Labdarúgás: csütörtöktől mozikban a FIFA-film - szubjektív

A „Közös szenvedély” című mozi kevésbé drámai forgatókönyvével, mint inkább dokumentarista jelegével fogja meg a labdarúgás iránt fogékony, a történésekkel alapvetően képbe lévő nézőit.

Az alkotás két nagyon jól elkülöníthető részre bontható: a hőskorra, valamint arra az időszakra, amely a jelenben is virul. Mert kétségeink se legyenek: a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA egy sikertörténet. Amelyet politikai, még inkább gazdasági hatalmáért sokan irigyelnek, annak vezetéséért, a haszonból való mazsolázásért a színfalak mögött ádáz lobbicsata dúl.

De hogy mennyire nem volt ez mindig így, annak különösen ajánljuk emlékeztetőnek a film első részét, amelyben az alapokat próbálja megteremteni néhány elhivatott sportvezető, élükön a karizmatikus francia elnökkel, Jules Rimet-vel (szerepében Gérard Depardieu), valamint az elszánt holland hivatalnokkal, Cornelis Hirschman főtitkárral. Leginkább az ő elszántságuk az, amit a filmből magával viheti az embert a mindennapjaiba. Ők ugyanis akkor hittek őszintén és minden ellenszolgáltatás nélkül valamiben, amikor még ők sem igazán tudták, legfeljebb csak érezték belül, hogy valami egészen nagy dolog születésénél bábáskodnak. Amikor a világ éppen „összeesküdött” ellenük – a sportág angol őshazájának ellenszenve, a két világháború, plusz a kettő között az első világméretű gazdasági válság –, ők nem alkudtak meg, nem adták alább. Megvalósították a saját álmaikat, és egyben a miénket is.

Hogy Joao Havelange és Sepp Blatter álmairól már ne is beszéljünk, arra ott van a film.

Krasz Emil

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

Bevallom, a film megtekintése előtt csak nagy vonalakban ismertem a FIFA történetét, és tudatosan nem is akartam utánajárni a történetének. Természetesen a nevekkel, a legfontosabb időpontokkal, eseményekkel tisztában voltam, így nem ért sokkhatásként a sztori, ugyanakkor a körülményekről nem sok mindent tudtam.

A film egészét tekintve furcsa kettősséget vettem észre. Játékfilmnek indult, de mintha PR-történetté formálódott volna át. A magasztos, ünnepélyes, dicső kezdetektől a válságokat túlélő, hős Sepp Blatter 2002-es újraválasztásáig, illetve a FIFA 2004-es kongresszusáig. Eleinte tényleg a szervezetről szól, de a történet előrehaladtával egyre inkább az elnök személye kerül a középpontba. Nem tudom eldönteni, hogy játékfilmet vagy PR-filmet láttam-e, mert mindkettőt benne érzem.

Itt jegyzem meg, hogy a három főszereplő, Gérard Depardieu (Jules Rimet), Sam Neill (Joao Havelange) és Tim Roth (Sepp Blatter) alakítása egyaránt tetszett. Roth körvonalakban tényleg emlékeztet Blatterre.

Egy 110 éves szervezet történetét nem lehet teljeskörűen bemutatni éppen 110 percben, így elfogadható, hogy végig lényegében mozaikkockákat látunk. Ezek között nagyok a hézagok, körülbelül a világbajnokságok közötti négy évnek felelnek meg. A PR-ízt erősíti, hogy a szervezetet körüllengő korrupcióról kevés szó esik, ám ez is érthető, hiszen a 19 millió fontos költségvetés jelentős részét éppen a FIFA állta.

Azért a sportrajongóknak érdemes megnézni ezt a filmet, fontos ismereteket szerezhetnek. A végén jó hangulatban jöttem ki a vetítőteremből, mert a fülemben ott csengett a stáblista alatt felcsendülő csodálatos zene, Miriam Makeba talán leghíresebb és legjobb száma, a Pata Pata.

Rácz Péter

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

Nekem leginkább az az utcai jelenet maradt meg az emlékezetemben, amely visszatérő motívumként tulajdonképpen egyfajta keretét is adta a filmnek. A poros pályán, egy-két ruhadarabból kijelölt kapuk között nemre, bőrszínre és származásra tekintet nélkül játszottak önfeledten együtt a lurkók, akiket egy dolog kötött össze: a labdarúgás iránti szenvedély. Nekem ez ábrázolja legjobban a film magyar címében is szereplő hasonlatot, hogy tudniillik ez a csodálatos játék közös szenvedélyünk.

És ezen a jó érzésen még az sem tud érdemben változtatni, hogy valóban érezhető némi PR-jelleg (főként Blatter kapcsán) így az elnökválasztás közeledtével…

Nedelykov Tamás