Napfény a völgy mélyén

Noha vitából, feszültségből arrafelé sincs hiány, az olaszországi sport egységét tökéletesen mutatta a méltóságteljes gyász, amellyel országszerte adóztak a La Gazzetta dello Sport hirtelen elhunyt korábbi igazgatója, Candido Cannavó emlékének. A köztiszteletben álló 78 éves sportújságíró haláláról valamennyi jelentős itáliai sportoldal illőképp, vezető hírei között számolt be, a futballklubok közleményben fejezték ki részvétüket, a Serie A vasárnap lejátszott hét mérkőzése pedig egyperces néma tiszteletadással kezdődött.

Nem csökkentette a gesztus értékét, hogy a Milan–Cagliari találkozó előtt az egyébként 80 ezer néző befogadására alkalmas Giuseppe Meazza Stadion lelátóján csak szórványos gyásztaps hallatszott. A prózai ok: az arénában talán még fél ház sem volt. A helyszínen szurkoló hívek száma mindig csalhatatlan mércéje egy-egy csapat aktuális vonzerejének, márpedig ez a jelek szerint a Milan esetében mostanság jóval alacsonyabb a megszokottnál. A piros-feketék kétségkívül kisebb gödörbe jutottak; hogy mást ne mondjunk, a Cagliari elleni összecsapásra két döntetlennel (Reggina, Werder Bremen) és egy vereséggel (Internazionale) hangolódtak. Nem mintha alapesetben szükségük lett volna különösebb hangolódásra az alacsonyabban jegyzett mostani vetélytárssal szemben, a jelenlegi nehéz időkben azonban egy-egy kiscsapat felülmúlásáért is szinte vért kell izzadniuk.

A szárdok elleni meccs szemtanúi tudnának erről mesélni: bár David Beckhamék végül kigörcsölték az 1–0-s győzelmet, az eredményen túl nem sok biztató tapasztalattal szolgált a mérkőzés a milánóiak számára. A sérülések miatt rendkívül tartalékosan, mások mellett Ronaldinho és Alexandre Pato nélkül felálló hazaiak vezetőedzője, Carlo Ancelotti kénytelen volt egyetlen ép támadójából, Filippo Inzaghiból összeállítani a „csatársort”. (Még mielőtt bárki megkérdezné: igen, az Inzaghi-féle lesgól természetesen ezúttal sem maradt el.)

S bizonyos szempontból a győztes találat is a milánóiak kritikája, hiszen az sem szépen kidolgozott, végigjátszott támadásból született, hanem a Cagliari védelmének gyermeteg hibája nyomán. Diego López és Federico Marchetti kapus nem értette meg egymást, olyannyira nem, hogy a hazaadási kísérletből ordító Milan-helyzet alakult ki, a labdával megajándékozott Clarence Seedorfnak pedig félig sérülten sem jelentett gondot az üresen maradt kapu eltalálása. Persze aki a kákán is csomót keres, könnyen kifogásolhatta a gól körülményeit – a kákán ezúttal két kisebb csomó is éktelenkedett: az akció egy tévesen lesnek ítélt Cagliari-lehetőség után indult, míg López szerencsétlenkedésében volt némi szerepe a védőn nagyot taszajtó Inzaghinak is.

A játékvezető mellett azonban a pálya kellékei is a Milan kezére játszottak, Andrea Cossu bődületes bombája például a tehetetlen Christian Abbiatin is túljutott, és csak a „jókor, jó helyen” lévő jobb kapufa miatt nem lett belőle gól az 50. percben. Tegyük hozzá, amikor az első félidő hajrájában egy visszagurított labdából szintén Cossu célozta meg a kaput, Abbiati külső segítség nélkül, látványos védéssel mentette meg csapatát.

Nehéz eldönteni, hogy a Milan akadozó játéka mennyire tudható be a brazil játékmesterek (Kaká, Ronaldinho, Pato) hiányzásának, az Andrea Pirlo, Beckham és Seedorf alkotta gerinc mindenesetre épphogy csak megtartotta az együttest. Akadt ugyan néhány szemet gyönyörködtető passz, ám a lassan kibontakozó összjáték, a középen erőltetett támadások és a szélek mérsékelt használata sokszor ötlettelenséget és belső zavart sejtetett.

Ami Ancelotti felelősségét illeti, a sérülések tizedelte keret némileg kényszerpályára állította, azt azonban vélhetőleg megkérdezi majd tőle – a hajrában eltaktikázott meccsek miatt mindig rendkívül ideges – Silvio Berlusconi klubtulajdonos, hogy a 84. percben, 1–0-s vezetésnél miért cserélte le az egyetlen támadót, Inzaghit. És akár igazak az idény végi edzőváltásról szóló hírek, akár nem, a közönség most egyértelműen Berlusconi pártjára állt: a cserénél kifütyülte a túlzottan óvatos Ancelottit.