Letört egy darabka II: visszavonult Bellamy, Camoranesi és Zambrotta is

MASSIMO AMBROSINI

„Lehet, hogy Ambrosini csak nyolc-tíz percre áll be a mérkőzés végén, de azzal tudunk nyerni, hogy ő megerősíti a védekezésünket az utolsó percekre” – Andrij Sevcsenko egyik nyilatkozatában így foglalta össze a szőke vízhordó fontosságát. Az 1977-es születésű középpályás 17 esztendősen már a profik között futballozott a Cesenában, majd érettségi után a Milanba igazolt. A Cagliari ellen debütált, majd még hat bajnokin kapott lehetőséget, no de ne tegyünk neki szemrehányásokat, amiért nem sikerült kiszorítania Demetrio Albertinit vagy Marcel Desaillyt… Megjárta kölcsönben a Vicenzát, majd megragadt a milánói kezdőben, sőt, a válogatottban is bemutatkozhatott.

Fantasztikus éve lezárásaként nyáron alapember volt a 2000-es Európa-bajokságon ezüstig jutó olasz válogatottban, ám amikor sínre került karrierje, a térde is sínbe kerül. Ráment két idénye, de 2003-ban BL-arany jelezte visszatértét, miközben a Clarence Seedorf, Gennaro Gattuso, Andrea Pirlo trió miatt messze nem volt biztos helye a csapatban. 2004-ben kihagyta az Eb-t, bár éppen ekkor kapacitálta a Real Madrid és a Juventus, de maradt. A vb-aranyhoz Daniele De Rossi és Simone Perrotta miatt nem fért oda, rengetegszer volt sérült, de később a Milanban és a válogatottban többször viselhette a csapatkapitányi karszalagot.

A nemzeti csapattól 2008-ban búcsúzott, 35 fellépés után, a Milantól 2013-ban, csaknem 500 meccsel a háta mögött, 18 év után. Egy szezont még lehúzott a Fiorentinában, majd külföld felé kacsintgatott, de inkább szögre akasztotta az ilyenkor szokásosat.

ALEX

A parádés képességekkel, de az európai topligákhoz soványka erőnléttel és harci szellemmel bíró támadó középpályás a kilencvenes évek végén tűnt fel a Palmeirasban, és az U20-as válogatott csillagaként az új Zicónak tartották. A Flamengo és a Cruzeiro után az érte nyolcmillió mai eurót adó Parmában folytatta, de itt hatalmas csalódást okozott. Volt klubja hatmillióért visszavette (itt csodás csapatot alkotott aztán a Heurelho Gomes, Cris, Edu Dracena, Maicon, Felipe Melo, Claudio Maldonado, Víctor Aristizábal, Zinho vonulattal), majd nem sokra rá négymillióért eladta a Fenerbahcének, ahol igazán kinőtte magát a vékonyka karmester.

Alexsandro de Souza ugyanis 333 meccsen 167 gólt és 147 gólpasszt jegyzett, azaz bőven megszolgálta fizetését, mindeközben 68-szor szerepelt a felnőtt brazil válogatottban, és 20-szor volt eredményes. Minden bizonnyal ő a legismeretlenebb sokszoros selecao-tag… De volt 2008-ban a BL asszisztkirálya, 1999-ben, még a Palmeirasban az IFFHS szerint a világ harmadik leggólerősebb csatára, de kétszeres török gólkirály és Copa América-győztes, 2003-ban meg a brazil liga aranylabdása lett. Micsoda karriert futhatott volna be megfelelő erőnléttel!

2012-ben a hivatalos indoklás szerint nem megfelelő magatartása miatt kellett váratlanul távoznia a Fenertől, a rossz nyelvek szerint azonban Aykut Kocaman vezetőedző, a klub korábbi nagyszerű csatára féltékeny volt rá, mivel a brazil a klub bajnoki gólrekordere lett, megelőzve többek között őt is. Alex mérgében hazatért szülővárosába, Coritibába, és innen vonult vissza.

CRAIG BELLAMY

Nem akármilyen pályát zárt kerekre 35 éves korában a walesi támadó, akiről mindennél többet elmond, hogy 61.5 millió eurót fizettek érte munkaadói összesen (legtöbbet, 15.5-öt a Manchester City, 2009-ben), de sehol sem lett klublegenda. Válogatottjában 1998-ban mutatkozott be, 2013-ban játszotta 78., utolsó mérkőzését – a nemzeti csapatban 19 gólt szerzett. A 2012-es olimpián szerepelt a brit válogatottban, sőt, 1960 óta ő érte el az első brit gólt ötkarikás futballtornán. Angol Ligakupát és Szuperkupát (Community Shield) nyert a Liverpoollal, Skót Kupát a Celtickel, 2007-ben Walesben az év futballistájának választották meg. A Norwich City-nevelésű csatárnak 2000 környékén még óriási karriert jósoltak (a Coventry ekkor fizetett a 21 éves futballistáért kevés híján 10 milliót), ám Bellamy később sem a Newcastle Unitedben, sem a Celticben nem váltotta meg a világot.

Honfitársa, Mark Hughes, a Blackburn Rovers menedzsere azonban így is látott benne fantáziát, és meggyőzte a kékek vezetőit arról, hogy érdemes Bellamyért 7.5 millió eurót áldozni. A csatár meghálálta a bizalmat, az első osztályban itt szerzett tíz gólnál többet egy idényben. Először és utoljára. Úgy gondolták, a Liverpoolban majd kiteljesedik a technikás stílust az angolszász keménységgel kiválóan ötvöző gólvágó, de itt is csalódást okozott. 2012-ben a Cardiff Cityhez igazolt, innen búcsúzott, összesen 81 PL-es góllal háta mögött.

A bulvársajtó nagy bánatára: Bellamy többször is verekedett részegen vagy részegekkel, esetleg részegen részegekkel (ezen állapotában a gyengébbik nemet sem kímélte), John Arne Riisét elverte egy golfütővel, de többször is összekapott aktuális menedzserével. Nem volt lángelme, de nem is ezért szerették.

WAYNE BRIDGE

A lendületes, dinamikus és labdabiztos angol fiatal egyike volt Roman Abramovics első londoni fecskéinek, az orosz tízmillió eurót fizetett az akkor már sokszoros angol válogatott balhátvédért, aki azonban hamarosan Londonban is háttérbe szorult Ashley Cole miatt. Bridge szülőhelyén, Southamptonban lett profi, 17 évesen, négy idény múlva bekerült a PL-ben az Év csapatában, megjárta így a 2002-es vb-t és a 2004-es Eb-t is – csakis csereként léphetett pályára, és ki hinné, mindig Ashley Cole-t váltotta!

A két torna között elvitte a Chelsea, ahol hamarosan a középpálya bal oldala lett az övé, vagy a kispadot melegítette. A németországi nagy tornán így is ott lehetett, majd 2009 elején 13 millióért elvitte az egyre nagyobbra növő City – ám két év múlva kitelt ideje Alekszandar Kolarov, Joleon Lescott és Pablo Zabaleta miatt. A West Hamnek, a Sunderlandnek majd meglepő módon a Brightonnak is kölcsönadták, végül 2013-ban a Readinghez írt alá. Itt akasztotta szögre az ilyenkor szokásos motyót a 36-szoros válogatott bekk, aki a 2010-es világbajnokságról azért maradt le, mert lemondta a válogatottságot, mondván, nem kíván egy csapatban szerepelni azzal a John Terryvel, akiről akkoriban derült ki, hogy korábban szerelmi viszonyt folytatott Bridge barátnőjével.

MAURO CAMORANESI

„Mauro Germán Camoranesi Sierra az olasz-argentin új hullám legújabb képviselője, aki argentin családban látta meg a napvilágot, és csak vitatott honosítása után léphetett pályára az olasz nemzeti csapat mezében. A nagy munkabírású szélső hamar nélkülözhetetlenné vált a Juventusban és a válogatottban egyaránt. 2006-ban világbajnoki címet nyert, majd társai még a trófea átvétele előtt rapid módon levágták borzalmas, hosszú haját” – írtuk egy Eb-adatbankban a szélsőről, aki ezek szerint minden idők legnagyobb nézettségű fodrászati műveletét szenvedte el. Alighanem abban is rekorder a huszonhatodik argentin születésű játékosként az olasz nemzeti csapatban játszó Camoranesi, hogy 24 éves korára már négy országban futballozott profiként – Santos Laguna és Cruz Azul (Mexikó), Wanderers (Uruguay), Banfield (Argentína), Hellas Verona (Olaszország) –, és az érte hétmilliót áldozó Serie B-s csapatban futott be végleg.

A feljutás után bekerült az Év csapatába, és ezt még négyszer megismételte, de már a Juventus színeiben. A torinóiak először 4.8 millió eurót és Max Vierit áldozták fel játékjogának 50 százalékáért, majd egy idény múlva újabb 4.5 milliót fizettek a másik feléért. Eredetileg a jobb oldali futó posztján, Gianluca Zambrotta váltótársaként számoltak vele, ám az olasz sérülése miatt hamar a kezdőben találta magát, és annyira jól ment neki a játék, hogy Zambrotta felépülése után is a csapatban ragadt. Sőt, miután Olaszországból kivándorló nagyapjára hivatkozva megkapta az olasz állampolgárságot, Giovanni Trapattoni szövetségi kapitány behívta keretébe, dacolva a rengeteg kritikával (többek között Francesco Tottiéval is).

A 2004-es Eb-n hamar kikopott a csapatból, a 2006-os vb-n viszont a kispadról verekedte be magát a kezdőbe, és éppen klubtársa, Alessandro Del Piero helyén. Az elődöntőben rengeteget robotolt, viszont a fináléban ismét gyatrán játszott, jogosan cserélték le. A még a vb előtt kirobbant bundabotrány és a Serie B-s száműzetés ellenére is kitartott a Juventus mellett, sőt, szerződését is meghosszabbította, egészen 2010-ig. A 2008-as kontinenstornán sem vallott szégyent, de nem hozott jó döntést, amikor 2010-ben aláírt az érte kétmilliót fizető VfB Stuttgarthoz. Hamar elvitte innen a Lanús, majd 35 bajnoki után a Racing Clubhoz távozott, és itt érte a „vég” az 57-szeres válogatott, ekkor már 37 éves spílert.

CRISTIAN CHIVU

Korunk legjobb román hátvédje, aki a védelem közepén és bal oldalán is bevethető, de szükséghelyzetben a jobb szélen is megállja helyét – méltattuk őt a 2008-as Eb előtt, amikor még nem sejtettük, hogy a benne lévő potenciált néhány testrésze nem hagyja majd kibontakozni. Chivu édesapja is labdarúgó volt, így nem sokat vacakolt a pályaválasztási tanácsadóban. A CSM Resitában 16 esztendősen debütált a román másodosztályban, egy idény múlva már a legjobbak között lépett pályára, ám másodedzőként foglalkoztatott édesapja halála beárnyékolta sikereit (a Resita stadionját viszont az idősebb Chivuról, Mirceáról nevezték el). A sokszoros U-válogatott legénykét végül az Universitatea Craiova csábította el, 1999-ben a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott.

Nem is maradt sokáig Romániában: az Ajax 2.5 millió euróért megvásárolta a bekket, aki Hollandiában is megállta helyét. Egyedüli negatívumként rengeteg sárga és piros lapját róhatták fel neki, játékát nem érhette szó. Noha egyetlen selejtezőn sem szerepelt, Jenei Imre kapitány alapemberként számolt vele a 2000-es Eb-n, ahol Chivu még egy gólt is lőtt, az angoloknak. Következő két évében a holland bajnokság legjobbjai közé emelkedett, megválasztották az Év játékosának a bajnokságban és hazájában is, az Ajaxban csapatkapitánynak is megtette Ronald Koeman.

A védő 2003 nyarán némi anyagi természetű vita után 18 millió euróért az AS Romához igazolt, ahol a kis tokácskát növesztő bekk folyamatosan megbízhatóan futballozott, ráadásul jó néhány bombagólt is lőtt. Szinte minden nyáron felröppent a hír, hogy távozik (legélénkebben a Real Madrid és a Barcelona érdeklődött iránta), hiszen klubja nehéz anyagi helyzetbe került, de végül 2007 nyaráig maradt. Mivel szerződéséből már csak egy év volt hátra, „mennie kellett”, és új egyesülete az Inter lett, amely 15 millió euróval és Marco Andreolli fele játékjogával fizetett érte. Új mestere, Roberto Mancini a védelem bal oldalán számolt vele. Mehetett volna egyébként a Madridba is, ám az általa kért négymillió eurós fizetést csak az Inter adta meg.

Első mérkőzésén volt csapata, a Roma legyőzte őket a Szuperkupa döntőjében, ám az idény végén bajnoki címet szerzett. A válogatott kapitányaként kilenc Eb-selejtezőn szerepelt, és a kapitány, Victor Piturca első számú bizalmi emberének számított. Milánóban sokszoros bajnok és kupagyőztes lett, BL-aranyat is nyert, ám 2011 – 31 éves kora – után csak ritkán tudott pályára lépni, hol a térdét, hol a vállát, hol az arcát, hol a lábujját kellett műteni, ezért is vonult vissza múlt év februárjában, noha szerződése még másfél évig szólt. A kemény, olykor kifejezetten durung bekket Romániában háromszor (2002, 2009, 2010) választották meg az év labdarúgójának, a válogatottat 75 mérkőzésen szolgálta.

MARCO DI VAIO

Az egyik legszorgalmasabb, egyben legszürkébb olasz gólvadászt tisztelhetjük az 1976-os születésű Marco Di Vaióban, aki a nem kicsi konkurencia ellenére is 14-szer szerepelt a válogatottban. A római születésű fiú a Lazióban tanulta meg két jó barátjával, Alessandro Nestával és Giuseppe Favallival az alapokat, de ott a B csapatnál nem jutott feljebb. Kölcsönadták a Hellas Verona, majd a Bari gárdájának, erősen mérsékelt sikerrel, de a Salernitana látott benne fantáziát – aztán látott Salerno népe is, mégpedig csodát, mert a srác berobbant az olasz futballba: két szezon alatt 33 gólt szerzett, és felkerült a csapattal a Serie A-ba!

Az AC Parma 16 millió eurót adott érte, itt három esztendő alatt 41-szer zörgette meg az ellen hálóit, a válogatottban is bemutatkozhatott, majd bronzcipősként 26 millióért elvitte a Juventus (Mateo Brighit 10 millióért beszámították árába), ráadásul úgy, hogy a támadó utolsó ottani pármai fellépésén gólt rúgott a „zebráknak” a Szuperkupa döntőjében! Torinóban nem váltotta meg a világot, bár két idény alatt a bajnokságban 18-szor volt eredményes, ezért – Antonio Cassano helyett – részt vett a 2004-es portugáliai Eb-n, ahol pályára is lépett, Christian Vieri cseréjeként.

De Torinóban a benne töretlenül megbízó Marcelo Lippit felváltotta Fabio Capello, aki nem ígért a csatárnak biztos helyet a kezdőben, így 10 millióért elvihette Valencia. A remek kezdés után David Villa és Patrick Kluivert érkezésével létszámfölöttinek nyilvánította őt az új mester, Quique, így szezon közben kölcsönadták a Monacónak, amely később ingyen is megkaphatta. 2006-ban visszatért hősünk a Serie A-ba, a Genoához, majd már a Bologna színeiben lett 2009-ben ezüstcipős, eggyel lemaradva a 25-ig jutó Zlatan Ibrahimovic mögött. Egyszer még megrázta magát az MLS-ben, a Montrealban is (20 gól, bronzcipő), és innen vonult vissza az ősszel.

LANDON DONOVAN

Bár az amerikai válogatott gól- és szereplési rekordere az 1982-ben napvilágot látott Landon Timothy Donovan, és az MLS-ben senki sem szerzett nála több gólt, és 12-szer került be ott az idény álomcsapatába, mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Pedig a Bayer Leverkusen neveltje 2009 elején hatalmas lehetőséget kapott, hiszen a Bayern Münchenhez került kölcsönbe, ám finoman szólva sem váltotta meg a világot a sokoldalú szélső. Pedig önbizalomban soha nem szenvedett hiányt: leverkuseni ifistaként ő volt az egyetlen, aki úgy tárgyalt szerződés-hosszabbításáról, hogy feltette lábait a mindenható klubigazgató, Rainer Calmund íróasztalára!

1999-ben a FIFA U17-es világbajnokságáról 15 évesen is aranylabdával térhetett haza, de mégsem állta meg helyét a topligákban (később az Evertonban is próbálkozott), fénykorát így az LA Galaxyban élhette ki. No és a válogatottban, amelyben 157/57-es mérleggel zárt, és három vb-n is részt vehetett – Brazíliába azonban nem vitte el Jürgen Klinsmann, nem kis felzúdulást keltve ezzel.

Egyébként gyorsasága fiatalkorából ered: Landon szülei elváltak, amikor a fiú még csak kétéves volt, és ezután édesanyja, Donna Redlandsbe költözött három gyermekével. A dúsgazdag környéken a kisegítő iskolában dolgozó tanárnő kisfia, Landon nem örvendett éppen nagy szeretetnek és tiszteletnek, így hát gyakran megesett, hogy szaladnia kellett a helyi rosszfiúk elől. Miből lesz a gyalogkakukk…

GABRIEL HEINZE

Harminchat esztendősen akasztotta szögre az ilyenkor szokásos motyót a német apától és olasz anyától született (így lett értelemszerűen argentin) viharvert védő, aki a Newell’s Old Boys, a Real Valladoid és a Sporting CP után az érte ötmilliót áldozó PSG-ben futott be igazán, közép- és balhátvédként. A galloknál honfitársával, Mauricio Pochettinóval kitűnő kettőst alkotott. 2003 áprilisában, Líbiában mutatkozott be a válogatottban, ahol 2010-ig több mint 70 alkalommal szerepelt, két Copán és két vb-n.

Bár hívta a Barcelona és a Chelsea is, de végül a Manchester United ajánlatát fogadta el, tízmillióért cserébe. „Régóta figyeljük Gabriel teljesítményét, és a legjobb argentin hátvéderényeket csillogtatta meg – erős, gyors, technikás. Képes játszani középen és a bal szélen is, ez a flexibilitás nagyon jól jön a klubnak” – méltatta őt Sir Alex Ferguson. Az MU-ban olyan jól játszott a bekk, hogy szerelésekor gyakran csendült fel az Argentína, Argentína! kórus a nézőtérről, pedig az angolok és az argentinok nem éppen puszipajtások…

Budapesten a válogatottnak egy, a Debrecennek két gólt fejelt, majd súlyos térdszalagszakadásából felépülve aláírt a Real Madridhoz. Itteni mutatványaira jellemző, hogy 12 millióért vették, két év múlva 1.5 millióért engedték el a Marseille-hez. Nem sokra rá az AS Romához igazolt, ahol leszállóágban is meg-megcsikorgatta ellenfelei orrnyergét és sípcsontját, majd két év múlva zárta a kört, és hazatért a Newell’shez.

JUNINHO PERNAMBUCANO

Bár kétségkívül klasszis játékos volt, érdekes módon sokáig csak másodvonalbeli középpályásként tartották számon, pedig nagyon hasznosan és gólerősen játszott hosszú éveken keresztül az egyre magasabbra emelkedő Lyonban. Eredeti neve Juninho, de mivel a Vasco da Gamában együtt játszott a törpe irányítózseni világbajnokkal, Juninhóval, és hogy ne keverjék őket össze, elkeresztelték hősünket Juninho Pernambucanónak, szülőállama után. 2005-re túlnőtte idősödő elődjét, elsősorban Roberto Carlost is elhomályosító bombaerejű szabadrúgásai miatt, de nem szabad megfeledkezni európai szintű munkabírásáról és parádés indításairól sem.

A 40-szeres brazil válogatott Juninho P. a Lyonban töltötte pályafutása legeredményesebb időszakát: 2001 és 2009 között sorozatban hét bajnoki címet szerzett a francia csapattal (eggyel kevesebbszer került be az Év csapatába), és rendszeresen termelte a gólokat a Bajnokok Ligájában is. Odahaza a Sport Recifében, majd a Vasco da Gamában játszott (Edmundo, Euller, Romário, Viola, Mauro Galvao, Júnior Baiano, Jorginho, Dedé, Juninho és Gilberto mellett, például), a Lyonból 2009-ben, már 34 évesen ellépett pénzt keresni az al-Gharafába, majd visszatért a Vascóhoz (innen tett egy kitérőt északra, a New York Red Bullsba), és innen is vonult vissza.

„Soha nem vagyok elégedett. Edzések után kint maradok Gregory Coupet-vel és a szabadrúgásokat gyakorlom, pontosan úgy, ahogyan Zico és Roberto Dinamite, gyermekkori bálványaim tették” – árulta el varázslatos góljainak nagyon is kézenfekvő titkát. Hogy erre a mi akadémiáinkon miért nem jöttek még rá?!

Egyébként JP egy nehezen megdönthető világrekord büszke társtulajdonosa: 1999. szeptember 7-én Porto Alegrében pályára lépett a brazil–argentin rangadón, majd a zuhanyzóban tett villámlátogatás után gyorsan elrepült Montevideóba, azaz Uruguayba, ahol a Vasco vendégeskedett a Nacional otthonában, és a középpályás a második félidőre beesve ott is futballozott egy jót. Párja a rekordban a dán legenda, Sören Lerby, aki 1985-ben egy igazi munkás napon a válogatottal Dublinban szerepelt, majd magángépen Düsseldorfba repült, ahonnan egy Porschével átszáguldott Bochumba, hogy egy kupameccsen 75 percet játsszon – úgy, hogy bemelegítésként két kilométert kocogott a dugóban rekedt taxiból a stadionig…

JORGOSZ KARAGUNISZ

A derék gyepnyűvő középpályás az újkori görög futball mintapéldánya volt: kemény, lelkes, de egyszerű játékával, megbízhatóságával és taktikai fegyelmével szimbólummá vált. Hatékonyságát a legendás görög középpályáséhoz, Mimisz Domazoszéhoz hasonlították, aki biztosan jó kis játékos volt, ha hozzá mérik Karaguniszt.

Az 1977-es születésű „Gyurka” a Panathinaikosz ifjúsági akadémiáján ismerkedett meg az alapokkal, a nagyoknál 1998-tól stabil csapattagnak számított, az U21-esekkel meg Eb-ezüstös lett. A BL-ben rendre látványos gólokat lőtt, például a Manchester Unitednek és az Arsenalnak, így igazolhatott az Interhez, ingyen, ahol természetesen főleg a kispadot koptatta Emre Belözoglu, Matías Almeyda, Sabri Lamouchi és Cristian Zanetti miatt. De a portugáliai kontinensbajnokságon „felülhetett ő is Európa trónjára”, ebben elévülhetetlen szerepet indikált magának. Azóta is nemzeti hős.

Milánóban hozta a 6-osnál kicsit jobb átlagosztályzatokat, de 2005-ben elengedték a Benficához, ám innen két idény múlva hazatért a Panához. Harmincon felül sem unatkozott, stabil válogatottként még két Eb-n és két vb-n szerepelt, a hellén nemzeti csapattól 139 fellépéssel búcsúzott (rekord, naná). Élemedett kora ellenére két éve a Fulhambe igazolt, ahol közel a 40-hez közel 40-szer szerepelt.

OLOF MELLBERG

Minden idők egyik legjobb viking bekkje, a borza(lma)s szakállától időnként megszabaduló Mellberg 2004-ben érett klasszis védővé a Premiershipben, odahaza az Év játékosa lett, a bajnokságban pedig beválasztották az Év csapatába. Hibátlanul futballozott a nyári Európa-bajnokságon is – ám a hollandok elleni negyeddöntőben kihagyta tizenegyesét az orosz rulettben. „Legutóbb talán a junioroknál rúgtam tizenegyest, a válogatottban még sohasem. Most azonban gyakoroltuk őket, és szakvezetőink összeállítottak egy névsort, amelyet mi nem is láttunk. Aztán amikor arra került a sor, megkérdeztek néhányunkat, ki hogyan áll hozzá. Volt, aki nemet mondott, én vállaltam. Miután kihagytam, egészen üresnek éreztem magam, semmire sem gondoltam” – emlékezett az Edwin van der Sar kapus által megtréfált svéd.

Aki ekkoriban a Degerfors, az AIK Solna és a Racing Santander után a rá 8.5 milliót áldozó Aston Villa labdarúgója volt, de az Euro2008-on már a Juventus játékosaként szerepelt. Torinóban megkapta a bizalmat, viszont 5.84-es átlaggal honorálta ezt, így el is adták: a görög Olympiakosz 2.5 millió eurót fizetett érte. A athéniakkal 2012-ig kötött szerződést, ezt követően a Villarrealt és a Köbenhavnt is szolgálta még. A „háromkoronásoktól” a most 37 éves egykori acélkemény bekk 117/8-as mérleggel búcsúzott, két vébé és négy Eb után.

Egy területen világrekorder a védő: Zlatan Ibrahimovic őszintén megdicsérte. „Olof mentalitásához hasonlót nem láttam. Képtelen volt veszíteni, nemcsak futballban, hanem az élet bármely területén. És amikor – ritkán – mégis veszített, képtelen volt abba beletörődni. Azt hiszem, ez a mentalitás nagyban segítette a karrierjét. Szerencsés vagyok, hogy együtt játszhattam vele, és szerencsés vagyok, hogy magánemberként is megismerhettem.”

ÉMILE MPENZA

A mai huszonéveseknek már keveset mond a két Mpenza-testvér, Émile és Mbo neve, de a kilencvenes években nemhogy a belga, de az egyetemes futball egyik legnagyobb ígéretének számítottak. Émile 57-szer, a szintén csatár Mbo 56-szor volt válogatott, ám soha nem tudták befutni azt a karriert, amit tinikorukban jósoltak számukra. Az 1976-os Mbo eljutott azért az Anderlechtig, a Sporting CP-ig és a Galatasarayig, mielőtt 2008-ban vissza nem vonult. A nála két évvel fiatalabb Émile-nek volt lehetősége a kibontakozásra, elvégre azért csak befutotta a Courtrai (1995–1996), Mouscron (1996–1997), Standard Liege (1997–2000 és 2003–2004), Schalke 04 (2000–2003), Hamburg (2004–2006), el-Rajjan (2006–2007), Manchester City (2007–2008), Plymouth (2008–2009), Sion (2009–2010) vonalat, majd az azeri Neftcsi Bakiba igazolt, évi 500 ezer eurós keresettel. 2012-ben innen vonult vissza, de egyévnyi pihenő után még lehúzott egy szezont az Eendracht Aalstban.

PAK DZSI SZUNG

Engedtessék meg annyi szubjektivitás, hogy megemlékezzen a szerző arról a cikkről, amely elindította őt egy igen veszélyes úton (Pak és Samah is hozzászólt a Madzser-kérdéshez) az agyi elfajzás felé, de amelynél aligha fog már zsigeribbet írni. Az egyik apropó az apró dél-koreai futógép, Pak Dzsi Szung volt, aki a japán Kiotó Szanga kedvéért egy szépen induló tanári karriert szakított félbe. Megérte. Szövetségi kapitánya, Guus Hiddink liblingjeként az eindhoveni PSV-ben futott be Európában (de még mennyit futott!), és a háromtüdejű középpályást elvitte a Manchester United 7.3 millió euróért.

Első angliai idényében sem lehetett rá panasz, a másodikban egyenesen világklasszis módjára parádézott, miután visszatért féléves kényszerpihenőjéről. 2009 őszén hosszabbította meg szerződését 2012-ig a pálya mindkét szélén, de védekező középpályásként is bevethető koreai kedvenc, akit a Kicker 2005-ben és 2006-ban is megválasztott a BL legjobb középpályásának. Szerződése kifutásával aláírt a QPR-hoz, de kölcsönben elbúcsúzhatott a PSV-től is a százszoros válogatott futó- és mosolymasina, aki napjainkban ázsiai népszerűségét kihasználva az MU nagykövete.

Egyébként a 2002-es, hazai világbajnokságon mind a hét meccset végigjátszotta, Portugália ellen pedig egy hatalmas góllal (ballal talált be Vítor Baia lábai között) biztosította be a továbbjutást (a hírhedten higgadt, mindig körültekintő Joao Pinto ezért agyon akarta rúgni), de a 2006-os és a 2010-es nagy tornán is láthattuk őt (mármint Pakot). Sőt, mindannyiszor betalált, ezzel ázsiai csúcstartó.

VICENTE RODRÍGUEZ

Keveset mond a mai tizen- és huszonéveseknek az 1981-es születésű Vicente Rodríguez Guillén neve, pedig csak kevesen – pár porcon és ínszalagdarabon – múlott, hogy nem lett világ- és Európa-bajnok a spanyol válogatottal. A Levantétől 2000-ben a Valenciához került (gyerekként az összes hazai mérkőzésen ott tombolt a Mestallában, nagy kedvence a bolgár házi gólkirály, Lubomir Penev volt), és ott egészen 2011-ig kitartó balszélső képességei alapján világklasszis lehetett volna, de azok a fránya sérülések… No de az élet nem habostora, és nem hollywoodi film, ahol a főhős belovagol a lenyugvó Nap fényében a főhősnőbe. Így sem panaszkodhat éppen Vicente, 2005-ig 38-szor volt válogatott, nyert a Valenciával bajnokságot, Király- és UEFA-kupát, 2004-ben az Év játékosa lett a La Ligában.

Ez utóbbit követően csak a 2008–2009-es idényt tudta úgy-ahogyan végigjátszani (ez is csak 27 bajnokit jelentett), az egyik bokaműtétből a másik térdoperációba esett. Fénykorában a Realnak, a Juvének, az MU-nak és a Barcának sem adták el, pedig már 30 millió fölött járt a licit (4.8-ért vették anno). Utolsó klubja az angliai Brighton and Hove Albion volt, amelyet 2013-ban hagyott ott, majd némi gondolkodás után tavaly áprilisban úgy döntött: nem folytatja.

GIANLUCA ZAMBROTTA

„Napjaink egyik leguniverzálisabb játékosa, hiszen hátvédként, középpályásként és szélsőként is képes játszani, ráadásul jobb és bal oldalon egyaránt világszínvonalon!” – áradoztunk róla egy ásatag BL-portréban, míg milanos mestere, Carlo Ancelotti azt nyilatkozta róla, hogy Zambrotta posztja a „bármi”. Zambro a Como és a Bari után a Juventusban lett közismert, de már válogatottnak vallhatta magát korábban is, hála Dino Zoffnak. A „zebrák” nyolcmillió eurót adtak érte, Lippi főként a középpálya bal oldalán számolt vele, aztán átkerült a jobbra Pavel Nedved miatt, onnan meg a védelembe szorult hátra Camoranesi miatt.

2006-ig állandó, de helyezés nélküli tagja volt a France Football 50 Aranylabda-jelöltjének, Itáliában öt alkalommal is bekerült az Év válogatottjába, három-három Eb-n és vb-n szerepelt, s 2008 kivételével soha nem okozott csalódást. Világbajnokként a Juve megzuhanása után a Barcelonához távozott (már a torna előtt aláírt oda), 14 millió euróért, ám látványosan nem találta helyét Spanyolországban. Frank Rijkaard a jobb szélen játszatta, de az olasz ritkán alkotott maradandót, a Milan 8.5 millióért hazacsábította végül.

Egy jó, egy közepes és két pocsék idény után 2012-ben pihent egy évet, majd a 98-szoros válogatott Zambrotta Svájcba, az FC Chiassóhoz igazolt, és innen vonult vissza, miközben segédedzőből vezetőedzővé lépett elő.

Annak idején majdnem lemaradt a németországi világbajnokságról: combizomhúzódása miatt egészen a legutolsó hétig kérdéses volt szereplése. Szerencséjére felépült, így világbajnokként és a torna álomkeretének tagjaként térhetett haza.