Tétmeccsek világszerte

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: / és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben.”

Ahogyan a – tévesen – Pierre de Coubertinnek tulajdonított híres jelszó („A részvétel a fontos, nem a győzelem”), úgy az újkori olimpiai mozgalom francia vezetőjének 1912-es versrészlete sem állta ki az idő próbáját. A modern sport, így a labdarúgás világát ismerve a Devecseri Gábor fordításában idézett magasztos gondolat nem több azóta sokszorosan megcáfolt utópiánál.

Naiv és felületes megközelítés a sporttól mint valami jó tündértől az etnikai, társadalmi vagy politikai feszültségek hirtelen megoldását várni. A „játék” legfeljebb annyiban képes a sebeket gyógyítani, hogy lehetőséget kínál az ellentétes oldalon álló felek békés találkozására, de ugyanúgy alkalmas a meglévő ellentétek felnagyítására is.

Az egykori gyarmatok különös lázadása

Utóbbira tökéletes példát jelentenek a Franciaország és egykori észak-afrikai gyarmatai között lejátszott közelmúltbeli futballmérkőzések. 2001 októberében Algériát, 2007 novemberében Marokkót, 2008 októberében pedig Tunéziát fogadta az együttes Párizsban, s a vendégszurkolók mindhárom alkalommal kifütyülték a francia himnuszt. Vendégszurkolókat említettünk, pedig az afrikai csapatnak szorítók közül a legtöbben Franciaországban élnek, sőt sokan közülük ott is születtek. A 2005-ös párizsi zavargások azonban pontosan jelezték a bevándorlási politika kudarcát, amelynek következtében az idegenek elveszítették nemzeti identitásukat: Franciaországban afrikainak, Afrikában franciának tekintik őket. S ahogy William Nuytens sportszociológus megjegyezte: „A stadion azon kevés helyek egyike, ahol nyíltan tüntethetnek, a Marseillaise kifütyülésével hangot adhatnak elégedetlenségüknek.”

Persze elvileg nem adhatnak hangot. A jövőben meg pláne nem, miután a nagy politikai vitát gerjesztő jelenségre végül furcsa megoldást találtak ki a francia politikusok: amint felharsan a fütty a himnusz alatt, meg kell szakítani az eseményt, hogy a stadionban tartózkodó miniszeterek azonnal távozhassanak.

Ám nemcsak afrikai „kistestvéreik” csúfolták meg a francia himnuszt, a 2007-es Európa-bajnoki selejtezőre a San Siróba kilátogató olasz tábor ugyanígy tett (a meccs után a játékosok egyöntetűen elítélték a történteket).

Rockzenét játszottak a török himnusz helyett

A probléma nem egyedi: érthetően egyik ország sem veszi jó néven, ha nemzeti jelképei talán legszentebbikét, a himnuszát nem tartják tiszteletben. A németek sem örültek neki, amikor a 2008-as Eb-n, az osztrákok elleni mérkőzésük előtt a svájci televízióban a hitleri időket idéző, „Deutschland, Deutschland über alles” kezdetű versszakkal feliratozták a régóta az említett szakasz nélkül énekelt himnuszt. De sértődést váltott ki a zimbabweiekből is, hogy a 2004-es Afrikai Nemzetek Kupáján az Egyiptom elleni összecsapásukat megelőzően a szervezők tévedésből egy másik dalt játszottak le, ahogyan a törökök is felhorkantak, miután U21-es válogatottjuk skóciai fellépése előtt 2006-ban a Proclaimers rockbanda „500 Miles” című számára kellett vigyázzban állniuk.

S bár a támadások miatt akad, aki mellőzné a válogatott mérkőzések előtt a himnuszokat, a nemzetközi futballszervezetek vezetői (szerencsére) kötik az ebet a karóhoz: tavaly azért kellett Kínában rendezni az Észak-Korea–Dél-Korea vb-selejtezőt, mert a pályaválasztó kommunista országban nem voltak hajlandóak lejátszani hivatalosan el nem ismert demokrata „testvérállamuk” nemzeti dallamait.

Nem mintha Kína a béke szigete lenne. A 2004-es Ázsiai Nemzetek Kupa pekingi döntőjében a házigazdák szurkolóinak egy része a harmincas évek japán katonai egyenruháját viselte, és „300000” feliratú táblával jelezte, nem felejtette az ellenfél Japánnal szembeni történelmi sérelmeket: a 1937-ben kirobbant katonai konfliktusban a kínaiak közül 300 ezren estek a militarista Japán Birodalom áldozatául.

Abszurd kezdeményezés az izraeli–palesztin vb

Más jellegű feszültség előzte meg az idén február 10-én lejátszott Brazília–Olaszország (2–0) felkészülési találkozót, amelyet kis híján meghiúsított a két ország között támadt diplomáciai összetűzés. Mivel Brazília nem volt hajlandó kiadni Olaszországnak a többszörös gyilkosság miatt hazájában életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Cesare Battistit, egyes itáliai politikusok a mérkőzés lemondását javasolták. Ők például biztosan nem értették meg Coubertin üzenetét…

Tegyük hozzá, a labdarúgásból jelentős gazdasági hasznot húzó dél-amerikai országban amúgy előszeretettel játsszák ki nemzetközi politikai tárgyalások során a „futballkártyát”. Luiz Inácio Lula államelnök néhány hónapja indiai és dél-afrikai partnerét is brazil edzők kiküldésének ígéretével igyekezett megnyerni magának, olaszországi látogatásakor pedig a Milan brazil légiósainak felvonulása jelentette a körítést Silvio Berlusconi miniszterelnökkel folytatott megbeszéléseihez.

Szintén 2008-as példa a sportág pozitív szerepére, hogy a Moszkvában rendezett Manchester United–Chelsea Bajnokok Ligája-döntő (és a Manchesterben lejátszott Zenit–Rangers UEFA-kupa-finálé) révén valamelyest enyhült a Nagy-Britannia és Oroszország között Alekszandr Litvinyenko exkém londoni meggyilkolása óta különösen feszült viszony. A tavalyi év futballdiplomáciai csúcspontja mégis a szeptemberi Örményország–Törökország (0–2) vb-selejtező volt, amelyet Szergej Szarkiszjan örmény és Abdullah Gül török elnök közösen nézett végig. Tekintve, hogy az örmények az első világháborús népirtás, a törökök pedig az azeri Hegyi-Karabahra vonatkozó örmény igény miatt ellenségként tekintenek a szomszédra, a két ország határa pedig már több mint tizenöt éve átjárhatatlan, a lépés valóban történelmi jelentőségű.

S ha a török–örmény viszonyban áttörést hozott egy futballesemény, akár a nemrég felvetett – jelenleg még a politikai vicc kategóriába tartozó – 2018-as izraeli–palesztin közös vb-rendezési pályázat ötlete is megvalósulhat egyszer. Mondjuk, 2042-ben.