Kettéhasított ikerfalvak: bilincsbe vert futballista, álnéven játszó szökevény

Készítettek róla könyvet, dokumentumfilmet, dalt, színdarabot, a házak között húzódó államhatár képtelen látványára mégsem lehet felkészülni. Az összenőtt szelmenci ikerfalvakat, a manapság Ukrajnához tartozó Kisszelmencet és a Szlovákia területén fekvő Nagyszelmencet Kelet-Európa Berlinjeként tépte ketté a huszadik századi történelem; a színmagyar települések árva sorsa, a fél évszázadra elszakított családok tragédiája igazi kelet-európai abszurd.

Évszázadokon át Ung vármegye és a történelmi Magyarország része volt a két Szelmenc, az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés azonban Csehszlovákiához rendelte őket. Az 1938-as első bécsi döntés fordulatot hozott, visszatértek magyar fennhatóság alá, majd a második világháborút követően ismét elszakadtak, a testvérfalvak között húzódó határvonal Nagyszelmencet Csehszlovákia, Kisszelmencet – néhány hónap késéssel – a nyugatabbra tolt Szovjetunió térképére helyezte. A szovjet birodalom és a csehszlovák állam szétesésével Ukrajna, illetve Szlovákia örökölte meg a továbbra is kettéhasított fivértelepüléseket, a közöttük évtizedekig vasfüggönyként húzódó határon azonban csak 2005-ben nyílt gyalogos- és kerékpárátkelő. Mivel az Európai Unió széléről, a schengeni zóna keleti végpontjáról beszélünk, az átjárás ma is szigorú ellenőrzéssel jár, a Zelei Miklós Kettézárt falu című könyvében részletezett, korábban oda-vissza érvényes, eszement gyakorlat viszont már a múlté: „Ha valaki a szlovákiai Nagyszelmencről át akar menni a tőle ötven méterre lévő ukrajnai Kisszelmencre a szomszéd házba, többhetes bürokratikus ügyintézéssel, harminc dollár vízumdíj megfizetésével, többórás határon töltött várakozással és hatszáz kilométer utazás után megérkezhet végre az utca túloldalán élő testvéréhez, szüleihez, rokonaihoz.”

Leírni is döbbenetes, de egy huszadik század elején született kisszelmenci úgy érhetett meg öt hatalomváltást (Osztrák–Magyar Monarchia, Csehszlovákia, Magyarország, Csehszlovákia, Szovjetunió, Ukrajna), hogy ki sem tette lábát a falujából. Ráadásul 1945-től a legkisebb körültekintés nélkül kijelölt, később szögesdróttal megerősített határ elzárta túloldalon rekedt családtagjaitól; halálesetről, esküvőről, gyermekáldásról csak úgy értesülhetett, hogy a másik oldalon két „híradós” a feltűnést kerülve, a kertben dolgozgatva, a kútnál vizet merve jó hangosan odakiáltotta a másiknak a híreket. Közvetlen üzenetváltásról szó sem lehetett, a határőrök fegyvere nem tisztelt senkit és semmit. Hogy ismét a Zelei-könyvet idézzük, a szelmenci történet megmutatta „…miként választott el a határ gyereket a szüleitől, menyasszonyt a vőlegényétől, barátokat, haragosokat, hívőket a templomtól, iskolásokat az iskolától, temetőt a holtaktól, hogyan vitték a civil magyarokat hadifogolyként a gulágra, hogyan üldözték az egyházakat, a papokat… Az ikerfalu egyik felében elkezdődött történetek a túloldalon folytatódnak hűségről és hűtlenségről, állhatatosságról és árulásról, kitartásról és föladásról.”

A labdarúgás itt is érzékenyen mutatja meg a történelem változásait: valószínűleg nincs még egy példa a Kárpát-medencében arra, hogy két közös nemzetiségű, közös múlttal, közös hagyományokkal büszkélkedő, egybeforrt falu futballcsapata hatvan éven keresztül ne vívjon egymással egyetlen mérkőzést sem.

A KIPUKKADT LABDÁT HÁLÁSAN FOGADTÁK

A témát kutatva ritka szerencse ér minket, a nagyszelmenci oldalon találunk egy idős labdarúgót, aki a régi idők tanújaként elmondhatja magáról, hogy még a határmeghúzás előtt játszott a kisszelmenciek ellen.

„A magyar állam fennhatósága idején a tizenéves fiúknak a leventeképzés volt a katonai nevelés előszobája – visszhangzik a kultúrház melléktermében a 84 éves Bugis Béla öblös hangja, amelyet talán az évtizedek átkiabálós hírpostája tett ennyire erőssé. – A környékbeli falvak, Kisszelmenc, Nagyszelmenc, Palágykomoróc, Dobóruszka, Szirénfalva leventéi rendszerint összejártak futballozni. Nagyszelmencen a legelőn kijelöltük a pályát, fából csináltunk kapukat, és ott vívtuk a mérkőzéseket. Labdát egy Rimár Tibor nevű helyi, de Ungváron játszó futballista szerzett. Amit a városban szétrúgtak, kiselejteztek, hozta hozzánk, a faluba. Volt akkoriban egy Janika nevű cipész, nagyon értett a javításhoz, ő varrogatta össze a szétfoszlott bőrlabdákat. Amikor 1944-ben elkezdték a környéket lőni minden irányból, megállt a játék, csak a világháború után kezdtük újra a futballt. Gyerek volt bőven, az 1946-os iskolai fényképen hatvanhárom nagyszelmenci kisdiákot számoltam össze.”

Néhány évre rá már szervezett csapattal szerepelt a település a csehszlovák bajnoki rendszerben, Bugis Bélát 16 évesen halfként vették be először a társak. Addigra már el volt vágva a település Kisszelmenctől, az egykori játékos emlékszik a határvonalat önkényesen kijelölő orosz tisztre („Nem törődött az semmivel, portákat vágott ketté úgy, hogy a ház az egyik országba került, a sertésól már a másikba”), közvetlen rokonságának számos tagja odaát maradt, és a rendszerváltásig csak kétszer volt módja meglátogatni őket, a hetven kilométerre eső felsőnémeti határátkelő felé kerülve, az 1968-as enyhülés után. A megcsonkított hétköznapok talán legfájóbb pillanatait a nagy családi események jelentették: „Annak előtte közös temetője volt a két falunak, a nagyszelmenci oldalon. Később, ha valaki meghalt ideát, az ottani rokonok eljöttek a temető alá, megálltak a kerítés túloldalán, és onnan figyelték, ahogyan szerettük koporsóját kíséri a gyászmenet.”

A Hranica (Határ) című dokumentumfilm tanúsága szerint olyan is előfordult, hogy a menyasszonyi ruhába öltözött lány kisétált a szántóföld magasabb pontjára, megmutatni magát a szelmenci vasfüggöny másik oldalán rekedt szüleinek, ha már a történelem kizárta őket gyermekük esküvőjéről. Örültek a falubeliek, ha személyes sorsuk legfontosabb kanyarjairól sikerült hírt adniuk a túloldalra, a másik fél futballéletéről nem volt információjuk. Pedig a csapat itt is, ott is hétről hétre pályára lépett, csak éppen az egyik a csehszlovák, a másik a szovjet ligában.

„A hatvanas években Szirénfalvával alakítottunk közös csapatot, a csehszlovák harmadosztályban játszottunk, az 1964–1965-ös bajnokságban negyvenhét gólt rúgtunk, és csak hetet kaptunk – eleveníti fel a nagyszelmenci aranynapokat Fullajtár László, az együttesben 17 évesen bemutatkozó és onnan 38 évesen visszavonuló balszélső. – Nem volt nekünk edzőnk! Összejöttünk a korcsmában, és mi, játékosok állítottuk össze a csapatot vasárnapra. Más világ járt akkor… Már gyerekként ott sündörögtünk folyton a pálya körül, és ha kiment a labda, megöltük egymást, hogy mi adhassuk vissza. Most mit látok? Áll árván a labda, a pálya szélén meg fájeroznak a fiatalok.”

HIÁBA VOLT A PÁLYÁN „IQ”, LEBUKOTT A HATÁRSÉRTŐ

Az ukrán oldalon Kisszelmenc önkormányzata közös a szomszédos Palágykomoróccal, következésképpen a futballcsapatuk is sokáig egy volt. Azonban, mint oly sok helyen, a Szovjetunió szétesését követő sportfinanszírozási válság itt is halálos ítélettel ért fel, a kilencvenes években megszűnt az együttes, a valamikori pályán ma kiskapuk merednek ki a gizes-gazos növényzetből. Csak az anyagi lehetőségeken múlik, sikerül-e feléleszteni a helyi futballt – állítja Illár József polgármester, reménykedve abban, hogy talán éppen a Nemzeti Sport cikke tereli a támogatók figyelmét kiszolgáltatott helyzetükre. Kisszelmenc legnagyobb sikereként emlegetik, hogy a hatvanas években felkerült a járási bajnokságból a megyeibe, sőt megnyerte a Kolosz-kupát. Sorsa a mindenkori kolhozvezetőség sportbarát vagy éppen sportellenes gondolkodásmódján múlott, nem véletlen, hogy a pályát is kétszer el kellett költöztetni a termelőszövetkezet növekvő területigényei miatt.

„Magunk ástuk a gödröket a kapuknak, éjjel mentünk ki hegeszteni, furkálni a hálótartó horgoknak a lyukat – meséli Rajkó Béla egykori játékos, nyúltenyésztő, miután kisszelmenci háza mögött elbüszkélkedik nemzetközi díjak sorát elnyerő tenyésznyúlállományával (az utcafronton kisszelmenci szokás szerint ő is butikot üzemeltet a márkás ruhákat ukrán áron megvenni kívánó szlovákiai bevásárlóturistáknak). – Néhány jobb futballistát elcsábítottunk Ungvárról, almát, paradicsomot, zöldséget kaptak a játékukért. Bár mindenki más otthon mosta a mezét, az övéket szégyelltem volna velük hazavitetni, inkább a feleségemre bíztam. Nyitott teherautóval jártunk az idegenbeli mérkőzésekre, nem számított, ha fújt a szél, esett az eső. Olyan is előfordult, hogy kifogyott a benzin, és a csapatnak kellett végigtolnia a járművet a falun.”

Tóth Juliska néni legendás tyúkleveséről, töltött káposztájáról pedig már Lecó Béla, az 1947-es születésű középcsatár mesél nekünk. Igaz, nem teljesen érdek nélkül adott ebédet a csapatnak a kisszelmenci asszony: két fia játékosként a mérkőzéseken főzte meg előtte az ellenfelet. És ma már azt is el lehet mondani, miért tartott István atya néha furcsán kurta misét – a kisszelmenci ifisták gyakorta megkérték, fejezze be hamarabb a szertartást, különben lekésik a meccsüket. Szemtelen kívánságuk angyali jócselekedet a szovjet határőrök szentségtörő otrombasága mellett: a katonák tornatermet alakítottak ki maguknak a palágykomoróci templomból. A műemlék azóta visszanyerte méltó szerepét, laktanya viszont ma is működik a falu határában, ott dolgozik fűtőként Rajkó Béla, a fentebb említett nyúltenyésztő.

„A határt folyamatosan figyelték az őrtoronyból, szegény Tóth Vincéé volt az első ház a kerítéstől, még azt is tudták, mikor megy ki a csűrbe, hol fekszik le aludni – idézi a szovjet szigort. – Máig nem felejtem egyik gyermekkori emlékemet. A második ház mögött volt egy kis földünk, ott kapáltunk éppen nagyapámmal, amikor észrevette öccsét a túloldalon, a nagyszelmenci harmadik háznál. Körülbelül kétszáz méternyire lehettünk egymástól. Megemelte a sapkáját, hogy köszönjön neki, de még szinte a fejéhez sem ért a keze, már rohant felénk a határőr, és fenyegette, börtönnel riogatta nagyapámat.”

Nem mindenki úszta meg ennyivel. Lecó Béla emlékei szerint a nagyszelmenci lányok közül néhányan elintézték az egyik határőrnél, hogy búcsúkor engedje át őket a kisszelmenci bálba. Igen ám, de amikor mentek volna vissza éjszaka, már nem az ő emberük volt szolgálatban. Óriási botrány kerekedett az ügyből, a megvesztegetett katona pedig nem maradt szabadlábon.

„Szögesdrótkerítés húzódott végig, mellette elgereblyézett földsáv, hogy lássák a nyomokat – meséli az egykori középcsatár. – A kisszelmenci csapatban a hetvenes évek elején játszott egy Péntek Béla nevű középpályás, ő volt a legintelligensebb, ezért ráragadt az IQ becenév. Valahogy átjutott a kerítésen a csehszlovák oldalra. Szerzett dollárt is magának, igyekezett volna tovább, az osztrák határra. Balszerencséjére azonban Nagyszelmencen a kocsmában kissé felöntött a garatra, egy nő földobta, és lecsaptak rá a rendőrök. Elrettentő példaként bilincsben hordozták végig a főutcán Kisszelmencen, aztán két évre lecsukták a csurmába.”

JAKABBÓL IVÁN LETT, PESTEN JÁTSZOTT TOVÁBB

Jefcsák Zoltán kisszelmenci lakos visszaemlékezése szerint volt más is, aki sportolói rátermettsége révén átjutott a túloldalra, mi több, Magyarországra vetődve futballban is kibontakozhatott.

„Az öcsém 1946 szeptemberében passzra lépett, akkor engem feketelistára tettek. Jakab egyszerűen átugrott a szovjet határon – olvasni A kettézárt falu című könyvben. – Akkor még nem volt drótkerítés, csak egyszerű szántás, egy zóna, hogy lehessen látni, ha valaki átment. Jakab jó futó volt, nekifutott, átugrott, és csak tíz nap múlva jöttek keresni. Mert ő nem itthon dolgozott, hanem bent, Ungváron, a margaringyár irodáján. Amíg itthon volt, folyvást csinálta az oroszokkal a balhét. Nagyon jól futott, és télen is tréningezett. Meg volt szokva a szabadhelyi edzéshez, de itt nem volt szabad kimenni se. (…) A katonák meg abban a nagy hóban, báránysubában arra voltak berendezkedve, hogy ülnek és figyelnek, legfeljebb járőröznek, nem pedig futkároznak. De Jakab futott előttük, ők meg akarták fogni, Jakab szépen feljött Soroskán, azon az úton, amely itt van a kolhozistálló mellett, feljött odáig, ahol Ili néniék laknak, átugrott a kerítésen, és a nyomot, amelyet maga után hagyott, leöntötte vízzel, ne lehessen látni, hogy ő oda beugrott. A katonák meg leizzadva jöttek be a faluba, hogy hol itt a spion, hol itt a spion? Ki látta, merre ment? Jakabról annyit hallottam azután, hogy (…) felment valahová Csehországba, ott állítólag focizni is jól focizott, túl jól. Ezzel felhívta magára a figyelmet, és kezdtek érdeklődni utána, hogy ki az, ki az? Kiderült, hogy álnevet használ, és ha igaz, el akarták kapni. Muszáj volt neki spurizni tovább, Magyarországra. (…) Imre úgy mondta el, amikor egyszer végre náluk lehettem, hogy Jakab hamis, Iván Péter névre szóló papírokkal szökött. Jöttek a régi iskolatársak, osztálytársak, falusi ismerősök, akik szintén beszéltek arról, hogy találkoztak Jakabbal Budapesten. Nagy sportember volt Jakab, sokan ismerték, sokan emlékeznek rá. (…) Járt itthon egy másik fiú is, a pallói Csabina Elek, belőle is ávós lett, Dunaújvároson volt lakása, tőle azt tudom, hogy Jakab Magyarországról nyugatra akart disszidálni, de elkapták a határon, és egy vagy két év kényszermunkára ítélték. (…) Ötvenhatig jöttek Jakabról ezek a szájhírek, azóta semmit nem tudok róla. Nincs, eltűnt.”

A rendszerváltást követően megélénkültek a két falu kulturális kapcsolatai, a 2005-ös határnyitás óta pedig rendszeresen tartanak közös programokat, így például a nagyszelmenci iskola tornatermében a környékbeli települések részére évről évre meghirdetett kispályás futballtornát. Nagypályás mérkőzést a kettéhasított ikerfalvak csupán egy alkalommal vívtak egymással, tíz évvel ezelőtt, a hat kilométerre eső, kárpátaljai Gálocson rendezett öregfiúkkupa keretében. A résztvevők emlékei szerint a gőzölgő bogrács mellett a nagyszelmenciek három, a kisszelmenciek két gólt rúgtak.

Ha az 1954-es berni 3:2-t történelmi mérkőzésként tartjuk számon, mit mondjunk a hányattatott sorsú, fél évszázadra széttépett, majd újra egymásra találó testvérfalvak 3–2-jére?