Korszakos edzőegyéniségek, akik megreformálták a labdarúgást II.

MARIO ZAGALLO – aki négyszer emelhette magasba a Jules Rimet-trófeát

Mário Jorge Lobo Zagallo 1931. augusztus 9-én, libanoni származású család gyermekeként született Maceióban, Brazíliában. A brazil labdarúgás egyik legnagyobb egyénisége 1946-ban, az América csapatában kezdett futballozni, és már ekkor is kitűnt tökéletes technikájával, valamint azzal, hogy ő volt az első, aki visszazárt védekezni, ha csapata elveszítette a labdát. A pozícióját tekintve balszélső Zagallo 1965-ös visszavonulásáig a Flamengo és a Botafogo csapataiban játszott, és több alkalommal megnyerte a Rio de Janeiró-i bajnokságot. Az El Lobo (a farkas) becenévre hallgató Zagallo 37 alkalommal lépett pályára a brazil válogatottban, és ezeken a mérkőzéseken négyszer volt eredményes (más források 33 mérkőzésről és öt gólról tudnak). Zagallo esetében azonban lényegtelenek a statisztikai számok, hiszen mindennél többet mond róla, hogy az 1958-as svédországi és az 1962-es chilei világbajnokságon is győzelmet ünnepelhetett az akkor története első két vb-elsőségét szerző brazil válogatott játékosaként. Zagallo 1965-ben hagyott fel az aktív labdarúgással, de nem tudott elszakadni a játéktól: alig két évvel később már edzőként dolgozott a Botafogo csapatánál. 1970-ben kinevezték a brazil válogatott szövetségi kapitányának, és a mexikói világbajnokságon elérte, ami előtte soha senkinek nem sikerült (és azóta is csak Franz Beckenbauer volt képes rá): nemcsak játékosként, hanem kapitányként is világbajnok lett. A ’70-es vébén kétség sem férhetett Brazília elsőségéhez, a dél-amerikaiak mind a hat mérkőzésüket megnyerték, összesen 19 gólt szerezve. Utólag visszatekintve mondhatnánk, hogy annak a csapatnak, amelyben olyan klasszisok játszottak, mint Pelé, Rivelino, Tostao vagy éppen Carlos Alberto, nem volt nehéz dolga. Nem szabad azonban elfelejteni a mester, Zagallo szerepét sem, aki csapattá formálta a sztárokat, és újszerű taktikájával (a 5-3-2-es felállást pillanatok alatt alakította át 3-5-2-vé és vissza) nagyban hozzájárult a sikerhez. A játékosai által Professzornak becézett mester edzőként megfordult több klubcsapat (al Hilal, Flamengo, Vasco de Gama) és több válogatott (Kuvait, Szaúd-Arábia) kispadján is, de az újabb nagy siker ismét a brazil nemzeti csapat élén érte utol. Az akkor 63 éves mester Carlos Alberto Parreira asszisztenseként vette ki a részét a selecao 1994-es, Amerikai Egyesült Államokban aratott világbajnoki győzelméből. Zagallo játékosként is szerette riogatni az ellenfél védőit, edzőként pedig az elsők között volt, aki felfedezte a támadó szellemű hátvédek fontosságát: többek között Cafú, Leonardo és Roberto Carlos is játszott a keze alatt. Zagallo további eredményeit (világbajnoki ezüst, Copa America-siker) sokáig lehetne még sorolni, de inkább álljon itt egy idézet, amelyet a kétszeres aranylabdás Ronaldo mondott mesteréről: „Generációjának egyik legnagyobb játékosa volt, és négy világbajnoki címével örökre nyomot hagyott a brazil labdarúgáson. Megtiszteltetés számomra, hogy vele dolgozhattam.”


VALERIJ LOBANOVSZKIJ – aki a szovjet futball csúcsára vezette a Dinamo Kijevet

Az ukrán labdarúgás legendája, Valerij Vasziljevics Lobanovszkij 1939. január 6-án született Kijevben. Játékosként csak három csapatban fordult meg, pályafutása legnagyobb részét a Dinamo Kijevben töltötte, ahol 1957-től 1964-ig szerepelt. A kijevi évek után két-két évet játszott a Csornomorec Ogyessza és a Sahtar Donyeck csapatában – majd 1968-ban, 29 évesen fejezte be aktív labdarúgó-pályafutását. A balszélsőként és támadóként is bevethető Lobanovszkij kétszer szerepelt a szovjet labdarúgó-válogatottban, és két olimpián is részt vett. Lobanovszkij játékosként híres volt mértani pontosságú beadásairól, valamint szögletrúgásból szerzett góljairól. Visszavonulása után egy évvel megkapta első vezetőedzői megbízatását, négy éven keresztül irányíthatta a Dnyepropetrovszk együttesét. Ezt követően került „haza”, a Dinamo Kijevhez, amelyet 1990-ig irányított. Az edzőként szigorúságáról hírhedt Lobanovszkij a kijevi csapat élén megtörte a szovjet futballban addig uralkodó orosz dominanciát, és az ország, valamint a kontinens legjobb csapatai közé vezette a Dinamót. Első kijevi korszaka alatt nyolc szovjet bajnoki cím és hat kupaelsőség került a csapat vitrinjébe. A Lobanovszkij-féle Dinamo Kijev volt az első szovjet csapat, amely az élen végzett valamelyik elismert európai kupasorozatban: 1975-ben a Ferencvárost verte meg a Kupagyőztesek Európa Kupájának döntőjében (1986-ban ismét megnyerte ezt az azóta megszűnt sorozatot). Lobanovszkij kijevi évei alatt a szovjet válogatott szakmai munkáját is felügyelte, igaz, nem folyamatosan, hanem három ciklusban: 1975 és 1976, 1982 és 1983, valamint 1986 és 1990 között. A szovjet csapat legnagyobb sikerét az 1988-as németországi Európa-bajnokság hozta, amikor a Lobanovszkij-csapat egészen a fináléig menetelt, ott azonban 2–0-s vereséget szenvedett a Marco van Basten vezette Hollandiától. 1990 után az ukrán mester elhagyta Kijevet, és az Egyesült Arab Emirátusok, majd Kuvait szövetségi kapitányaként dolgozott – meglehetősen sikertelenül. 1997-ben ismét a nagy szerelem, a Dinamo Kijev következett, és a klubnak bizony szüksége is volt Lobanovszkijra. A korábbi KEK-győztest ugyanis az Európai Labdarúgó-szövetség vesztegetés miatt kizárta a nemzetközi kupákból, és a csapat a bajnokságban is csak szenvedett. Lobanovszkij egy csapásra ismét a kontinens legjobbjai közé vezette a Dinamo Kijevet, sorozatban öt bajnoki címet szerzett a kék-fehérekkel, sőt 1999-ben egészen a Bajnokok Ligája elődöntőjéig jutott az együttessel. Időközben még az ukrán válogatott szövetségi kapitányaként is kipróbálta magát, de kirúgták, miután Ukrajna nem kvalifikálta magát a 2002-es világbajnokságra. Lobanovszkij 2002. május 7-én szívinfarktust kapott, miután csapata legyőzte a Metalurg Zaporizsját. Hat nappal később, agyműtétje közben fellépő komplikációk miatt hunyt el. Halála óta sokan sokféleképpen megemlékeztek a legendás ukrán edzőről, például a Dinamo Kijev stadionja napjainkban az ő nevét viseli.

2003-ban az AC Milan megnyerte a Bajnokok Ligáját. Lobanovszkij egykori tanítványa, egy bizonyos Andrij Sevcsenko a győzelem után Kijevbe utazott, és elhunyt mestere sírjára helyezte aranyérmét.


BRIAN CLOUGH – a legjobb angol edző, aki sohasem irányíthatta Angliát

Brian Howard Clough 1935. március 21-én látta meg a napvilágot Middlesbroughban, egy nyolcgyermekes munkáscsalád ötödik gyermekeként. Noha a két világháború közti angol iparvárosoknál, így Middlesbroughnál is könnyedén lehetne szebb helyeket találni, Clough később „földi paradicsomként” emlékezett vissza a városra és gyermekkora éveire. 1953 és 1955 között a Brit Királyi Légierőben szolgált, leszerelése után pedig szülővárosa csapatában futballozott. Nem is akárhogyan. A csatárként bevethető Clough 213 mérkőzésen viselte a Boro mezét, és 197-szer volt eredményes. Figyelemre méltó statisztika, amelyet később a Sunderlandben sem rontott le: a „fekete macskáknál” 61 meccsen 54 gólt szerzett. A rendkívül gólérzékeny támadó az angol válogatottban is pályára léphetett, karrierje azonban fiatalon véget ért: 1962 karácsonyán térdszalagszakadást szenvedett, és egy ilyen sérülés akkoriban végzetes következményekkel járt. Clough esetében sem volt ez másként, hiába próbálkozott meg két évvel később a visszatéréssel, csak három meccsen lépett pályára, majd bejelentette visszavonulását. 1965-ben kapta meg első menedzseri megbízatását; két évig a Hartlepool United kispadján ült – majd ’67-ben a Derby Countyhoz távozott. A Derbyt a másodosztályból az angol futball csúcsára vezette: 1972-ben az élen végeztek a bajnokságban, megszerezve a klub történetének első bajnoki címét. Egy évre rá a BEK elődöntőjéig is eljutott a Clough-legénység, de összesítésben 3–1-es vereséget szenvedett a Juventustól. A Derby után Brian Clough a Brighton & Hove Albion, valamint a Leeds United csapatánál dolgozott (utóbbinál mindössze 44 napot), majd ezt követően, 1975-ben került az akkor a másodosztály 13. helyén szerénykedő Nottingham Forest kispadjára. Hamarosan asszisztensként csatlakozott hozzá régi társa, Peter Taylor, akivel már többször is dolgozott együtt, és a klubnál töltött második teljes szezonban (1976–1977) be is érett a páros munkája: a Forest harmadik lett a másodosztályban, és feljutott az élvonalba. Egy évvel később megnyerték a bajnokságot (hét ponttal megelőzve a Liverpoolt), és a Ligakupa-elsőségért járó trófea is Nottinghambe került. A következő szezonban a bajnokságban „csak” másodikok lettek, de a Ligakupát ismét megnyerték – sőt, Európa trónjára is felültek, miután a BEK döntőjében legyőzték a svéd Malmö FC-t. Egy évvel később, 1980-ban ismét megnyerték a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, ezúttal a német Hamburgot verték meg a fináléban. Clough több rekordot is felállított nottinghami ténykedése alatt: ő volt az első menedzser Angliában, aki 1 millió fontot adott egy játékosért (Trevor Francisért, bár Clough állítása szerint a tényleges ár 999 999 font volt), valamint 1977 és 1978 között 42 bajnoki mérkőzésen maradt veretlen csapatával (ezt a rekordot 2004-ben az Arsenal javította meg). Clough utolsó nottinghami éveiben már kevesebb sikert ért el a klub – bár a Premier League létrehozásakor még a 22 alapító csapat között voltak, de az olyan fiatal tehetségek, mint Teddy Sheringham és Des Walker eladása megpecsételte az egyesület sorsát. 1993-ban a Forest 16 év élvonalbeli tagság után kiesett a másodosztályba, Brian Clough pedig visszavonult az edzősködéstől. A súlyos alkoholproblémákkal küzdő szakember 2004. szeptember 20-án hunyt el – gyomorrák végzett vele. Búcsúztatását, amelyet eredetileg a derbyi katedrálisban tartottak volna, át kellett helyezni a County stadionjába, mert hatalmas tömegek szerettek volna búcsút venni a legendás edzőtől. Attól a Brian Cloughtól, akit a szakma egybehangzóan a legjobb olyan angol menedzsernek tart, aki sohasem ülhetett le a „háromoroszlánosok” kispadjára.


JOHAN CRUYFF – a Barcelona holland megváltója

A holland totális futball egyik legnagyobb alakja, Hendrik Johannes Cruyff 1947. április 25-én született Amszterdamban. Az ifjú Cruyff tizedik születésnapján került be az Ajax utánpótlás-akadémiájára, és 1964 novemberében, a GVAV elleni bajnoki mérkőzésen mutatkozott be az amszterdamiak első csapatában. Az akkoriban története egyik legrosszabb szezonját produkáló Ajax 3–1-re kikapott, talán mondani sem kell, hogy a piros-fehérek egyetlen gólját Cruyff szerezte. A fiatal játékos hamarosan sikert sikerre halmozott az Ajaxszal: 1974-ig hat holland bajnoki címet, négy Holland Kupát, három BEK-győzelmet és két Európai Szuperkupát ünnepelhetett – hogy a trófeahalmozásban mekkora szerepe volt a támadó középpályásként és csatárként is bevethető játékosnak, jól mutatja, hogy az 1971-es, az 1973-as és az 1974-es esztendő aranylabdását is Johan Cruyffnak hívták. Miután az Ajaxszal mindent megnyert, a Barcelonában folytatta pályafutását, ahol spanyol bajnoki cím és egy Király Kupa-győzelem került a vitrinjébe. A katalánoknál hamar közönségkedvenc lett, hiszen a Real Madriddal szemben választotta a gránátvörös-kékeket (mondván, nem tudna Franco klubjában játszani), és játékának köszönhetően 14 év szünet után került Barcelonába a bajnoki cím. Karrierje vége felé kipróbálta magát az Egyesült Államokban, majd hazatért Amszterdamba, sőt, a nagy rivális Feyenoordban is játszott, végül 1984-ben akasztotta szögre a stoplist. A holland válogatottban 48-szor lépett pályára, legnagyobb sikere az 1974-ben megszerzett világbajnoki ezüstérem volt (érdekesség, hogy Cruyff volt az első játékos, aki a holland válogatottban piros lapot kapott – rögtön második mérkőzésén, Csehszlovákia ellen állították ki, majd a szövetség egy évre el is tiltotta). Cruyff az 1978-as világbajnokság selejtezőin még játszott, de magán a tornán nem vett részt – akkor azt állította, hogy az argentin katonai rezsim elleni tiltakozásképpen. Évekkel később elmesélte, hogy annak idején Barcelonában családja érintett volt egy gyerekrablási kísérletben, és emiatt nem tudott volna megfelelően a válogatottra koncentrálni. Edzői karrierjét 1985-ben kezdte az Ajaxnál, korábbi mestere, Rinus Michels szellemiségének jegyében. Az amszterdamiaknál töltött két év alatt két Holland Kupát nyert, míg a nemzetközi színtéren a legnagyobb siker a KEK 1987-es elhódítása volt. 1988-ban ismét Barcelonába távozott, ahol összerakta minden idők talán legjobb katalán együttesét: érkezett Guardiola, Beguiristáin, Ronald Koeman, Michael Laudrup, Romário, Sztojcskov és Hagi – az eredmény négy bajnoki cím 1991 és 1994 között, KEK-győzelem 1989-ben, valamint a klub történetének első BEK-elsősége 1992-ben (mindkétszer az olasz Sampdoria volt az áldozat). Ezen évek alatt Cruyff a Barcelona legsikeresebb vezetőedzője (11 trófeát nyert a klubbal), valamint a katalánok leghosszabb ideig hivatalban lévő mestere is lett. Az utolsó két évben azonban elmaradtak a sikerek, és 1996-ban távozni kényszerült a Barcelonától. A katalán szurkolók által Messiásnak becézett Cruyff ekkor megfogadta, hogy soha többé nem vállal edzői megbízatást.



ERNST HAPPEL – az osztrák labdarúgás legnagyobb alakja

Ausztria legnagyobb stadionjának névadója, Ernst Franz Hermann Happel 1925. november 29-én született Bécsben. Játékos-pályafutása alatt csak két klubban játszott: a Rapid Wiennél eltöltött éveket csupán egy kétéves franciaországi (RC Paris) kitérő szakította meg. A bécsi csapattal hatszor nyert osztrák bajnoki címet, ötször pedig a pontvadászat második helyén zárt. 51-szer lépett pályára az osztrák válogatottban, a nemzeti csapattal elért legnagyobb sikere a számunkra szomorú emlékű 1954-es, svájci világbajnokságon szerzett bronzérem volt. Happel edzői pályafutása 1962-ben kezdődött a holland bajnokságban szereplő ADO Den Haag kispadján, ahol első nagy feladata a játékosok tiszteletének elnyerése volt. Történt ugyanis, hogy az egyik első tréningen zuhogott az eső, a labdarúgók pedig nem akartak az ítéletidőben edzeni. Happel ekkor egy palackot állított a felső lécre, és a 16-os vonaláról lelőtte onnan a labdával, majd közölte a játékosokkal, hogy aki utánacsinálja, mehet az öltözőbe melegedni – az edzés a szakadó eső ellenére teljes létszámban zajlott le. Happel edzői filozófiája a támadásra és az erőnlétre épült, csapatai sok futással zilálták szét az ellenfelet, nem engedve, hogy az saját stílusában futballozzon. 1968-ban megszületett Happel első edzői sikere, a Den Haag megnyerte a Holland Kupát – a mester pedig a sokkal nagyobb játékerőt képviselő riválishoz, a Feyenoordhoz távozott. A rotterdami kezdet álomszerűre sikerült: a csapat Happel első évében megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját (a döntőben a skót Celticet verték meg) és a Világkupát is (az argentin Estudiantes volt az áldozat). Happel annak ellenére sem maradt sokáig a Feyenoordnál, hogy a nemzetközi sikereken kívül két bajnoki címet és egy kupaelsőséget is elért: 1973-ban elhagyta a klubot – a távozás indoklása sem volt mindennapi. „Ha túl sokat nyersz, bomlik a fegyelem. Közösen sírunk és közösen örülünk, barátok leszünk a játékosokkal. Ez nem mehet sokáig.” A mester rövid sevillai kitérő után (a Real Betissel feljutott az élvonalba) Belgiumba tette át székhelyét, ahol három év alatt a kontinens egyik legjobb csapatát faragta a Club Brugge-ből. Három belga bajnoki cím mellett egyszer az UEFA-kupa döntőjébe, egyszer pedig a BEK fináléjába vezette a csapatot, de az együttes mindkét alkalommal vereséget szenvedett a Liverpooltól. Ezt követően Belgiumot is otthagyta, elfogadta a holland szövetség hívását, és az 1978-as világbajnokságra Hollandia szövetségi kapitánya lett. Az „oranje” eljutott a fináléba, de ott hosszabbításban vereséget szenvedett a házigazda Argentínától – Happel gyűjteménye így világbajnoki ezüsttel gazdagodott. (A torna után Juliane királynő is fogadta az edzőt, de kis késéssel, amire a mester így reagált: „Mikor jön már a nagyi? Mondják meg neki, hogy sietek, szabadságra kell mennem.”) Happel karrierjének következő jelentős állomása a német Hamburg volt, vele két német bajnoki címet és egy Német Kupát nyert, és az ő nevéhez kötődik a klub legnagyobb sikere, az 1983-as BEK-győzelem is. 1987-ben hazatért Ausztriába, ahol még két bajnoki címet és egy kupát nyert az FC Tirollal. 1992-ben kinevezték az osztrák válogatott szövetségi kapitányává, de alig 11 hónappal később, 1992. november 14-én Innsbruckban tüdőrákban elhunyt.


HERBERT CHAPMAN – aki az életét adta az Arsenalért

A modern futballedzők egyik pionírja, Herbert Chapman 1878. január 19-én született az angliai Rotherhamban, egy tizenegy gyermekes bányászcsaládban. A család fiúgyermekei közül többen is kapcsolatba kerültek a labdarúgással, így Herbert is, aki hivatásos futballista lett. Chapman játékosként számos csapatban megfordult, de nem ért el nagy sikereket, több mint tízéves pályafutása alatt még negyvenszer sem léphetett pályára az élvonalban. 1907-ben kezdett el edzősködni a Northampton Town csapatánál, első komolyabb eredménye pedig az volt, hogy a másodosztályú Leeds Cityt majdnem az élvonalba vezette 1914-ben, az első világháború előestéjén. A világégés után újraindultak a futballbajnokságok is, de egy szövetségi vizsgálat törvénytelen kifizetéseket állapított meg a Citynél. A klubot feloszlatták, öt vezető tisztségviselőjét pedig (köztük Chapmant is) életfogytig eltiltották a futballtól. Ezt követően Chapman rövid ideig egy olajgyár vezetőjeként dolgozott – de 1920 karácsonyán innen is kirúgták. Ezek után kereste meg őt a Huddersfield Town, és a klub közbenjárására eltörölték eltiltását, így folytathatta az edzősködést. A Town kispadján következett be az igazi áttörés: Chapman a csapatnál töltött négy éve (1921–1925) alatt kétszer angol bajnoki címet, egyszer pedig FA-kupát nyert. 1925-ben megszerezhette volna sorozatban harmadik élvonalbeli elsőségét is a csapattal (ez addig még senkinek sem sikerült Angliában), de az Athletic News című újságban egy hirdetésre bukkant – amelyben az Arsenal elnöke, Sir Henry Norris edzőt keresett csapata számára. Noha az „ágyúsok” akkoriban a kiesés ellen küzdöttek, Chapman mégis Londonba tette át székhelyét, és ezzel a döntéssel végleg beírta magát a labdarúgás történelemkönyvébe. A mester irányítása alatt az Arsenal megszerezte a klubtörténet első trófeáit: az „ágyúsok” 1930-ban megnyerték az FA-kupát, 1931-ben és 1933-ban pedig az angol bajnokságban is az élen végeztek. A sorozatban harmadik bajnoki cím azonban ezúttal is elmaradt: a mindössze 46 éves edző 1934 januárjában tragikus hirtelenséggel elhunyt. Chapman halálával is az Arsenalt szolgálta: január 2-án még csapata soron következő ellenfelét, a Sheffield Wednesdayt térképezte fel, de a mérkőzés alatt megfázott. Betegen tért vissza Londonba, ahol orvosa ellenzése ellenére a helyszínen nézte meg az „ágyúsok” harmadik csapatának Guildford City elleni meccsét – a találkozót zuhogó esőben játszották. A megfázásból tüdőgyulladás lett, Chapman szervezete pedig feladta a harcot: a mester január 6-án távozott az élők sorából. A legendás edzőhöz taktikai újításain (például az Arsenalnál bevezetett WM-rendszeren) kívül sok más, saját korában forradalmian ható változás köthető – többek között szerepe volt a kivilágított stadionok és a számozott mezek megjelenésében is.