A kenu a végzete

Van úgy, hogy a sors választ helyettünk. A tizenkét éves Vécsi Viktor álmában sem gondolta volna, hogy az a nap 1985-ben meghatározza az egész életét. Látszólag nem történt semmi különös, csupán bement a szegedi általános iskola hatodik osztályába egy férfi, és azt mondta a fiúknak, menjenek hozzá kenuzni. Nyolcan-kilencen, köztük a kis Vécsi Viktor, úgy döntöttek, miért ne. Olyanok lesznek, mint az indiánok a regényekben, gondolták.

Eleinte az olajcsapokat tekergette

Jó móka volt. Úgy is kezelték: nem szőttek merész álmokat nagy sportsikerekről, és bár indultak különböző versenyeken, az eredmények nemigen számítottak, fontosabb volt a jó csapat, az együtt töltött idő, a nyári sátras túrák kalandja. Semmi sem utalt rá, hogy a kenu végzetszerűen csatlakozik Vécsi Viktor életéhez, ám a sors a tudtán kívül kiválasztotta. Egy napon edzője, Ferenczi Pál elkezdte győzködni, legyen edző, vállaljon el egy csoportot, és amikor belevágott, már nem volt visszaút. Mindössze húszéves volt ekkor.

„Csodálkoztam, mondtam is, hogy nekem ez eddig az eszembe sem jutott, nincs hozzá végzettségem és elképzelésem, de ő kijárta a klub vezetőinél, hogy lehetőséget kapjak. Nyilván az vezérelte, hogy nagy dumás csávóként hallgattak rám a többiek, a versenyeken rám bízhatta a fiatalokat, látta, hogy rendet tudok tartani közöttük, és ez szerinte elég volt az alkalmassághoz. Tízezer forintot kaptam edzőként, ez természetesen kevés volt a megélhetéshez, ezért a szponzorunk, a Mol adott állást. Attól fogva reggel hattól kettőig segédmunkásként dolgoztam a szénhidrogénmezőkön, annyit kellett tudnom, hogy ha a csapot balra tekerem, akkor kinyitom, ha jobbra, akkor elzárom az olajkutakat, háromtól pedig edzést tartottam az utánpótlásnak a vízitelepen.”

Hiába dolgozott volna ingyen is

Hat évig tartott ez a kettősség, és amikor két tanítványa is ifjúsági világbajnokságot nyert, búcsút intett a kutaknak. Ideje nagy részét az edzések, edzőtáborok kötötték le, huszonnégy évesen már a korosztályos válogatottaknál is dolgozott, s a keretek mellett igen sokat tanulhatott a többi kollégától. Később szert tett középfokú edzői papírra, erre azonban csak azért kényszerült, mert másként a Wesselényi-alapítványtól nem kaphatott volna ösztöndíjat: elsősorban a kreativitására és az intuíciókra épít azóta is. Ahogy ő mondja, a józan paraszti ész segít a legtöbbet, amikor egy versenyzővel, illetve egy csapattal el akar jutni a megfogalmazott célig – a nagy edzéselméletek a gyakorlatban nem sokat érnek megfelelő feltételek híján. Orvosi stábra, műszerekre lenne szükség, ám egy vidéki klubnál a sportélettan kimerül abban, hogy terhelés közben a gyerekek megszámolják saját pulzusukat…

„Vajda Attilával is úgy készültem az olimpiára, hogy fogtam a stoppert, és füttyögtem neki. A mindennapi munka során szerzett tapasztalatok alkotják a tudásom javát, nem is álmodozhatunk rendszeres vérvételről, savasodási vizsgálatokról és tudományos edzésmódszerekről.”

Amikor megkapta első csoportját, a gyerekek között volt egy Vajda Tamás nevű srác, aki lecsábította az edzésre unokatestvérét, Attilát is. Ez 1994 tavaszán történt, és ahogy teltek az évek, a tehetséges fiúk egyre jobbak és eredményesebbek lettek. Mindennap edzettek, utána pedig az idősebbek korrepetálták az iskolában nem túl fényesen teljesítő kisebbeket. Tanítványai sorra nyerték a versenyeket, ám 2001-ben beütött a ménkű: épphogy hazaértek Brazíliából, az ifjúsági világbajnokságról, amikor a klub vezetői közölték vele, holnaptól más veszi át a helyét. Egyik napról a másikra a sportágon kívülre száműzte a szakmai féltékenység és az irigység, pedig ingyen is edzősködött volna tovább, de nem maradhatott. Előbb egy díszfaiskolában, majd növendékügyi előadóként dolgozott a megyei gyermekvédelmi szakszolgálatnál. Csapata is szétszéledt, a zöm abbahagyta a kenuzást, csak Joób Márton és Vajda Attila tartott ki, de ők sem Szegeden, hanem Budapesten folytatták. Mindketten rajthoz állhattak az athéni olimpián.

Szeged ezt követően szerette volna visszacsábítani a két, már országosan ismert olimpikont, akik hajlottak is erre, de egyetlen feltételhez ragaszkodtak: Vécsi Viktort akarták edzőjüknek. A klub ellenállt, így 2004 augusztusától lényegében barátságból dolgozott együtt a két versenyzővel, másokat nem engedtek hozzá. De akkora nyomás nehezedett a vezetőkre – az önkormányzat és a helyi sajtó alaposan megdolgozta őket –, hogy végül beadták a derekukat, és szerződést adtak az ifjú, akkor harminckét éves edzőnek.

„Amikor mennem kellett, Attiláék még kamaszok voltak, és felnőttek, amikor újra elkezdtünk együtt dolgozni. A három év kihagyás nélkül talán nehezebb lett volna igazi felnőttként kezelnem őket, így viszont ez nem okozott gondot. Alig tíz év közöttünk a korkülönbség, sajátos kapcsolatunk alakult ki. Én vagyok az edző, aki ismeri őket, és nem a követendő út megvilágítása a feladatom, hanem a segítségnyújtás, hogy végigjárhassák azt. Annyira vagyok a főnökük, amennyire ők nekem. Megmondom, hogy milyen edzésre van szükségük, azt hogyan dolgozzák végig, s ha úgy érzik, nem szolgálom a fejlődésüket, bármikor elköszönhetnek tőlem. Amikor Athén után visszajöttem, azt mondtam, annyit foglalkoztam Attilával, hogy ragaszkodom az olimpiai győzelméhez. Három éven át keményen küzdött is a sikerért. Sokat köszönhet nekem, de minden büszke edzőnek tudomásul kell vennie, hogy a melót mindig a sportoló csinálja meg, és ha erre nem hajlandó, akkor nekünk nem lenne mire büszkének lennünk…”

A kéttagú csapat az évek során kilencre duzzadt. Lehetne nagyobb is a létszám, ám Vécsi nem vállalja, hogy reménytelen esetekkel is foglalkozzon: akiben nem látja a kiugró siker lehetőségét, azt inkább tanulásra biztatja a versenysport helyett.

Londonra beérhetnek az új tehetségek

Tizenhat hónapig egy hölgy is színesítette a csapatot: miután szakított Fábiánné Rozsnyói Katalinnal, 2007 tavaszán Janics Natasa őt kérte meg, segítsen a felkészülésben. Vécsi szerint nem volt más választása, mint igent mondani, szerinte Natasa másként abbahagyta volna a versenyzést, vagy visszamegy Szerbiába.

A kérdésre, hogy Londonban melyik tanítványa lehet olimpiai bajnok, kapásból sorolja a neveket. Természetesen említi Vajda Attilát, de hozzáteszi, ha Attila kicsit nem figyel oda, Kiss Gergő, Kiss István, Juhász Norbert vagy Zöldi László kicsavarhatja a kezéből a lapátot. Zseniálisan tehetségesek, és Londonra érnek be annyira, hogy sok örömünk telhet bennük.

Ebben maradunk: 2012-ben visszatérünk erre az ígéretre.