Ezért sírhatsz, Argentína! – az újpesti Túlio keze is benne volt

A gauchók legutóbb az 1993-as ecuadori Copa Américán diadalmaskodtak a felnőttek mezőnyében, azóta az ezüstéremnél nem jutottak tovább. A világ legtöbb válogatottja persze így is boldogan cserélne Argentínával, de ahol olyan elképesztő minőségű játékos-felhozatal mutatkozott, mint a pampák földjén az elmúlt húsz-huszonöt évben, ott ez az eredménylista elég vékonyka. Az argentin fiatalok 1995 és 2008 között ugyanis példa nélkül álló sorozatot hajtottak végre: egymást követő hét junior (U20) világbajnokságból ötöt megnyertek (1995, 1997, 2001, 2005, 2007), míg négy, ugyancsak egymás után következő olimpián nyertek egy ezüstöt (1996) és két aranyat (2004, 2008). Mivel az olimpiai futballtorna is amolyan utánpótlás-világversenynek minősül (a férfiak küzdelmeiben huszonhárom éven aluli játékosok vehetnek részt három túlkorossal kiegészítve), nyugodtan kijelenthető, hogy ebben az időszakban az argentin utánpótlásfutball messze kiemelkedett a nemzetközi mezőnyből. Ilyen hátországgal egyáltalán nem lett volna meglepő, ha a felnőttek között is arat az Albiceleste, de erre – ahogyan már említettük – nem került sor. A furcsa és nehezen magyarázható kettősség szakmai okait Argentínában nyilván már sokan és sokféleképpen magyarázták, magyarázzák és fogják magyarázni, így alábbi cikkünkben mi inkább arra koncentrálunk, hogy az említett tornákon részt vett játékosok milyen arányban jutottak el a felnőtt válogatottig, ergo: eltűntek-e a süllyesztőben vagy sem.

Lássuk tehát, kik voltak azok a játékosok, akik a fiatalok között arattak, de a felnőttek mezőnyében már nem jutottak tovább a második helynél.

Az elfeledett generáció

Az argentinok első U20-as vb-győzelmüket még 1979-ben, Japánban aratták bizonyos Ramón Díaz és Diego Maradona nevezetű urak vezérletével. A következő sikerre (és a győzelmi széria kezdetére) 1995-ig kellett várni, Katarban újfent a José Pekerman vezette gauchók bizonyultak a legjobbnak. Nem úgy indult, hogy diadalmenet lesz: a csoportkörben Hollandia ellen kezdtek az argentinok, de hiába játszottak emberelőnyben a 73. perctől, Andres Garrone végül csak a 90. percben tudta begyömöszölni a találkozó egyetlen, végül győzelmet érő gólját. Mint később kiderült, ha nincs ez a találat, a későbbi világbajnok már a csoportkör után búcsúzik… A következő meccsen Portugália már jobbnak bizonyult (0-1), de Honduras 4-2-es legyőzése (Sebastian Pena mesterhármasával) második helyet és továbbjutást ért. Innentől kezdve azonban már nem volt megállás, az argentinok magabiztosan, kapott gól nélkül masíroztak az aranyéremig. A negyeddöntőben Kamerunt verték 2-0-ra, az elődöntőben Spanyolországot 3-0-ra, a döntőben pedig az ősi rivális, mellesleg címvédő Brazíliát ugyancsak 2-0-ra. Ez a csapat azonban megbukott a felnőttek között: a tizennyolcas keretből mindössze Juan Pablo Sorín jutott el világversenyre. A kiváló balhátvéd viszont bő egy évtizeden keresztül erősítette az Albicelestét, 1996-ban olimpiai ezüstérmet nyert, részt vett az 1999-es és a 2004-es Copa Américán (utóbbin megint ezüstérmes), a 2005-ös Konföderációs Kupán („természetesen” egy újabb ezüst), valamint a 2002-es és 2006-os világbajnokságon is.

Egy szenzációs csapat

Az argentin válogatott 1997-ben, Malajziában megvédte címét (mellesleg a Fair Play-díjat is begyűjtötte). A csoportkörben rögtön a magyar válogatott ellen nyitottak és bizony fiaink alapos ízelítőt kaptak a világbajnok erejéből (0-3). A második meccsen Kanadát is legyőzték (2-1), az utolsó mérkőzésen azonban az élete meccsét játszó, négy gólt szerző Kosta Salapasidis vezette ausztrálok megtréfálták őket (3-4). Az argentinok (ugyanúgy, mint két éve) a második helyen jutottak tovább csoportjukból, az egyenes kieséses szakaszban azonban (csakúgy, mint két éve) már nem volt ellenfelük. A nyolcaddöntőben 2-1-re verték Angliát, a negyeddöntőben 2-0-ra az addig igazi atomfutballt játszó (négy meccsen huszonöt rúgott gól, közte egy-egy tízes Dél-Korea és Belgium ellen!) Brazíliát, az elődöntőben 1-0-ra Írországot, végül a döntőben 2-1-re Uruguay-t. Az argentinok végső győzelmén azonban egy percig sem kell csodálkoznunk, ha végigböngésszük a keretüket. Olyan játékosok kaptak helyet Pekerman tizennyolc kiválasztottja között, mint a zseniális irányító Pablo Aimar (Copa América: 1999, 2007 - ezüst, világbajnokság: 2002, 2006, Konföderációs Kupa: 2005 - ezüst), a védekező középpályások koronázatlan királya, Esteban Cambiasso (Copa América: 2007 - ezüst, 2011, világbajnokság: 2006, Konföderációs Kupa: 2005 - ezüst), a védelem bármely posztján bevethető, de elsősorban balhátvédként számításba vehető Leandro Cufré (világbajnokság: 2006), a kapus Leonardo Franco (Konföderációs Kupa: 2005 - ezüst, világbajnokság: 2006), a balhátvéd Diego Placente (világbajnokság: 2002, Copa América: 2004 - ezüst, Konföderációs Kupa: 2005 - ezüst), a posztja és tehetsége alapján is Aimarhoz hasonlítható Juan Román Riquelme (Copa América: 1999, 2007 - ezüst, Konföderációs Kupa: 2005 - ezüst, világbajnokság: 2006, olimpia: 2008 - arany), a fénykorában a világ egyik, ha nem a legjobb középhátvédjének számító Walter Samuel (Copa América: 1999, világbajnokság: 2002, 2010, Konföderációs Kupa: 2005 - ezüst) vagy a jobbhátvéd Lionel Scaloni (világbajnokság: 2006). Ha ez a csapat néhány évvel később kompletten összeáll, a világ legtöbb válogatottjának komoly gondokat okozhatott volna…

Az 1999-es, nigériai tornán nem jött össze a triplázás, a továbbra is José Pekerman által vezetett argentinok ezúttal a nyolcaddöntőben búcsúztak. Már a csoportmeccseken sem ment igazán: az első mérkőzésen ugyan még 1-0-ra legyőzték Kazahsztánt, de ezt egy ugyanilyen arányú vereség követte Ghána ellen, zárásként pedig 0-0-t játszottak Horvátországgal. A dél-amerikai csapat négy ponttal a harmadik helyen végzett csoportjában, és mint a négy legjobb harmadik egyike, ekkor még továbbvergődött. A legjobb tizenhat között azonban hiába vezettek még a szünetben, végül 4-1-es pofonba szaladtak bele Mexikó ellen és ezzel el is búcsúztak a további küzdelmektől. Bár ez a csapat játéktudásban elmaradt a két évvel korábbitól, Azért néhány jó futballista innen is kikerült. A szélső Luciano Galletti a 2005-ös Konföderációs Kupáról térhetett haza ezüstéremmel, míg a remek középhátvéd, Gabriel Milito négy nagy tornát is megjárt (Konföderációs Kupa: 2005 – ezüst, világbajnokság: 2006, Copa América: 2007 – ezüst, 2011). És ne feledjük, az ekkor még mindig csak 19 éves Esteban Cambiasso ezen a tornán is részt vett, de kora alapján még Pablo Aimar is befért volna a keretbe!

A Nyúl és a válogatott agyonverte a világot

2001-ben Argentínában rendezték a junior-vb-t, a házigazda válogatottja pedig ellentmondást nem tűrően, óriási fölénnyel gázolt át a mezőnyön. Ennek igazolásához talán elég, ha csak az eredményeket soroljuk fel: Finnország 2-0, Egyiptom 7-1, Jamaica 5-1 (csoportkör), Kína 2-1 (nyolcaddöntő), Franciaország 3-1 (negyeddöntő), Paraguay 5-0 (elődöntő), Ghána 3-0 (döntő). Hét meccs, hét győzelem, 27-4-es gólkülönbség: ez azért tényleg nem semmi! Talán mondanunk sem kell, de a huszonhét rúgott gól és a plusz huszonhármas gólkülönbség azóta is U20-as vb-rekord, mint ahogy a hét meccsen aratott hét győzelem is. Pekerman tizenkilenc fős keretéből később kilencen vehettek részt világversenyen. Nézzük, kik ők: a középhátvéd Nicolas Burdisso (olimpia: 2004 – arany, világbajnokság: 2006, 2010, Copa América: 2007 – ezüst, 2011), az örök cserekapus Wilfredo Caballero (olimpia: 2004 – arany, Konföderációs Kupa: 2005 – ezüst), a középhátvéd Fabrizio Coloccini (olimpia: 2004 – arany, Copa América: 2004 - ezüst, Konföderációs Kupa: 2005 - ezüst, világbajnokság: 2006), a kiváló képességekkel megáldott irányító, Andrés D’Alessandro (olimpia: 2004 – arany, Copa América: 2004 - ezüst), az egyik legnagyobb argentin kapustálentumnak számító Germán Lux (olimpia: 2004 – arany, Konföderációs Kupa: 2005 - ezüst), a középpályás Nicolás Medina (olimpia: 2004 – arany, Copa América: 2004 – ezüst), a klasszis szélső Maxi Rodríguez (olimpia: 2004 – arany, Konföderációs Kupa: 2005 – ezüst, világbajnokság: 2006, 2010, 2014), a támadó középpályás Mauro Rosales (olimpia: 2004 – arany, Copa América: 2004) és végül, de nem utolsósorban a Nyúlnak (El Conejo) becézett Javier Saviola (olimpia: 2004 – arany, Copa América: 2004 - ezüst, Konföderációs Kupa: 2005- ezüst, világbajnokság: 2006). A Ronaldo (mármint a Fenomén) óta feltűnt egyik legnagyobb csatártehetség elképesztő formában futballozott Argentínában: hét meccsen tizenegy gólt szerzett (közte egy-egy triplát Egyiptom és Franciaország ellen), ami máig fennálló rekord a junior-világbajnokságok történetében. Nem csoda, hogy a gólkirályi cím mellett a torna legjobb játékosának is őt választották. Egy biztos: remek generáció volt ez is!

A sikeredző, José Pekerman három világbajnoki cím után távozott a válogatott éléről, utódja Hugo Tocalli lett. Az edzőváltás után a 2003-as világbajnokságon nem sikerült duplázni, az Egyesült Arab Emírségekben ezúttal csak a negyedik helyre voltak jók az argentinok. Pedig a csoportmeccseken ezúttal sem volt hiba, a gauchók mindhárom mérkőzésüket megnyerték (Spanyolország 2-1, Üzbegisztán – Fernando Cavenaghi 93. percben rúgott tizenegyes-góljával ugyancsak 2-1, Mali 3-1). Az egyenes kieséses szakaszban azonban már vért kellett izzadniuk: a nyolcaddöntőben Egyiptomot, a negyeddöntőben pedig az Egyesült Államokat csak hosszabbítás után sikerült legyűrni egyaránt 2-1-re, utóbbi meccsen Javier Mascherano például a 94. percben mentette ráadásra a találkozót. A legjobb négy között aztán a dél-amerikai riválisok már jobbnak bizonyultak: az elődöntőben a későbbi győztes Brazília vágott vissza a korábbi évek sérelmeiért (0-1), a bronzmeccsen pedig Kolumbia szerzett egyel több gólt (1-2). A húsztagú keret negyede, öt futballista járt felnőtt világversenyen. A kiválasztottak: a védő Leandro Fernández (olimpia: 2004 – arany, Copa América: 2004 – ezüst), a már-már az argentin labdarúgás ikonikus figurájának számító védekező-specialista Javier Mascherano (olimpia: 2004 és 2008 – egyaránt arany, Copa América: 2004, 2007, 2011, 2015 – 2011-et leszámítva egyaránt ezüst, világbajnokság: 2006, 2010, 2014 – utóbbin ezüst), a remek középhátvéd Gonzalo Javier Rodríguez (olimpia: 2004, Konföderációs Kupa: 2005- ezüst), a csatárzseni Carlos Tévez (olimpia: 2004 – arany, Konföderációs Kupa: 2005 – ezüst, Copa América: 2004, 2007, 2011, 2015 - 2011-et leszámítva egyaránt ezüst, világbajnokság: 2006, 2010), valamint a kitűnő jobbhátvéd, a torna idején mindössze tizennyolc éves Pablo Zabaleta (olimpia: 2008 – arany, Copa América: 2011 és 2015 – utóbbin ezüst, világbajnokság: 2014 – ezüst). Érdekesség, hogy az óriási tehetségnek induló támadó középpályás, a világbajnokság idején Zabaletához hasonlóan mindössze tizennyolc esztendős José Sosa csak a 2008-as olimpiára jutott el (bár ott aranyérmet nyert), a vb társgólkirálya, a négygólos Fernando Cavenaghi viszont egyetlen nagy tornán sem lett kerettag. Negyedik hely ide vagy oda, azért ebben a csapatban is remek futballisták játszottak…

Messiék színre lépnek

A 2005-ös, hollandiai tornán „bekezdtek” az argentinok, rögtön az első meccsüket elveszítették az Egyesült Államok ellen (0-1). Sikerült azonban talpra állniuk, Egyiptom (2-0), majd Németország (1-0) legyőzésével végül odaértek a csoport második helyére. És innentől megint nem volt megállás. Bár a nyolcaddöntőben Kolumbiával még igencsak megszenvedtek (hátrányból fordítva 2-1, Barroso a 93. percben szerezte meg a győztes gólt), de a negyeddöntőben már viszonylag simán verték Spanyolországot (3-1). Az elődöntőben a két évvel korábbi vereségért Kolumbia után Brazíliának is visszavágtak, ráadásul Zabaleta révén ezúttal is a 93. percben szerezték a győztes gólt (2-1).

A döntőben Messi volt a hős, az ő duplájával fektették két vállra Nigériát (ezúttal is 2-1). Francisco Ferraro huszonegy fős keretéből hét játékos eljutott a nagyok valamelyik világversenyére is. A hét futballista közé tartozik napjaink egyik legjobb középcsatára, a vb idején mindössze tizenhét (!) esztendős Sergio Agüero (olimpia: 2008 – arany, Copa América: 2011, 2015 – ezüst, világbajnokság: 2010, 2014 – ezüst), a védekező középpályás Lucas Biglia (Copa América: 2011, 2015 – ezüst, világbajnokság: 2014 – ezüst), a hozzá hasonló pozícióban játszó Fernando Gago (olimpia: 2008, - arany, Copa América: 2007 – ezüst, 2011, 2015 – ezüst, világbajnokság: 2014 - ezüst), a középhátvéd Ezequiel Garay (olimpia: 2008 – arany, Copa América: 2011, 2015 – ezüst, világbajnokság: 2014 – ezüst), a kapus Óscar Ustari (olimpia 2004, 2008 – egyaránt arany, világbajnokság: 2006), a már két éve is vb-résztvevő Pablo Zabaleta, valamint a már minden pozitív jelzővel ellátott, már most minden idők egyik legjobb labdarúgójának minősíthető csatárzseni, a tizennyolcadik születésnapját a vb idején betöltő Lionel Messi (olimpia: 2008 – arany, Copa América: 2007 – ezüst, 2011, 2015 – ezüst, világbajnokság: 2006, 2010, 2014 – ezüst). Messi már itt sem aprózta el: hat találatával nemcsak a gólkirályi címet szerezte meg, de a torna legjobb játékosának is őt választották. Valami már mocorgott…

Érdekesség, hogy a rendkívül tehetséges Óscar Ustari már egy évvel a vb előtt, tizennyolc esztendősen olimpiai bajnok lett (aztán négy évvel később még egyszer), míg az ugyancsak a kapuban bevethető Nicolas Navarro ugyan soha nem lett felnőttválogatott, de Pekingben ő is olimpiai aranyat vehetett át. Az elmúlt másfél évtized egyik legkiemelkedőbb argentin tehetsége, Neri Cardozo Zabaletához hasonlóan második junior-világbajnokságán vehetett részt, de egyetlen felnőtt-válogatottsága mellett világversenyre már nem jutott ki. Hiába, nem lehet mindenkiből Lionel Messi…

Az utolsó nagy dobás

Az újfent Hugo Tocalli által dirigált gauchók 2007-ben, Kanadában duplázni tudtak. Pedig megint nem a legjobban indult a torna a számukra, hiszen az első meccsen nem tudták legyőzni Csehországot (0-0). A döcögős kezdés után aztán megint magukra találtak: előbb 6-0-ra legázolták Panamát, majd Észak-Koreát is megverték 1-0-ra, így végül csoportelsőként jutottak tovább. Az egyenes kieséses szakaszban aztán megint nem akadt ellenfél. Lengyelország (3-1), Mexikó (1-0), majd Chile (3-0) legyőzése után a döntőben újra a csehekkel kerültek szembe és hátrányból fordítva ezúttal már ők bizonyultak jobbnak (2-1). Talán már felesleges is megemlíteni, de ez a csapat is hemzsegett a későbbi-jelenlegi klasszisoktól. A huszonegy fős keretből eddig négyen jártak világversenyen is. A középpályás Éver Banega (olimpia: 2008 – arany, Copa América: 2011, 2015 – ezüst), a kapus Sergio Romero (olimpia: 2008 – arany, Copa América: 2011, 2015 – ezüst, világbajnokság: 2010, 2014), valamint a világklasszis szélső Ángel Di María (olimpia: 2008 - arany, Copa América: 2011, 2015 – ezüst) mellett a már említett Sergio Agüero annak a csapatnak a mai sztárjai. A „Kun” becenevet viselő csatár Messihez hasonlóan hat góllal lett a torna gólkirálya és legjobb játékosa, emellett az egyetlen argentin labdarúgó, aki két junior-világbajnoki címet is nyert. Az említetteken kívül még a csatár Lautaro Acosta és a középhátvéd Federico Fazio lett olimpiai bajnok 2008-ban. És mi lett volna, ha a kora alapján még beférő Messit is beválogatják…

Na és azóta? A 2009-es, egyiptomi tornára nem jutott ki Argentína (1993 óta először!), 2011-ben, Kolumbiában a negyeddöntő és Portugália jelentette a végállomást, a 2013-as, Törökországban rendezett vb-n megint nem találkozhattunk a gauchókkal, két éve, Új-Zélandon pedig már a csoportkör (az ellenfelek: Ausztria, Ghána, Panama) is túl nagy falatnak bizonyult a számukra. Emellett kétszeres címvédőként a londoni olimpiára sem jutottak el. Az tehát teljesen világosnak tűnik, hogy a 2007 utáni generációkkal jóval nehezebb lesz a felnőttek között boldogulni, mint az idősebbekkel.

Hét világbajnokság, 131 futballista, 96 (!) világbajnok. Három olimpia, 60 játékos, 39 aranyérmes (22, vagyis két csapatra való játékos mindkét tornát megnyerte!). Ez már a legszigorúbb kritikusok szerint is adott kellene, hogy legyen a sikeres felnőttszerepléshez. Lássuk, mi valósult meg mindebből!

A világ urai vs. Kolumbia és efedrin

Ahogyan már említettük, az argentinok 1993-ban, Ecuadorban nyertek legutóbb világversenyt, miután megvédték címüket a Copa Américán. Nagyon magasan ragyogott akkoriban az Albiceleste csillaga, hiszen Alfio „Coco” Basile csapata ekkorra már hároméves veretlenségi sorozatot épített, az 1990-es, olaszországi mondiale fináléjában, az NSZK-tól elszenvedett 1-0-s vereség óta nem talált legyőzőre. A seleccion ráadásul mindenhol nyert, ahol elindult: kétszer vihette haza a Copa Américát (1991, 1993), megnyerte az első alkalommal megrendezett kontinensbajnokok tornáját (1992) és Dániával szemben elhódította az Artemio Franchi Kupát (1993), amelyért a soros Európa-bajnok és a Copa América győztese mérkőzött.

Az olaszországi vb után a kapitányi poszton Carlos Bilardót váltó Basile vadonatúj, fiatal csapatot épített. Nagytakarítást tartott a válogatottnál, a vb-ezüstérmes csapatból mindössze az Olaszországban befutó, az itáliai világbajnokságon a Nery Pumpido sérülése után a cseresorból előlépő, majd igazi tizenegyesölővé (és a válogatott elsőszámú hálóőrévé) avanzsáló kapus, Sergio Goycochea, a világklasszis középhátvéd Oscar Ruggeri, a villámléptű szélső, az egyébként a góllövés terén is jeleskedő Claudio Caniggia, valamint a cserekapus Fabián Cancelarich maradt hírmondónak (később Abel Balbo, José Basualdo, Diego Maradona és Roberto Sensini is visszatért a csapatba, mindegyikük pályára lépett a ’94-es vb-n is). A Basile-csapat díszlépésben nyerte meg a az 1991-es, Chilében rendezett Copát, miközben olyan új klasszisok tűntek fel, mint a ma már az Atlético Madrid kispadján (néha) ülő, kőkemény középpályás Diego Simeone, a világklasszis középcsatár mintapéldányának is tekintehtő, Chilében gólkirályi címmel hírnevet szerző Gabriel Batistuta, vagy az egyébként remek képességekkel megáldott, de az előbb említett párosnál (jóval) kisebb ívű pályát befutó Dario Franco, Diego Latorre vagy a torna legjobbjának megválasztott Leonardo Rodríguez.

A Basile-palota aztán tovább épült-szépült: az argentinok egy évvel később megnyerték a Szaúd-Arábiában első alkalommal megrendezett Fahd-király Kupát (a Konföderációs Kupa elődje), majd újabb egy esztendő múlva megvédték címűket az ecuadori Copán. Előbbi tornán Batistuta lett a gólkirály, a torna legjobbjának pedig a középpályás-játék (és maga, a futball) tudományát a kisujjában hordó, az 1990-es vébéről hivatalosan főiskolai tanulmányai (valójában Maradona féltékenysége) miatt lemaradó, szuperintelligens és szupertechnikás Fernando Redondót választották. Utóbbin ismét egy argentin, Goycochea lett a legjobb játékos a szakértők véleménye szerint. Egy évvel az Egyesült Államokban rendezett világbajnokság előtt tehát minden szépnek és jónak tűnt, ráadásul a vb-selejtezőket is két sikerrel nyitotta a válogatott. Az sem okozott álmatlan éjszakákat az argentin szurkolók körében, hogy a második vb-selejtezőn (az elsőn győzelem Peruban) 2-1-re kikapott a válogatott Kolumbiában, hiszen egyrészt a vendéglátó igencsak erős csapattal rendelkezett akkoriban (Asprilla, Cordóba, Rincón, Valderrama, Valencia…), másrészt ugye minden veretlenségi széria (amely most 1133 napig tartott!) megszakad egyszer. Aztán jöttek a problémák. A Peru elleni hazai győzelem után Paraguay-t már nem sikerült megverni, majd beütött a katasztrófa: Kolumbia Buenos Airesben története talán legjobb játékával földbe döngölte a Basile-csapatot (5-0), amely a pótselejtezőt érő második helyre is csak úgy ért oda, hogy Peru ugyanebben a körben az első pontját szerezte meg az előzni készülő (de a döntetlen miatt végül nem tudó) Paraguay ellen. A néhány héttel korábban még csillogó-villogó argentín futballpalota 90 perc alatt omlott össze. A gauchók aztán ha nehezen is, de vették az Ausztrália elleni pótselejtezőt (1-1, 1-0), így kijutottak a vb-re. Ahol – az előzmények ellenére – szenzációs csapattal indultak. A Simeone-Redondo-Maradona (lám, csak megfértek egymás mellett!) középpályás-hármashoz vagy a Caniggia-Batistuta-Balbo támadótrióhóz hasonlót legfeljebb nagyítóval lehetett volna találni a riválisokéi között. A Basile-csapat remekül kezdett, Görögország (4-0) és Nigéria (2-1) ellen is győzött, ám az afrikaiak elleni meccs után Maradona efedrinnel akadt fenn a doppingvizsgálaton, amiért a FIFA azonnali hatállyal kitiltotta vb-ről. Az eset gyakorlatilag összetörte a válogatottat. A kokainhasználat miatti tizenöt hónapos eltiltása után már-már régi fényében futballozó klasszis kiválásával elvesztette vezérét a csapat, amely ezután előbb Bulgária, majd Románia ellen is veszített és így már a legjobb 16 között búcsúra kényszerült.

Az első “aranygeneráció”

Nemcsak a válogatott, Basile is búcsúzott, az új kapitány az 1978-as világbajnokok egyike, Daniel Passarella lett. Hogy mivel kezdte munkáját az egykori középhátvéd? Természetesen generációváltással. A ’95 januárjában megrendezett Konföderációs Kupára vadonatúj kerettel ment (az amerikai csapatból Gabriel Batistuta, José Chamot, Ariel Ortega és Hugo Pérez maradtak), amely egészen a döntőig masírozott, hogy ott 2-0-ra kikapjon az Európa-bajnok Dániától. Ebben a csapatban már három olyan játékos is helyet kapott, aki születési éve alapján befért volna a három hónappal később junior vb-t nyerő csapatba, de sem a balhátvéd Rodolfo Arruabarrena, sem a később szenzációs karriert befutó középcsatár, Hernán Crespo, sem pedig a nem mindennapi tálentummal megáldott, testalakatára és némileg tehetségére is Maradonára hajazó támadó, Marcelo Gallardo sem utazott Katarba. Na igen, rájuk már a felnőttcsapatban volt szükség…

Újabb három hónappal később következett az Uruguay-ban rendezett Copa América, ahol a kétszeres címvédő argentinok a nyolc között a friss világbajnok brazilok ellen búcsúztak a később Újpesten is megcsodált Túlio kézilabdás körökben is legalább egy csettintést érdemlő egyenlítő góljának, majd a tizenegyespárbajnak köszönhetően. Legalább Batistuta megint gólkirály lett… Az „elfeledett generáció” tagjai közül senki sem fért be a keretbe, a kortársak közül Gallardo azonban már ott lehetett Uruguayban. A ’96-os atlantai olimpián ezüstéremig jutó csapatban sem találunk sokkal több junior-világbajnokot, mindössze a korábban már említett Sorín fért be az olimpikonok közé. A kortársak közül a már jól ismert Crespo és Gallardo mellé csatlakozott Mauricio Pineda és a remek irányító, a később ugyancsak világklasszissá érő Juan Veron is.

A ’97-es, bolíviai Copa – ahogy mondani szokás – ment a levesbe. A maratoni hosszúságú, jó másfél évig húzódó dél-amerikai vb-selejtező sorozat a házigazdán és a világbajnok (így a selejtezőket kihagyó) Brazílián kívül jóformán mindenki jobban érdekelt, mint a kontinenstorna, így az sem meglepő, hogy az argentinok is amolyan C csapattal utaztak (a keretből mindössze hat játékost – Sergio Berti, Marcelo Delgado, Carlos Roa, Nelson Vivas, valamint Gallardo és Pineda - láthattunk viszont egy évvel később, Franciaországban). Talán nem lett volna szenzáció, ha a két évvel korábbi világbajnokok közül többen is lehetőséget kapnak Bolíviában, de a Katarban látott válogatottból senki (!) sem fért be még ebbe a lebutított keretbe sem. Más kérdés, hogy Martín Andrés Posse, a korábban már említett Pineda és természetesen Gallardo is ott volt a ’75-’76-os generációból. Mintha csak a korosztály legjobbjait szándékosan eldugták volna az argentinok az 1995-ös junior-vb idején… A legjobb nyolc közé kerülés ennek tükrében nem is volt rossz eredmény a válogatottól. Hogy mi a helyzet az ugyanebben az évben junior-vb-t nyerő csapattal? Nos, ők öt nappal később kezdték és hat nappal később fejezték be a junior vb-t, mint a felnőttek a Copát, így természetesen szó sem lehetett a kontinensviadalon való szerepeltetésükről.

Az 1998-as, franciaországi világbajnokságon sem találkozhattunk argentin junior-világbajnokkal, bár a kortársak és egyben olimpiai ezüstérmesek közül négyen (Crespo, Gallardo, Pineda, Verón) már ott lehettek a nagy reményekkel induló, de a legjobb nyolc között a hollandokkal szemben elvérző (1-2) gárdában. Az atlantai olimpián szereplő túlkorosok közül José Chamot, Roberto Sensini és Diego Simeone is ott volt gallföldön, vagyis a 22-es keret közel harmada, 7 futballista olimpiai ezüsttel a nyakában utazott Franciaországba.

Beépülnek a fiatalok

A ’99-es paraguay-i Copán (immár Macelo Bielsával a kispadon) már megkezdődött a világverő juniorok csapatba kerülése. A ’95-ösök közül Sorín, a ’97-es gárdából Aimar, Riquelme és Samuel is a negyeddöntős csapat tagja lehetett. A 2000-es sydney-i olimpiára óriási meglepetésre nem jutottak ki az argentinok, pedig a ’97-es világbajnokcsapat játékosai életkoruk alapján (21-23 év) éppen erre a tornára értek volna be.

A 2001-es, kolumbiai Copáról az albiceleste távol maradt a házigazda szokásosan instabil belpolitikai helyzete, valamint a játékosokat érintő állítólagos halálos fenyegetések miatt, pedig a világbajnoki selejtezőkön taroló válogatott nagyon komoly aranyesélyekkel indulhatott volna. A 2002-es, dél-koreai-japán közös rendezésű vb-re díszlépésben jutott ki Argentína, a válogatott 23-as világbajnoki keretében pedig szinte a kispadon is világklasszisok ücsörögtek (vagy éppen még ott sem). Az eredmény ismert: a címvédő franciák mellett a torna legnagyobb favoritjának számító csapat (a Lemerre-brigádhoz hasonlóan) elképesztő módon már a csoportkört sem élte túl. Pedig a korábbi utánpótlás-korosztályok legjobbjai már szépen gyűltek a válogatottban, a ’95-ös bajnokok közül Sorin, a ’97-esek csapatból Aimar, Placente és Samuel is helyet kapott a keretben.

A 2004-es Copán tovább gyarapodott a junior-világbajnokok száma, hiszen a 22-es keret majdnem harmada, hét játékos (’95: Sorín, ’97: Placente, 2001: Coloccini, D’Alessandro, Medina, Rosales, Saviola) U20-as világbajnokként érkezett Peruba. A kortársakkal együtt 17 futballista volt tagja az aranygenerációnak, de a felnőttek között ezúttal csak az ezüst jött össze, miután a fináléban nem bírtak a világbajnok brazilokkal. Pedig sokáig úgy tűnt, hogy összejön a várva várt arany, azonban a selecao a 93. percben egyenlített a 2-2-re végződő összecsapáson, majd büntetőkkel (4-2) elhappolta a győzelmet az argentinok elől. Néhány héttel később már Athénben, az olimpián volt jelenése a gaúchóknak. Marcelo Bielsa 22-es kerete a 2001-es aranyérmesekre (Burdisso, Caballero, Coloccini, D’Alessandro, Lux, Medina, Maxi Rodriguez, Rosales, Saviola) épült, de a kortársak közül jelen volt a 2003-as vb-résztvevő Fernandez, Mascherano, Gonzalo Rodriguez és Tevez, valamint Cesar Delgado, Lucho Figueroa, Clemente Rodríguez, a mindössze 18 esztendős, egy évvel később (!) junior vb-t nyerő Ustari, a két González, Luis és Mariano, de a még túlkorosként a keretbe kerülő Gabriel Heinze is befért volna a ’97-es vb-csapatba (a további két túlkoros: Roberto Ayala és Cristian „Kily” González).

A keret erősségére jellemző, hogy a Copa-ezüstös csapatból 16-an utazhattak Görögországba. Ezek után nem volt teljesen meglepő, hogy az argentínok óriási fölénnyel, száz százalékos teljesítménnyel, kapott gól nélkül gyűjtötték be az aranyat (csoportkör: Szerbia és Montenegró 6-0 – mint két évvel később, a németorszégi vb-n, Tunézia 2-0, Ausztrália 1-0, negyeddöntő: Costa Rica 4-0, elődöntő: Olaszország 3-0, döntő: Paraguay 1-0), emellett Carlos Tevez 8 találattal a gólkirályi címet is megszerezte. Egy biztos: a 2001-es és 2003-as generáció a legmagasabb szinten teljesítette ötkarikás kötelességét.

A sikerkovács kalapácsa beletört a felnőttmezőnybe

Az olimpiai arany volt egyébként Bielsa hattyúdala a kispadon, hiszen hat évnyi szolgálat után az utánpótlás egykori aranykovácsa, José Pekerman lett a felnőttek mestere is. És ahogy az várható volt, az új kapitány már a saját, (legalábbis utánpótlásszinten) kipróbált embereiben bízott. A 2005-ös Konföderációs Kupán a 23-as keretből már csak az örökifjú Javier Zanetti „lógott ki” kora alapján, az extraklasszis védőn kívül (aki már a ’95-ös tornát is megjárta), mindenki az aranygenerációból került ki. A 22 „fiatal” között négy világ- és olimpiai bajnok (2001, 2004: Caballero, Coloccini, Maxi Rodriguez, Saviola) és nyolc „szimpla” világbajnok (’95: Sorin, ’97: Aimar, Cambiasso, Franco, Placente, Riquelme, Samuel, 2001: Lux,) és egy olimpiai bajnok (2004: Gonzalo Rodríguez) is helyet kapott. A valóban szenzációsnak nevezhető felhozatal megint ezüstérmet ért, miután a döntőben a brazilok 4-1-re kiütötték Pekerman gárdáját. Németország után újra Németország, Konföderációs Kupa után világbajnokság. A 2006-os tornán az argentin válogatott teljes utánpótlás-arzenálját bevethette, hiszen a ’95-ös generáció tagjai (31 év) még nem voltak túl idősek, a 2005-ösök (21 év) pedig már nem voltak túl fiatalok a vb-részvételhez. Pekerman tehát négy világ- és egy olimpiai bajnok gárda legjobbjai közül szemezgethetett, ennél jobb esély pedig nemigen kínálkozott arra, hogy ez a generáció nagyot dobjon egy világversenyen. A 23-as keretben három „idősebb” játékos kapott helyet (Roberto Abbondanzieri, Roberto Ayala, Julio Cruz), a többiek már az általunk vizsgált generációt erősítették. Öt olimpiai és világbajnok (2001, 2004: Burdisso, Coloccini, Maxi Rodriguez, Saviola, 2004, 2005: Ustari) mellé hét világbajnok (’95: Sorin, ’97: Aimar, Cambiasso, Cufré, Franco, Riquelme, Scaloni), két olimpiai bajnok (2004: Mascherano, Tevez), valamint Lionel Messi személyében egy, még a legnagyobb sikerei előtt álló, később ugyancsak junior világ- és olimpiai bajnoki címet nyerő játékos is a keretbe került. Sőt, túlkorosként Ayala is ötkarikás bajnoknak mondhatta magát… Kiegészülve mindez olyan futballistákkal, mint Crespo, Heinze, Luis González és Palacio, valóban borzasztóan erős keretet eredményezett. Pekerman tehát az előző generációk legjobbjai közül válogathatott, de ez sem segített: az argentinok a negyeddöntőben büntetőkkel búcsúztak a házigazda németekkel szemben.

Ötkarika? Csillagos ötös!

A sikertelen vb-szereplés Pekerman állásába került, a régi-új kapitány az Albiceleste kispadjára 12 év után visszaülő Alfio Basile lett. A 2007-es, venezuelai Copára újra favoritként érkezett Argentína. A 22-es keretbe ezúttal négy idősebb játékos (Abbondanzieri, Ayala, Hugo Ibarra, Zanetti) került. A további 18-ból ezúttal „csak” egy futballista volt világ – és olimpiai bajnok (2001, 2004: Burdisso,), öten világbajnokok (’97: Aimar, Cambiasso, Riquelme, 2005: Gago, Messi), ketten pedig olimpiai bajnokok voltak (2004: Mascherano, Tévez). Látható tehát, hogy a ’95-ös világbajnok generáció ekkorra kopott ki a felnőttválogatottból. Így is roppant erős csapatuk volt az argentinoknak, de a végeredmény „természetesen” ezúttal is csak ezüstérem volt. A döntőben ezúttal is Brazília (ki más?) volt a jobb (0-3). Egy évvel később, Pekingben a játékosként világbajnoki arany- (1986) és ezüstérmet (1990) is nyerő Sergio Batista vezetésével az Albiceleste megvédte olimpiai bajnoki címét. A négy évvel korábbihoz hasonlóan ezúttal is az összes meccsüket megnyerték az argentinok (csoportkör: Elefántcsonpart 2-1, Ausztrália 1-0, Szerbia 2-0, negyeddöntő: Hollandia 2-1 – hosszabbítás után, elődöntő: Brazília 3-0, döntő: Nigéria 1-0 – Kassai Viktor játékvezetése mellett), azt pedig talán a szurkolóik is megbocsájtották, hogy két gólt is kaptak…

A 19 fős keret gerincét természetesen a 2005-ben (Agüero, Gago, Garay, Messi, Navarro, Ustari, Zabaleta) és 2007-ben (Acosta, Banega, Di Maria, Fazio, Romero és újra Agüero) világbajnoki címet nyert játékosok adták, de bekerült a 2003-ban, mindössze 18 évesen vb- résztvevő José Sosa, a túlkorosként négy éve már egyszer ötkarikás aranyat nyerő Mascherano, valamint a tizenegy évvel azelőtt világbajnoki címet szerző Riquelme is. A kortársak közül Diego Buonanotte, Ezequiel Lavezzi és Luciano Monzon, túlkorosként Nicolas Pareja is a keret tagja volt. A két aranyérmes gárda között Mascherano mellett Ustari volt a másik összekötő kapocs. Az olimpia szempontjából tehát ez a generáció is beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
Ebben az évben egyébként Basile-t a játékosként minden idők egyik legnagyobbjának számító, edzőként azonban még a közepes kategóriába is csak igen nagy jóindulattal sorolható Maradona ült a felnőttek kispadjára. Már a világbajnoki szereplés kiharcolása is okozott problémákat a csapat számára. Végül, ha nehezen is, de összejött az Argentínában egyébként teljesen természetesnek számító kvalifikáció.

A 2010-es, a Dél-afrikai Köztársaságban rendezett felnőtt világbajnokságra mindössze egy játékos utazott a „régiek” közül (Martin Palermo), olimpiai és világbajnok pedig kilenc került a keretbe. Közülük Samuel (az utolsó mohikán a ’97-esek közül) „csak” világbajnokságot, Mascherano (2004, 2008) és Tevez (2004) olimpiát, Burdisso (2001, 2004), Maxi Rodriguez (2001, 2004), Messi (2005, 2008), Agüero (2005, 2007, 2008), Di Maria (2007, 2008) és Romero (2007, 2008) pedig mindkettőt megnyerte. A gárda tehát négy junior világ- és két olimpiai bajnok csapatra épült, a közülük választható játékosok életkora (22 és 33 év között) is ideálisnak tűnt. A nagy reményekkel induló csapat azonban ezúttal is a nyolc között vérzett el, újfent Németország ellen, csak most jóval csúnyábban (0-4), mint négy évvel azelőtt. Maradona természetesen nem maradt, nem maradhatott kapitány, utódja az olimpikonokkal már bizonyító Sergio Batista lett. A 2011-es Copa Américát Argentínában rendezték, így a vendéglátó válogatottjától csak a végső győzelem volt elfogadható.

A 23-as keretbe ezúttal is befért egy régi motoros a nagy visszatérő és játékos-pályafutásáért minden dícséretet és elismerést megérdemlő Zanetti személyében. A további 22 játékos közül nyolc futballista nyert vb-t és olimpiát (Burdisso: 2001, 2004, Gago: 2005, 2008, Garay: 2005, 2008, Messi: 2005, 2008, Agüero: 2005, 2007, 2008, Banega: 2007, 2008, Di Maria: 2007, 2008, Romero: 2007, 2008), ketten lettek „csupán” világbajnokok (Cambiasso: 1997, Biglia: 2005), öten pedig olimpiai bajnokok (Tevez: 2004, Lavezzi, Pareja és Zabaleta: 2008, Mascherano: mindkettő). Sergio Batista tehát három világbajnok és két olimpiai aranyérmes csapat tagjai közül szemezgethetett. A tét azonban úgy tűnik, megbénította a házigazdát, amely már a negyeddöntőben búcsúra kényszerült a későbbi győztes Uruguay ellen.

Vb-érem huszonnégy év után

A komoly pofáraesés után Batista is búcsúzott, utódja az Európában kevéssé ismert, de az Estudiantes edzőjeként bizonyító Alejandro Sabella lett. Az új “mister” első világversenye a 2014-es, brazíliai világbajnokság volt, ahol a keretbe hívott 23 játékos közül heten érkeztek olimpiai és világbajnoki arannyal (Maxi Rodriguez: 2001, 2004, Gago: 2005, 2008, Garay: 2005, 2008, Messi: 2005, 2008, Agüero: 2005, 2007, 2008, Di María: 2007, 2008, Romero: 2007, 2008), Biglia világbajnoki (2005), Mascherano (2004, 2008), Zabaleta és Lavezzi (egyaránt 2008) pedig olimpiai bajnokként lett ismét a keret tagja. Ez azt jelenti, hogy, a ’90-es évek világverő fiataljai végleg elbúcsúztak a felnőttválogatottól.

Az Alejandro Sabella által irányított válogatott egészen a döntőig menetelt a szomszédban, ott azonban hosszabbítás után 1-0-ra kikapott a selecciónt világbajnokságon zsinórban harmadszor megállító németektől. Valószínűleg az sem jelenthetett túl nagy gyógyírt az argentinok számára, hogy Lionel Messit választották a torna legjobb játékosává. Sabella leköszönése után a Barcelonától érkező Gerardo Martino kezébe került a karmesteri pálca, aki tavaly, a chilei Copa Amáricán dirigálhatta először a csapatot világversenyen. A 23-as keretből heten lettek korábban világ- és olimpiai bajnokok (Gago: 2005, 2008, Garay: 2005, 2008, Messi: 2005, 2008, Agüero: 2005, 2007, 2008, Banega: 2007, 2008, Di Maria: 2007, 2008, Romero: 2007, 2008), olimpiai bajnokként Tevez (2004), Lavezzi, Zabaleta (2008) és Mascherano (mindkettő), világbajnokként Biglia (2005) érkezett. És érkezett velük egy újabb ezüstérem, a gól nélküli döntetlent hozó finálé végén a házigazda rúgta jobban a büntetőket (4-1).

Pénteken kezdődik a centenáriumi Copa América az Egyesület Államokban, ahol Argentína újfent nekifuthat az aranyérem megszerzésének. A 23-as keretben 5 világ- és olimpiai bajnok (Messi: 2005, 2008, Agüero: 2005, 2007, 2008, Banega: 2007, 2008, Di Maria: 2007, 2008, Romero: 2007, 2008), egy világ- (Gabriel Mercado: 2007) és két olimpiai bajnok (Mascherano: 2004, 2008, Lavezzi: 2008) található. Látható tehát, hogy az utolsó két világbajnok, valamint a két olimpiai bajnok csapat továbbra is delegál játékosokat a keretbe, de talán ez az utolsó lehetősége az utolsó aranygenerációnak, hogy a felnőttek között is csúcsra jusson. A 2018-as világbajnokság idején a legutolsó világbajnok együttes legfiatalabb játékosai 29, míg a pekingi olimpikonok Benjáminjai már 30 évesek lesznek, vagyis gyakorlatilag ezek a generációk is túl lesznek már pályafutásuk csúcsán az oroszországi torna idején. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a cikkünben bemutatott generációk a felnőttek között világbajnoki arany nélkül maradnak, de talán Amerika trónjára egyszer felülhetnek. Vagy ezúttal is sírás lesz a vége?