Bánya csákány nélkül

Hogy a Premier League működési sajátosságai és az angol válogatott több évtizedes sikertelensége között milyen összefüggés mutatkozik, számos szakmai vitára adott okot, érveket bőven hallottunk egyik s másik oldalról is (a témával néhány napja ezeken a hasábokon is részletesen foglalkoztunk). Akárki jár is közelebb az igazsághoz, az angol labdarúgás egyik ellentmondásos jelenségét nemigen vonja kétségbe senki: az utánpótlásra alig vagy csak a 14–15 éves korosztálytól fektetnek hangsúlyt (és pénzt) az egyesületek, a kontinensről azonban szívesen vásárolnak kész vagy félig kész „terméket”.

Kérdés: melyik kontinensről?

Bár az elsődleges forráspiac még mindig Európa, mind több afrikai labdarúgó igazol angol élvonalbeli együtteshez, még ha a nagy ugrás előtt dobbantónak sok esetben francia, belga vagy holland csapatokat is igénybe vesznek. Mielőtt azonban rátérnénk írásunk központi témájára, Európa – és konkrétan a szigetország – afrikai játékoselszívó hatására, néhány adattal szemléltessük, miért alakult ki az utóbbi években Angliában a fentebb ecsetelt „idegenszeretet”.

Vegyünk egy egyszerű példát: amíg egy angol klubnak a liga szabályzata alapján 400 ezer font nevelési költség jár egy korosztályos válogatott fiatalkorú játékos után, egy európai – értsd: nem angol – egyesületnek általában nem kell többet fizetni 85 ezer fontnál. És ha a két terület között a ráfordítást tekintve ekkora a különbség, mindenki kitalálhatja, mekkora anyagi „áldozatot” igényel egy be nem jegyzett, illegálisan működő afrikai bázison kinevelt mezítlábas fiú szerződtetése…

Mert bizony az Afrikában gomba módra szaporodó akadémiák legtöbbször a helyi, magukat játékosügynöknek nevező emberkereskedők vállalkozása, amely sem a körülményeket, sem a szakmai hátteret tekintve nem üti meg az európai mércét. A minimális költségből működtetett, elvileg tehetségnevelő, gyakorlatilag kirakatként funkcionáló grundok fenntartása így is sokszorosan megéri: becslések szerint ha ötévente egy helyi gyereket sikerül eladni Európába, már legalább nullszaldós az üzlet. A legtöbb ilyen műhely Elefántcsontparton, Dél-Afrikában és Ghánában működik, utóbbi ország fővárosában, Accrában egyedül mintegy ötszáz intézményt tartanak fenn. És még egy fontos részlet: nem ellenőrzött adatok szerint a poros pályákon szaladgáló fiúk közül ezerből egy valósíthatja meg álmait és kaphat valamirevaló szerződést. Az arányokat érzékelteti, hogy a katari Aspire sportakadémia tavalyi válogatási programjában Afrika-szerte 750 ezer gyermek vett részt – hogy harcoljon a 23 tagú végső keretbe kerülésért…

De ne beszéljünk most az ezres minta 999 bukott próbálkozójáról – az elkallódó fiatalok tragédiáját érintő téma inkább az emberi jogi szervezetek asztala… –, hanem vizsgáljuk az „ezredikek”, vagyis a kiválasztottak, a Didier Drogbák, a Michael Essienek, az Emmanuel Adebayorok esetét. Hogyan jutottak el ők Európába és azon belül a világfutball csúcsbajnokságának tartott Premier League-be?

A közvetlen kapcsolatok még mindig nem jellemzőek, a Manchester United a dél-afrikai Western Province Unitedben szerzett érdekeltségeit és az Arsenal kiterjedt kameruni játékosfigyelő rendszerét leszámítva szinte nem is látunk rá példát. Az angol klubok a piszkos munkát többnyire meghagyják másoknak, a „gyémántok” kitermelését az úgymond független menedzserekre és a fekete földrészen hagyományosan aktív francia vagy belga együttesekre bízzák, és csak akkor teszik rá kezüket a jövő ígéreteire, amikor már jegyzett csapatnál bizonyították tudásukat.

Jellemző az eljárásra a Beveren és az Arsenal éveken át tartó gyanús együttműködése. A 2002 és 2005 között temérdek – tisztázatlan körülmények között igazolt – elefántcsontparti játékost foglalkoztató belga csapat anyagi gondjain a londoni egyesülettől érkezett egymillió fontos mentőöv segített, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) pedig pénzmosás gyanújával vizsgálódott az ügyben. S minő véletlen, a két klub az említett időszakban úgy csereberélte és adta-vette egymásnak a (nem csak afrikai) játékosokat, mint a cukrot: a különleges kapcsolatot bizonyította Emmanuel Eboué, Igors Stepanovs, Liam Chilvers, John Halls, Graham Stack, Steven Sidwell, Tomas Danilevicius és David Grondin átigazolása.

A klubok saját afrikai akadémiáinak koncepciója egyébként több esetben kudarcot vallott vagy teljesen megbukott. Noha a PSG, a Monaco, a Feyenoord és az Ajax is kiépített saját bázist a kontinensen, a tapasztalatok nem igazolták a sikerrel kecsegtető előzetes terveket. Az Ajax 1999 óta működő dél-afrikai fiókklubjából, az Ajax Cape Townból például tíz év alatt alig néhány játékost sikerült kinevelni: John Obi Mikel mellett talán Eyong Enoh, Hans Vonk és Steven Pienaar neve mondhat valamit az átlagos futballkedvelőnek.

Ennél jóval egyszerűbb az angol klubok hasznot lefölöző eljárása, amely az afrikai „bányászás” helyett inkább a „kibányászott gyémánt” megvásárlását részesíti előnyben. A szabály egyértelmű: akinek nincs csákánya, legalább pénze legyen.