékosoknak szinte hetente vagy egy-egy csúcsmecscsük, amelyen maximális erőbedobásra van szükség. A cél, hogy minél több nehéz mérkőzése legyen a játékosoknak, mert ez hosszú távon kifizetődő.