A szeretet légiója: 10 futballista, akit képtelenség nem kedvelni

Ronaldinho (Querétaro)Ronaldinho (Querétaro)

Határtalan gyermeki öröm sugárzik az arcáról, ha labda van a közelében (legyen az Barcelonában, Milánóban, Brazíliában vagy Mexikóban), ezért is boldogságközeli élmény szinte mindenkinek, ha játszani látja. Igen, még az ellenfélnek is.

Kevés olyan labdarúgót hordott hátán a föld, akit annak ellenére, hogy a Barcelona mezét viselte, állva tapsolt a Santiago Bernabéu Stadion, azaz a Real Madrid szurkolótábora – főleg, miután két góllal terhelte meg a kedvencek kapuját. Az örökké vidám és rendkívüli pozitivitást árasztó Ronaldinhóval ez is megtörténhetett.

A 2006-ban világbajnoki címet nyerő olasz válogatott szakállas „félistenéről” már korábban is megkíséreltük bebizonyítani, hogy ő a tökéletes férfi, akinek egyértelműen ott a helye az „utálhatatlanok" listájában. Kevesen olyan kifinomultak a pályán és azon kívül, mint a Milan korábbi és a Juventus jelenlegi passzkirálya, a precíz és könyörtelen szabadrúgások maestrója, a könnyed elegancia megtestesítője.

Steven Gerrard (Liverpool)

A klubhűség példaképe, a Liverpool és az angol labdarúgás élő legendája, a fontos gólok mestere és az örök be nem teljesülés szimbóluma, csendes és visszahúzódó futballista. Hétéves kora óta szolgálja a Liverpoolt, de sohasem nyert angol bajnoki címet a csapattal, bár számtalanszor kiérdemelte azt. A 2013–2014-es szezon drámája, felejthetetlen elcsúszása csak még tovább fokozta a semleges futballszurkoló iránta táplált együttérzését és tiszteletét.

Frank Lampard (Manchester City)

A szó szoros értelmében klasszikus középpályás, a 2000-es évek angol és európai uralomra törő Chelsea-jének vezére. A londoni klub történetének legeredményesebb játékosa, a Premier League történetének egyetlen középpályása, aki 150 gól fölé tudott jutni és Ryan Giggs mögött a PL második legtöbb gólpasszt jegyző labdarúgója. Mindemellett végtelenül szerény és szimpatikus figura, akit a londoni kékek tábora akkor is ünnepelt, amikor a Manchester City mezében egyenlített a Chelsea elleni mérkőzésen. Ez mindent elmond róla.

Dirk Kuyt (Fenerbahce)

Az elképesztő munkabírás és az elszántság élő szobra, egy fáradhatatlan holland motor, aki a legmagasabb szinten mutatta meg, hogy szorgalommal és akaraterővel fel lehet venni a versenyt a legnagyobb, istenáldotta tehetségekkel is.

Csatárnak nem volt elég jó, hát szélsőként lett klasszis – hazájából indulva a Liverpool mezében teljesedett ki. Nem számított, hány sebből vérzik, mindig visszatért a pályára, és küzdött a végsőkig. Pompás, de nem túl sikeres karrierjét a nyáron egy világbajnoki bronzéremmel koronázta meg a holland válogatott tagjaként.

Tim Howard (Everton)

Kevesen tettek annyit a labdarúgás népszerűsítéséért az Egyesült Államokban, mint az Everton magyar származású kapusa, akinél iskoláskorában Tourette-szindrómát diagnosztizáltak. Megtanult együtt élni a betegséggel, sőt a maga javára fordította azt, és azóta is önzetlenül segít sorstársain. A 2014-es világbajnokságon a Belgium elleni, elveszített nyolcaddöntőben bemutatott 16 védésével nemzeti hős lett az Egyesült Államokban.

Philipp Lahm (Bayern München)

Univerzális katona, csendes vezér, aki hosszú évek alatt szinte észrevétlenül, de megkérdőjelezhetetlenül verekedte magát a legjobbak közé.

Nincs olyan álomcsapat, amelyben ne lenne helye (a védelem jobb szélén) a Bayern München és a német válogatott immár világbajnok csapatkapitányának, aki elbűvölő szerénységgel tarolta végig Európát és a világot a futballpályán. David Alaba szerethetőség szempontjából (is) méltó örökösének tűnik.

Iker Casillas (Real Madrid)

A Real Madrid és a spanyol válogatott kapusa pályafutása egyetlen klubja mezében lejátszott 700. mérkőzésén történelmet írt: elmondhatja magáról, hogy minden létező versenysorozatot megnyert, amiben elindult, és az első olyan labdarúgó a történelemben, aki csapatkapitányként 8 nagy trófeát (spanyol bajnoki cím, Király-kupa, Bajnokok Ligája, vb, Eb, klub-vb, spanyol és európaiSzuperkupa) a magasba emelhetett. Mindemellett félelmetes memóriája van, az elmúlt 15 év lejátszott mérkőzéseinek 98 százalékára pontosan emlékszik.

Marco Reus (Dortmund)

A jogosítvány nélkül is nyugodt szívvel száguldozó Marco Reus pontosan olyan a játékosok között, mint a Borussia Dortmund a klubok között: rendkívül nehéz negatív érzéseket táplálni iránta. Hatalmas tehetség, akire fél Európa, köztük a legnagyobb klubok vetették ki a hálójukat. Bárhova is igazol (ha elhagyja Dortmundot), garantálható, hogy csak több és több rajongója lesz. Az ő játéka is a gyermeki öröm forrásából táplálkozik, ezért annyira magával ragadó és élvezet nézni minden egyes mérkőzésen.

Xabi Alonso (Bayern München)

A lista másik szakállas félistene, aki Spanyolországtól Anglián át Németországig mindenhol pillanatok alatt a szurkolók kedvence lett. Az alázatosság, a precizitás és minőség jelképe, hidegvérével nyugodtságot teremt, stílusával pedig követendő irányvonalat – ráadásul senki sem lő úgy a félpályáról gólt és senki sem okoz akkora élményt a lelátón ülve, mint ő.