Ráfizetett a lábtörésre

A fővárosban van most?A fővárosban van most?

Siófokon – felelte szokatlan tónusban, fátyolos hangon Habi Ronald.

Meggondolták magukat a klub döntéshozói?

Nem, de maradunk.

Miért? Papíron ön nem az Újpest játékosa?

De igen. Amikor Siófokon közölték velem, hogy nem kellek, felhívtam Sallói Istvánt, az Újpest ügyvezetőjét, de ettől a diskurzustól sem lettem vidámabb. Azt mondta: az első keret összeállt, nincs rám szükség, és pénz sincs, csak a minimálbért tudnák biztosítani, a második csapatnál pedig a fiatalok kapnak lehetőséget. Ez van. Azért nem költözünk vissza a feleségemmel Budapestre, hogy egy- vagy kétszázezer forintot kidobjak az ablakon az albérletre. Szóval maradunk Siófokon.

Októberben a Honvéd elleni bajnokin kettős lábszártöréssel vitték le a pályáról. Edzhet már?

Futok. Nem siettetem a visszatérést, nem is akarom, nem vagyok már huszonéves.

Mikor játszhat?

Nem tudom pontosan, de még az orvosok sem.

Ha egyetlen klubnál sem tartanak önre igényt, mi köti Magyarországhoz?

Például a feleségem. Gyermeket vár, az ő szempontjukból jobb, ha maradunk. Horvátország nem uniós tagállam, más megítélés alá esne, minden egészségügyi szolgáltatásért, ellátásért fizetnünk kellene. Egyébiránt az nem stimmel, hogy sehol sem számítanak rám. Bárándon például örömmel látnak.

Viccel?!

Úgy gondolja? Sándor Tamással és Madar Csabával szerepelhetnék egy csapatban, azaz a barátaim mellett focizhatnék a megye egyben. A klub vezetője ismerősöm, üzent: a huszonegyes számú mez rám vár.

Egy dolog a barátokkal focizni, más megélni. Az elmúlt három és fél évben sérülései miatt csupán harmincegy bajnokin játszott, amit nyilván a pénztárcája is megsínylett. Vannak tartalékai?

Hm... Újpest ebből a szempontból mínuszt jelent, a korábbi megtakarításaimat horvátországi és szerbiai ingatlanokba fektettem. Nincsenek és remélem nem is lesznek napi gondjaink. A futball azonban számomra az az elfoglaltság, amely többet jelent a kenyérkeresetnél – szerelem.

Miért küldték el Siófokról?

Néhány nappal ezelőtt behívtak tárgyalni, és – a válságra hivatkozva – azt javasolták, hogy a nekem járó pénzt csökkentsük a harmadára. Abban maradtunk, hogy átgondolom az ajánlatot, aztán keressük egymást. Nagyjából annyi választásom maradt, hogy vagy elfogadom az új feltételeket, vagy visszaküldenek Újpestre. Napokig nem kerestek, így hát én jelentkeztem: rendben, elfogadom az alacsonyabb összeget. Akkor viszont már azzal szembesültem, hogy késő, nem kellek, mert szűkíteni kell a keretet, és így tovább. Mindenki másra hivatkozott, másra mutogatott: a város klubot érintő döntésére, Nemes Ferenc tulajdonosra, Aczél Zoltán edzőre, az ügyvezetőre... Elegem lett a tologatásból, abból, hogy ide-oda küldözgettek. A keretszűkítés, a válságra utalás egyébiránt védhető álláspont: az első csapathoz huszonhét, a másodikhoz tizenhat vagy tizennyolc futballista tartozik. Ennyien talán a „kis” és a „nagy” Lokiban sincsenek...

Befejezi a futballt?

Nem tudom, mi lesz, két hete azon töröm a fejem, mit csináljak. A profi korszak alighanem lezárult, az alacsonyabb osztályú foci még belefér.

Mihez kezd, amíg Bárándra kerül?

Nem tudom. Civilben villanyszerelő lennék, de aligha a szakmámban kötök ki, márpedig dolgozni szeretnék.

Akad valami ebben az utóbbi négy évben, amit a mai fejével másként tenne?

Szerbiában kellett volna maradnom. Úgy értem, a debreceni térdszalagszakadás utáni rehabilitációra nem kellett volna visszajönnöm Magyarországra. Vagy ha már köteleztek rá, hogy Debrecenben kell felépítenem magam, Dankó Mihályra és nem Jámbor Lászlóra bíznám magam. Ott, akkor ment el a hajó.