A toporgás sportága

Kár lenne kertelni: a magyar röplabdázók nem tartoznak a sportélet sztárjai közé. Kiugró eredményekkel nem rukkolnak ki, szinte a kudarcokat is csendben, távol a nyilvánosságtól szenvedik el és élik át, hiszen az átlag sportkedvelő alig-alig értesül róluk. A televíziókban elvétve sem szerepelnek, az országos médiumok is legfeljebb jobb híján, apró hírként számolnak be az eseményeikről és az eredményeikről; némi túlzással olyan, mintha nem is léteznének.

Szembesült azzal, hogy a realitás mást diktál…

Pedig ez nem világtendencia: a sportág rengeteg országban óriási népszerűségnek örvend, folyamatosan fejlődik, a mecscseket telt házak és természetesen televíziós kamerák előtt rendezik, a legjobbak pedig az újságokban gyakran felbukkanó, elismert sportemberek. Nálunk az sem rázta meg különösebben a közvéleményt, hogy május derekán az Európa-bajnoki, január elején pedig a világbajnoki selejtezőn ismét betlizett a férfiválogatott, holott tavaly március közepén Kántor Sándort, a sportág itthon legismertebb és legeredményesebb, világszerte megbecsült alakját nevezték ki szövetségi kapitánynak, aki roppant derűlátóan vágott bele munkájába.

„Már a kinevezésem pillanatában is azt mondtam, az előrelépés kulcsa az, hogy minél több nemzetközi meccset játsszunk – emlékszik vissza. – Ebből azóta nem sok valósult meg. A vébéselejtező előtt azt hittem, túl lehet jutni ezen a csoporton, ám kiderült, a realitások mást diktálnak. A románok Németországban edzőtáboroztak, a bosnyákok két hétig készültek együtt, az osztrákok sorra játszották az edzőmeccseiket, nekem pedig lényegében három nap jutott arra, hogy összecsiszoljam a csapatot. Így nemigen maradt esélyünk a sikerre, és keserűen tapasztalhattuk, hogy amíg mi egy helyben toporgunk, mások haladnak előre, szép lassan el is húznak tőlünk. Az osztrákokat például három-négy éve még gond nélkül győztük le, most ugyanígy kaptunk ki tőlük.”

Őszintén fogalmaz: egy évet elvesztettek

A nagy álom, hogy a magyar válogatott is szerepelhessen az Euroligában, ismét beteljesületlen maradt. December közepe volt a jelentkezési határidő, ezen már túl vagyunk, tehát a sorozat ismét nélkülünk zajlik majd, pedig ez remek alkalom lenne a rutinszerzésre. Csakhogy az indulás pénzt és jó médiakapcsolatokat igényel. Utóbbi azt jelenti, hogy meg kell állapodni egy televíziós társasággal, amely hajlandó a csapat hat hazai mérkőzését közvetíteni, ám manapság ezt egyáltalán nem könnyű nyélbe ütni. A szükséges pénzről pontos számítások még nem készültek, de azt tudjuk, hogy az észtek 150-200 ezer eurób ó l jöttek ki, amikor elindultak, és a nagyságrendet tekintve a magyar szövetségnek is hasonló költségvetésben kellene gondolkodnia.

„A szövetség vezetősége nemrég kicserélődött, és hamarosan leülök az elnökkel beszélgetni a jövőről – folytatja Kántor Sándor. – Egy év ismét elveszett, ha nem kezdünk el keményen dolgozni az Euroliga érdekében, megint elpazarolunk egy esztendőt, és tovább nő a lemaradásunk a vetélytársakkal szemben.

Ú g y terveztem, hogy májusban tartok egy négyhetes edzőtábort, majd belevágunk az Euroligába, de ez már füstbe ment, a játékosok pedig közben nem fiatalodnak. Ebben a helyzetben annyit tehetek, hogy a nyári holt szezonban akit csak tudok, elhívok Kaposvárra edzőtáborozni, és keresem a mérkőzések lehetőségét. A románokkal és az osztrákokkal már meg is beszéltem, hogy mivel ők indulnak az Euroligában, szívesen segítjük a felkészülésüket edzőmeccsekkel. Jelenleg ennyi, amit tehetünk.”

Szörnyű érzés lehet ezeket a mondatokat megfogalmazni annak, aki világszerte megsüvegelt röplabdázóként egészen más környezethez szokott. Hiába a rengeteg tapasztalat, a német, majd olasz földön és a Japánban felszedett tudás, a minőségben alkut nem ismerő maximalizmus, ha itthon a közeg nem fogadóképes…

A felzárkóztatást nem elég várni, tenni kell érte!

„Rengeteg munkára van szükség ahhoz, hogy kiszabaduljunk abból a kátyúból, amelybe beleragadtunk, és ez nem csak a szakmára igaz. Olaszországban például észrevették, hogy sok olyan tehetséges fiatal hagyta abba a röplabdázást, aki kiöregedett a juniorból, de nem kaphatott még helyet a felnőttek között, és a kispadon ücsörgés a kedvüket szegte. Ezért a huszonhárom évesek válogatottját egyben tartották, és állandóan versenyeztették. Egy év után sikerült itthon is meghonosítani ezt a gyakorlatot. Enyhén szólva szkeptikus fogadtatásra talált az ötlet, ám a huszonhárom évesek bajnoki szereplése engem igazolt, így sok fiatalt megmentünk a sportágnak. Rengeteg a tennivaló a marketing terén is, a röplabdának vissza kell szereznie a média érdeklődését. Ebből a szempontból is rossz döntés volt a szövetség részéről, hogy erősen korlátozta a légiósok szerepeltetését, hiszen a sportág így aligha állhatta a versenyt például a kézilabdával, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy például a Veszprém vagy a Szeged kézisei csak magyarokkal aligha tartoznának a világ élvonalába. Biztató, hogy több városban, Kaposváron, Dunaújvárosban, Kecskeméten, S z e g e d e n , Szolnokon és Veszprémben kiemelkedően jó szakmai munka zajlik, erre lehet építeni. Ma még türelmes vagyok, kértem és kaptam egy évet az ismerkedésre, ám ha jövőre sem indulhatunk az Euroligában, eljöhet az a pont, amikor a türelmem elfogy. Korai még a magyar röplabdát temetni, ám a felzárkóztatását nem elég csupán akarni.”