Szerencsére kikaptak…

Hétfőn Honduras–Salvador mérkőzést rendeznek a középamerikai válogatottak részvételével zajló UNCAF-kupában.

Tévedés ne essék, nem gondoljuk, hogy a találkozó hírére a kedves olvasó döbbenten kiejtette kezéből az újságot, mert hát miért is csigázna fel bárkit, hogy két kis ország sok ezer kilométerre tőlünk összeméri az erejét. Az ütközet mégis történelmi jelentőségű: az idén negyven éve annak, hogy a két ország világbajnoki párharca nyomán kitört a százórás háború, ismertebb nevén a futballháború.

Szögezzük le rögtön: a mexikói sajtó által elterjesztett hangzatos elnevezés üzenetével ellentétben a Honduras és Salvador között öt napon át, 1969. július 14. és július 18. között dúló katonai konfliktus gyökereinek semmi közük a labdarúgáshoz. Szerencsétlen egybeesésnek tudhatjuk be, hogy a két válogatott éppen azokban a hetekben játszott egymással selejtezőt az 1970-es mexikói világbajnokságra, amikor a szomszédos államok között pattanásig feszült a politikai helyzet. Belátható, az adott körülmények között kisebb csoda lett volna, ha a mérkőzések békében lezajlanak. S a csoda persze elmaradt.

Megfosztották földjétől a 350 ezer bevándorlót

A viszály legfőbb oka az az 1969-es hondurasi törvény volt, amely megfosztotta a bevándorló salvadoriakat földjeiktől. Az intézkedés hatalmas tömegeket érintett, hiszen a csaknem 170 fő/négyzetkilométer népsűrűségű, három és fél millió lakost számláló Salvadorból ekkorra már 350 ezren költöztek át az élhetőbb és jobb lehetőségeket kínáló Hondurasba.

Ilyen előzmények után érkezett meg június 7-én Salvador válogatottja a hondurasi fővárosba, Tegucigalpába, hogy másnap a vendéglátók nemzeti csapatával mérkőzzön meg.

Vendéglátót írtunk, pedig lehet, hogy ez esetben kicsit sántít a megnevezés. Mert hát ki hallott még olyan vendéglátásról, amely az idegenek éjjeli zaklatásában, szállodaablakaik betörésében, dudaszóval való bosszantásában csúcsosodik ki? A fogadtatás megtette a hatását: a kényszerű virrasztás miatt elcsigázott salvadoriak 1:0-s vereséget szenvedtek.

Repült a döglött patkány a játékosok szobáiba

Olaj volt a tűzre, hogy a hondurasi gólt látva egy 18 éves salvadori lány, Amelia Bolanios szíven lőtte magát, és „mártírhalálát” hazájában a szomszéd újabb bűneként könyvelték el. Temetésén a válogatott tagjai mellett az államelnök és miniszterei is felvonultak.

A hondurasiak „vendégszeretetét” illető megjegyzéseink után bajban vagyunk, ha a salvadoriak „kedvességére” kell jelzőket találnunk – a visszavágót kísérő események a legvészjóslóbb előrejelzéseket is túlszárnyalták. A június 15-i visszavágó előtt San Salvador belvárosában zavargások törtek ki, három ember meghalt, a hondurasi válogatottat pedig a hatóságok kénytelenek voltak titkos helyre menekíteni. Ám a feldühödött salvadoriak megtalálták a rejtekhelyet, és a betört ablakokon keresztül romlott tojásokat, döglött patkányokat és bűzös felmosórongyokat dobáltak be a játékosok szobáiba.

A találkozó előtt pedig a gépfegyveres katonák által őrzött stadionban a szervezők olyan halkan játszották el a hondurasi himnuszt, hogy a hazai tábornak nem jelentett kihívást a dallamok túlfütyülése, ráadásul a szurkolók elégették a vendégek zászlaját, és egy koszos asztalterítőt húztak fel az üres rúdra. A csodák, mint fentebb említettük, ebben a történetben rendre elmaradnak. Honduras 3:0-ra veszített.

„Ilyen légkörben játékosaim képtelenek voltak a mérkőzésre összpontosítani, csak arra figyeltek, hogy élve kerüljenek ki ebből a pokolból – mondta a meccs után Mario Griffin Cubas, Honduras szövetségi kapitánya, majd sokat sejtetően hozzátette: – Átkozott mázlink van, hogy veszítettünk…”

S a szakember tényleg nem túlzott. A hazafelé tartó hondurasi különítmény autóit az út során többször kövekkel dobálták meg, szélvédőiket betörték, s talán csak a véletlennek köszönhető, hogy mindenki épségben elérte a határt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a visszavágó ideje alatt Hondurasban is igyekeztek tüzelni a népet: az ott maradt bevándorlók közül néhányat csúnyán megvertek, a helyi sajtó pedig elképesztő történeteket talált ki a salvadoriak lejáratására.

A Holdra szállás elvonta a nagyvilág figyelmét

A mindent eldöntő, harmadik találkozóra semleges helyszínen, Mexikóban került sor, mégpedig június 27-én – azon a napon, amelyen a két állam megszakította egymással a diplomáciai kapcsolatokat. A mérkőzést Salvador hosszabbításban 3:2-re megnyerte, és mivel később a Haiti elleni végső selejtezőn is diadalmaskodott, kiharcolta a világbajnoki részvételt.

A folytatás már nem a sport kategóriájába tartozik: a salvadori légierő támadásával július 14-én kitört az összesen mintegy 4000 emberéletet követelő villámháború, amely az Egyesült Államok közvetítésével létrejött fegyverszünettel zárult le, végleg pedig az 1980-ban megkötött békével rendeződött.

Hogy az eseményre akkor a világ miért nem figyelt fel jobban, Fidel Sánchez Hernández salvadori elnök korabeli érveléséből kiderül: „Hogyan fordulhat elő, hogy az ember ma már biztonságban sétálhat a Holdon, ám ugyan ezt nemzetisége miatt nem teheti meg a hondurasi prériken?”

Hiába, a közvéleményt 1969 júliusában elsősorban nem a két közép-amerikai ország viszálya, hanem az Apollo 11 küldetése és Neil Armstrong Holdra szállása foglalkoztatta…