Eltűnt a nagy generáció

A magyar labdarúgás legutóbbi, jelentős nemzetközi sikerei a nyolcvanas évek közepén születtek, amikor még volt világverő válogatottunk, amely legyőzte többek között Hollandiát, az NSZK-t, Brazíliát, és kijutott az 1986-os mexikói világbajnokságra, 1984-ben pedig a tehetséges magyar fiatalok nyerték meg az ifjúsági Európa-bajnokságot.

A két csapat egykori játékosai közül jelenleg senki sem dolgozik vezetőedzőként az NB I-ben. Hogy ez miért alakult így, arra bizonyára rengeteg magyarázatot tudnának felhozni az illetékesek. Vajon ki a hibás azért, hogy többnyire nem tudtuk bevonni a magyar futball vérkeringésébe a pályafutásukat befejező, zömmel gazdag nemzetközi tapasztalatokkal is felvértezett, sikeres sportembereket? A helyzet annál inkább furcsa, mert mind a környező országokban, mind a világ vezető futballhatalmainál főként a korábbi klasszis játékosok dolgoznak a klubcsapatoknál és a válogatottaknál.

Kíváncsiak voltunk, mit szólnak ehhez maguk az érintettek. Nyilasi Tibor nagyszerű játékos-pályafutása után edzőként bajnoki címre vezette a Fradit, majd az MLSZ utánpótlás-koordinátoraként dolgozott. Most „csak” a Sport Televízió szakkommentátoraként érdekelt a magyar labdarúgásban.

„Sajnos sokadszor is bebizonyosodott, hogy Magyarországon a futballt tekintve fordítva ülünk a lovon – kezdte Nyilasi Tibor. – A labdarúgás az egész világon hatalmas üzlet, ám még ezt a csodálatos játékot sem lehet ismeretlen nevekkel eladni. Lehetséges, hogy a világ legszínvonalasabb bajnokságaiban sem a legnagyobb tudású szakemberek vezetik az élcsapatokat, de az biztos, hogy mindannyian érdekes emberek, akik vagy korábbi sztárjátékosok, vagy karakteres egyéniségek, s állandóan magukra vonják a nagyközönség és a média figyelmét, miközben olyan szakmai stábbal és technikai háttérrel dolgoznak, amely szinte garantálja a sikert. Ez a rendszer nálunk – mint tudjuk – nem egészen így működik, de remélem, előbbutóbb változik a helyzet…”

A korábbi kiváló játékosok közül Kiprich József legalább edzősködik, hiszen – a Tatabánya, a Győr, a Diósgyőr és a Lombard Pápa után – az NB II Nyugati csoportjában élen álló Gyirmót csapatát irányítja.

„Úgy tudom, hogy az említett játékosok nagy része a labdarúgáson kívüli világban keresi a boldogulást – említi Kiprich József. – A magyar futballnak mindig is az egyik nagy hibája volt, hogy nem becsülte meg a régi játékosokat. Itthon hamar elfelejtik az embert, de külföldön ez nem így van: a Feyenoordtól évente több meghívást is kapok különféle jubileumi rendezvényekre. Jelenleg mégsem panaszkodom, hiszen nagyon jó csapatom van Gyirmóton. Bízom benne, hogy feljutunk az NB I-be, és ezzel mostani kérdésük is aktualitását veszíti.”

Kiprich Józseffel Tatabányán és Győrött is együtt dolgozott korábbi csapattársa, Vincze István, az 1984-es Európa-bajnok ifjúsági válogatott csatára.

„Hirtelenjében meglep, mégis igaz, hogy a korosztályunk nincs benne az élvonalbeli futball vérkeringésében – mondta Vincze István. – Ennek az az oka, hogy a labdarúgásunkat irányító közeg nem enged oda bennünket. Jól érzem magam a felcsúti Puskás Ferenc-akadémián, ahol tehetséges fiatalokkal foglalkozom, de ez nem jelenti azt, hogy edzőként ne lennének merészebb álmaim. Igaz, most még csak remélhetem, hogy előbb-utóbb a mi időnk is elérkezik. Lehet, hogy csak akkor, ha nyugdíjba küldik azokat az embereket, akik jelenleg uralják a terepet. Csatlakozom azokhoz, akik azt vallják: a magyar futballban nem az edzőkkel van a legnagyobb gond…”

A Ferencváros csapata legutóbb 2004-ben, Pintér Attila irányításával nyert NB I-es bajnokságot és Magyar Kupát, akit ennek ellenére elküldtek a zöldfehér gárda éléről.

„Ez Magyarország! – mondta a kemény véleménynyilvánításairól is híres Pintér Attila. – Amíg külföldön a klubok megbecsülik régi sportolóikat, a mai Magyarországon a sikeres emberek nem kapják meg az őket megillető elismerést. Úgy vélem, az utóbbi években sokan bizonyították már, hogy tudnának segíteni a magyar futballon, de érdekes módon éppen ezek az emberek nem kapnak lehetőséget.”

Pintér Attila a Ferencvárost hozta fel példaként, ahol – véleménye szerint – a zöld-fehér klubhoz ezer szállal kötődő hajdani játékosokat, későbbi edzőket sem tudták megbecsülni. Az egykori középhátvéd Dalnoki Jenő, Rákosi Gyula, Nyilasi Tibor, Novák Dezső, Varga Zoltán, Mucha József vagy éppen saját esetét hozta fel, akiktől szerinte dicstelenül váltak meg a zöld-fehérek vezetői.

„Noha az eredmények minket igazoltak, egyikünk sem kapott annyi bizalmat és megbecsülést, mint azok, akik idegenként érkeztek a Fradihoz, és töredékét sem tették le a klub asztalára annak, amit mi – folytatta Pintér Attila. – Ez jellemző Magyarországra! Vannak, akik tizenöt-húsz éve minden eredmény nélkül dolgoznak, mégis folyamatosan egyik kispadról a másikra ülhetnek, miközben mások nem jutnak lehetőséghez.”

Az említett „társaságból” legutóbb Détári Lajos dolgozott élvonalbeli csapatnál: a 2008-as őszi idényben a Siófokot edzette az utolsó fordulóig, amikor a vezetők elengedték szabadságra, majd az utánpótlásért felelős szakosztály-igazgatónak nevezték ki a Balaton-parti klubnál.

„Szerintem is az lenne az egészséges állapot, ha az egykori sikeres futballisták irányítanák az ország labdarúgását – mondta a népszerű Döme. – Ez a legtöbb, nálunk eredményesebb labdarúgással büszkélkedő országban teljesen természetes folyamat. Remélem, előbb-utóbb nálunk is változik a helyzet, mert szerintem ez lenne az előrelépés egyik záloga.”

Détári Lajos elismeri: attól, hogy valaki jó futballista volt, még nem biztos, hogy jó edző is válik belőle…

„Az viszont biztos, hogy aki sok-sok évig magas szinten futballozott, és belülről élte át a tétmérkőzések hangulatát, az éles játékhelyzeteket, a nagy téttel járó lélektani nyomást, ezekben a kérdésekben hitelesen tud tanácsokat adni a játékosoknak. Sajnálatos, hogy a legutolsó eredményes korosztály nem jut lényeges szerephez a labdarúgásban, de a magyar futball vezetői hozták létre ezt a helyzetet. Csak azok jutottak lehetőséghez, akik benne voltak a szűk belső körben. Úgy látszik, ki kell várnunk a sorunkat. Csak éppen azt nem tudom, van-e értelme tovább várni…”