Babos Gábor 250. holland bajnokijára készül a Heerenveen ellen

– Belülről is hosszúnak tűnt a több mint nyolc hollandiai év?
– Nem nagyon figyeltem rá, ahogyan azt sem számolgattam, hol is tartok valójában. Azt tudtam, hogy a magyar és a holland bajnokikat összeadva már jócskán elhagytam a négyszázat, ami így a harmincnegyedik születésnapom felé közeledve nem is olyan rossz.

– Mi maradt meg erről a nyolc évről?
– Csupa pozitívum. A nyolcból hét év jól sikerült, egy kevésbé, a Feyenoordnál töltött időszak. A NAC-nál eltöltött utolsó idényem a sérülésem miatt nem volt az igazi, az UEFA-kupában eltört az alkarom, de ezen is túljutottam.

– Hitte volna, hogy ennyi ideig véd külföldön?
– Sokáig abban sem hittem, hogy külföldre kerülök. Ha Henk ten Cate 1999-ben nem lett volna az MTK edzője, fogalmam sincs, mi történt volna. Akkoriban még nehéz volt tőlünk külföldre igazolni, a nagy kiáramlás néhány évvel később kezdődött. Nekem Henk volt a nagy szerencsém, neki köszönhettem, hogy a Bredába kerültem. Aztán ott jól ment a védés, amiből a későbbiekben profitálni tudtam. Most már otthon érzem magam.

– És az otthonának is tekinti Hollandiát?
– A másodiknak. Az első természetesen mindig Magyarország. Huszonöt évesen jöttem ki, több mint nyolc esztendőt lehúztam, és valószínűleg lesz ez még több is. Szeretnék még néhány évig védeni, az enyém még nem számít kornak a kapusok között.

– Milyen érzés, hogy szinte minden voksoláson ott van a legjobb ötben a kapusok mezőnyében?
– Megtisztelő. Főleg külföldiként. Ha úgy tetszik, magyar kapusként. Sajnos otthon nem olyan a futball, amilyennek lennie kell, de szerencsére aki kijött Hollandiába, pozitív benyomást tett az itteniekre. Kiprichnek, Fehér Csabinak, Pető Tominak, Dzsudzsáknak vagy Bodornak köszönhetően a magyarokról alkotott kép szép és jó. Ha valaki itt tud játszani, és még jól is megy neki, az büszke lehet magára.