Anglia és az ő helye

Egy héttel ezelőtt, a Spanyolországtól elszenvedett sevillai vereség másnapján a mértékadó The Times blogot indított honlapján „Hol a helye Angliának a futball világrendjében?” címmel. Az említett felkészülési mérkőzésnek nem volt tétje, a vereség nem volt emészthetetlenül súlyos (0–2) – a világ legjobb nemzeti tizenegye bárkit bármikor megverhet két góllal; miért éppen a két emblematikus figurája, Steven Gerrard és Wayne Rooney nélkül kiálló Angliát ne? Szóval látszólag semmi rendkívüli nem történt, a nagy nemzetközi sikerekről ábrándozó szigetországi drukkerek számára mégis tőrdöféssel értek fel a látottak.

A verhetetlenség mítosza régen szertefoszlott

A figyelemre méltó hozzászólások között olvashatni az angol fiatalok lankadó futballozni vágyásáról; az elégtelen technikai képzésről; a kreativitáshiányról; az angol játékosok burokban létezéséről, szinte kizárólagos hazai munkavállalásáról; a sztárok túlértékeltségéről. Azonban a szurkolói állásfoglalásoknál nagyobb érdeklődést keltett, hogy a Sevillában történtek muníciót kínáltak az Európai Labdarúgó-szövetségnek (UEFA) is; a testület memorandumot fogalmazott, az angol kormány beavatkozását szorgalmazva az ország sportéletének megrendszabályozása, az angol szövetség (FA) megerősítése érdekében.

„Az átfogó törvényi keretek segíthetnek előtérbe helyezni a sportszakmai célokat, ezáltal megvédhetik a különböző sportágakat ama nemkívánatos mellékhatásoktól, amilyenekkel a szabályozatlan fejlődés jár – olvasható az üzenetben, amelyben az UEFA egyértelművé teszi, hogy megint régi ellenlábasával, a Premier League-gel van gondja: – Általános európai tapasztalat, hogy a szakadár ligák sem a futballban, sem más sportágakban nem segítik a sport mint egész fejlődését (bár kisebb érdekcsoportok hasznot húzhatnak létezésükből).”

E régtől fogva hangoztatott álláspontot erősítette meg a minap Michel Platini, az UEFA elnöke az Európai Parlamentben elmondott beszédében, amelyben sok fontos megállapítás mellett elhangzott: „Hamis azt a látszatot kelteni, hogy a labdarúgás a hagyományos gazdasági tevékenységek közé sorolható.” Platini szerint bizonyos szabályok és üzleti viselkedési formák radikális megváltoztatása nélkül a futball „elveszti a lelkét”.

Közös a szurkolók és az UEFA részéről megnyilvánuló aggodalomban, hogy mindkét tábor a külön utakon járó Premier League (PL) csillogása és a háromoroszlános válogatott „pislákolása” közötti ellentmondásból igyekszik felépíteni érvrendszerét. A drukkerek részéről természetes reakció ez, hiszen eleve magas igényszintjüket tovább emelte a szemük láttára megszülető PL virágzása, klubjainak nemzetközi eredményessége. Hogy az UEFA berzenkedése a Richard Scudamore vezette „szörnyliga” piacorientált szemléletétől mennyiben a szakmai megalapozottságú küldetéstudat, és mennyiben a vetélytárs burkolt pozíció(vissza)szerzési törekvésének megnyilvánulása, azt az utókor majd eldönti; érdemes azonban a válogatottal kapcsolatos érvelés néhány gyenge pontjára felhívni a figyelmet.

Jó ideje tartja magát a nézet, hogy az angol válogatott nincs azon a szinten, amelyen „lennie kellene”, és ezért részben a soknemzetiségű Premier League a felelős. A futball őshazájában – rendszeres megméretés híján – sokáig úgy gondolták, hogy nincs a földkerekségen méltó ellenfele az angol válogatottnak. Az első világbajnoki részvétel (1950) alkalmával azonban kijózanító pofont kapott a büszke Anglia: legjobbjait legyőzte a sportágban sehol sem jegyzett Egyesült Államok! Három évvel később az új futballnyelvet beszélő magyar Aranycsapat a Wembleyben (6:3), egy évre rá Budapesten (7:1) csinált bohócot az angol tizenegyből. Hogy „a sportág tanítómesterei” tanultak a kudarcokból, azt Sir Alf Ramsey csapatának 1966-os világbajnoki címe bizonyította.

Csakhogy lassan 43 esztendő telik el a diadal óta, és mint táblázatunkból kitűnik, ez idő alatt Anglia egyetlen világ- és Európa-bajnokságon sem jutott el odáig, hogy az aranyéremért mérkőzzön. Sőt utánpótlás-világbajnokságon sem. A korosztályos Eb-k mérlege kedvezőbb, ám ha az elmúlt negyedszázadot vizsgáljuk, már csak négy döntős angol csapatot találunk – és egyetlenegy aranyérmest (U18, 1993). Azaz Fabio Capello jelenlegi válogatottjának – amely, ne feledjük, százszázalékos a vb-selejtezőkön! – a világranglistán elfoglalt nyolcadik helye a ködbe vesző mítosznak talán nem felel meg, az elmúlt négy évtized hagyományainak azonban igen.

A publikum már nem csak tisztes iparosokra vágyik

Az üzlet és a szakma egészséges viszonyának kialakítását tekintve egyetlen bekezdésben megválaszolhatatlan, vajon a Premier League profitban gondolkodó vezetői vagy kritikusaik állnak-e a „jó oldalon”. Csakhogy az angol elitligát oly sokan szeretik világszerte, oly sokan hajlandók fizetni az általa kínált futballért, hogy érdemes felvetni: végtére is mire szolgáljon a szakmaiság a 21. század elején, ha nem arra, hogy tömegek magas szintű szórakoztatására képes futballisták bölcsője legyen?

Természetesen nem állítjuk, hogy ne lenne fontos a sport által (is) megtestesített hagyományos emberi értékek (becsületesség, szorgalom, szolidaritás stb.) átadása a fiatalok számára, de önmagában ettől egy lélekben mégoly erős labdarúgás sem lenne képes fenntartani a legnépszerűbb sportág státusát – legalábbis a mai médiaközpontú társadalom fogalmai szerint nem. Ahhoz a jelek szerint olyan, a piaci igényeket telibe trafáló szerveződésekre van szükség, mint a Premier League, amely persze nyilván nem mentes a működési zavaroktól.

A PL-nek többek között azt szokták a szemére vetni, hogy a világ minden tájáról érkező labdarúgók megfosztják a játéklehetőségtől az akadémiákról kikerülő helyi fiatalokat. Nos, való igaz, a liga igyekszik biztosra menni. Zászlóshajója, a Manchester United szombatonként „Az álmok színházának” kapuit tárja szélesre a nagyérdemű előtt – a színpadon nemhogy műkedvelők nem pózolhatnak, de tisztes iparosok is csak korlátozott létszámban. S mivel a helyi utánpótlás sem a PL megalapítása (1992) előtt, sem most nem bocsát ki tömegével olyan tehetségeket, akikre világverő válogatott épülhetne, mi más lehetne a minőségért (és általa persze a remélt haszonért) semmilyen anyagi ráfordítást sem sajnáló klubok választása, mint az import növelése?

Az, hogy az angol utánpótlás-nevelés hogyan aknázhatná ki a lehetőséget, amely szerint a PL révén házhoz jön szinte minden valamirevaló futballkultúra, azaz hogyan tanulhatna Anglia a világtól a hatvanas évek mintájára, már egy másik izgalmas kutatási téma. Terjedelmi korlátok miatt csak egy Times-hozzászóló ötletére hívjuk fel a figyelmet: a kedvező változás érdekében győzzék meg a számos nemzetbéli fiatallal dolgozó Arsenal-menedzsert, a francia Arsene Wengert, legyen ő az angliai utánpótlásképzés vezetője…

Az angol futballistákat otthon tartja a pénz

Ha a válogatott említett gyengélkedésében mindenáron felelőssé akarjuk tenni a PL-t, akkor a futballisták „röghöz kötését” hozhatjuk fel: a kimozdulni egyébként sem hajlamos angol játékosok a kedvező hazai bérfeltételek által „megfosztattak” a légiósként megszerezhető értékes tapasztalatoktól. Közhely, hogy idegen tollakkal nemcsak a klubok szeretnek ékeskedni, hanem a nemzeti válogatottak is, amelyek a külföldön edződő légiósok révén új szemléletmóddal és inspirációval frissülnek. Szemléletes példa erre a 80-as évek közepének dán válogatottja, az ezredforduló táján világ- és Európa-bajnokságot nyerő francia csapat vagy a manapság egyeduralkodó spanyol nemzeti tizenegy, amely – mint arra Vicente del Bosque szövetségi kapitány rámutatott – az éppen Angliában újfajta vagányságot és küzdeni tudást elsajátító sztárjai (Xabi Alonso, Fernando Torres, Cesc Fabregas) segítségével lépett ki a nagy tornák örök veszteseinek táborából.

A Premier League tehát nemhogy nem számolta fel azokat az erényeket, amelyek az angol futballt tradicionálisan jellemzik, hanem akaratán kívül inkább konzerválta őket – a hiányosságokkal együtt. Nemcsak az atmoszféra, a hajtás, a megalkuvást nem ismerő küzdőszellem a régi, hanem az angol futballisták gépies sematizmusa, a szórakoztatóértéket alig befolyásoló technikai középszerűsége is – ha úgy tetszik, ennek paradox módon éppen a válogatott négy évtizede tartó állandó és megbízható „alulteljesítése” a bizonyítéka.