Az egész világ szerette

Szinte lehetetlen megmon dani, melyik a leghatásosabb, legnagyobb érzelmeket kiváltó képkockája a Puskás Hungary című dokumentumfilmnek. Az amikor a levéltárban fellelt kartotékokon azt olvassuk az ifjú csillagról, hogy nem foglalkozik kellően „a Szovjetunió példamutató szerepével”, mivel a megfigyelt tehetséget csak a futball érdekli? Vagy az, amikor a Panathinaikosz BEK-döntős (a görög labdarúgás egyik legnagyobb sikere az 1971-es finálé…) játékosai, a ma már őszülő halántékú „öregfiúk ” könnyezve borulnak a legenda özvegyének, Bözsi néninek a nyakába?

Vagy Raúl?

Na igen, Raúl: a jelenkor csillaga, ötszáz tétmeccsen több mint kétszáz góllal szolgálta és szolgálja még ma is a Real Madridot.

Raúl és Puskás Ferenc: ketten együtt csaknem ezer meccsen szerepeltek a hófehér dreszszben, és csak kettejük nevéhez több mint ötszáz gól fűződik. A filmben azt látjuk, ahogy a magyar legenda halálának másnapján, a Santander ellen amúgy simán megnyert meccs előtt összekapaszkodnak a madridi futballisták, miközben csellón játsszák a klub himnuszát, így búcsúznak, és 75 ezren emlékeznek a világ futballjának egyik legnagyobb alakjára. Közelről látni Raúl arcát, ahogy a fájdalmasan gyönyörű megemlékezés pillanataiban a stadion tetején lévő kivetítőn a Puskás-portrét fürkészi, és látszik: őszintén gyászol, pontosan tudja, kit búcsúztat a Santiago Bernabéu népe – és aztán 75 ezer torokból hallani: „Pancho! Pancho!”

„Na, végre már!” – mondja Buzánszky Jenő egykori játékostársát átölelve 1981-ben Ferihegyen, amikor Puskás Ferenc huszonöt évnyi távolllét után hazatért – és a filmből kiderül, Öcsi bácsi menynyire félt attól a naptól, rettegett, hogy előveszik a dossziéját, és megbüntetik a disszidálásért…

„Mindig titkolta, hogy honvágya lenne, de amikor hazatért, az arca elárulja, a filmszalag nem hazudik – mondta Almási Tamás

rendező. – Sajnos vagyok annyira idős, hogy még láttam játszani Puskás Ferencet, és amikor nekifogtunk, azt gondoltuk, a film címe Az igazi Puskás lesz. Menet közben rájöttem, hogy nem vindikálhatom a jogot magamnak ahhoz, én mondjam meg, ki az igazi Puskás. Megérintett, hogy a londoni hat három után egy svéd rajongó írt neki levelet, de mert a pontos címet nem tudta, csak annyit írt a borítékra: Puskás, Hungary. És Öcsi bácsi megkapta a lapot…”

A rendező lapunknak elmondta: szerette volna bemutatni Puskás Ferencet minden korosztálynak: az idősebbeknek is, akik emlékeznek rá, a középkorúaknak, akik megannyi hazugságot hallottak, olvastak róla, és a fiataloknak, akik a névvel találkoztak ugyan, de talán most tudják meg, milyen sportoló és milyen remek ember volt. Igazi magyar hős, bár a nagyszülei még nem tudtak, az unokái már nem tudnak magyarul. Büszkén tehetjük hozzá, a film alapjául kollégánk, Szöllősi György kitűnő Puskás-könyve szolgált, amelyet kiadónk, a Ringier dobott piacra.

„Engem megrázott, hogy egy annyira ünnepelt és közkedvelt ember, egy ország kedvenceként hogyan válhatott földönfutóvá a forradalmat követő időszakban, amíg új otthonra nem talált Madridban – mondta Almási Tamás. – Rengeteg országban jártunk, több száz emberrel beszéltünk, de mindig, mindenütt azt hallottam: a világ egyik legnagyszerűbb játékosa, edzője emberként volt igazán hatalmas…”

Neményi Ádám producer szerint több mint százmillió forintot áldoztak a filmre, és bár nehéz jósolni, ő harmincezer nézővel már elégedett lenne.

Szinte észrevétlenül teremt tökéletes hátteret a filmnek a zene, amelyet a műfaj kiemelkedő alakja komponált.

„Ezerkilencszázötvennégy fontos esztendő volt nekem és Puskás Ferencnek is – mondta Dés László Kossuth-díjas, érdemes művész. – Az Aranycsapat elvesztette a világbajnoki döntőt, én pedig megszülettem. Az ötvenes évek, a forradalom hangulatát akartam visszaadni a zenével... Sohasem voltam nagy futballdrukker, de Puskás Ferencet persze jól ismertem, és a film ráébresztett, hogy a történelem viharában milyen kalandos élete volt.”