Nikolics: Jólesik az elismerés, de a legfontosabb a csapat sikere

– Sablonos kezdés, de… Gratulálok!
– Köszönöm a csapat nevében! – felelte a Nemzeti Sport kérdésére Nikolics Nemanja, az észak-amerikai profi ligában (MLS) szereplő Chicago Fire csatára, aki magyar idő szerint csütörtökre virradóra a San Jose elleni meccsen megszerezte 19., majd 20. bajnoki gólját, s ezzel rekorder lett: klubjában még soha senki sem talált be ennyiszer egyetlen szezonban. – Boldogok vagyunk, hogy a mostani győzelemmel biztossá vált, az alapszakasszal nem ér véget számunkra a bajnokság. Már csak azért is nagy szó ez, mert a Fire legutóbb 2012-ben szerepelt a playoffban.

Nikolics duplája a San Jose ellen

– Az egyéni csúcsához akartam gratulálni, hiszen első chicagói szezonjában rekordot döntött.
– Jólesik az elismerés, de a legfontosabb a csapat sikere. Természetesen boldog vagyok, hogy a góljaimmal hozzájárultam ahhoz, hogy négy, rájátszás nélküli esztendő után a klub újra készülhet a folytatásra.

– Mit jelent önnek ez a siker?
– A mérkőzés után kavarogtak bennem az érzelmek. Eszembe jutott, hogy sokan felhánytorgatták nekem: Amerikába mész focizni? Ez komoly? Sőt, akik tudták, hogy az MLS egyáltalán nem könnyű bajnokság, még azok is kételkedtek: miért éppen a Chicago? Hiszen az előző idényben a liga legutolsó csapata volt a Fire… Eszembe jutott az első, legalább két órán át tartó telefonbeszélgetésem Veljko Paunoviccsal, a vezetőedzővel. Azt mondta nekem: számítok rád, együtt történelmet írhatunk, elérhetjük a rájátszást. Amit mondott, és ahogy mondta – hittem neki, hittem benne, és szerencsére nem kellett megbánnom a döntésemet. Ráadásul úgy mondtam igent, hogy a meghatározó játékosok szerződtetése akkor még csak terv volt. A világbajnok német Bastian Schweinsteiger, az amerikai válogatott Dax McCarty vagy a brazil Juninho utánam érkezett, de úgy voltam vele, nem mindennapi kihívás ez, és belevágtam.

– Bizonyos Ante Razov tizennyolc gólt szerzett egy szezonban Fire-mezben, a legutóbbi hazai meccsükön ön utolérte a horvát származású amerikai támadót, most pedig meg is előzte.
– Azért tartom jelentős teljesítménynek, mert a bajnokság előtt nekem nem volt pihenőm. Akik itt játszottak, az előző szezon végén pihenhettek, én azonban a Legiából érkeztem, amelynél tavaly ősszel a Bajnokok Ligája miatt szinte végig szerda-szombat ritmusban játszottunk, vagyis lendületből futottam neki az amerikai kalandnak. Higgye el, sohasem éreztem ennyire kimerültnek magam, mint most, de próbálok túljutni a holtponton.

– Ennyire fárasztó ott a tempó?
– Igen, de ez nemcsak a meccsekre vonatkozik. Rengeteget utazunk, sokszor az időeltolódással is számolni kell, és bár minden remekül meg van szervezve, mindez nagyon fárasztó. Edzés, repülőtér, becsekkolás, repülés, buszozás a szállodába, bőröndből ki, táskába be – akármilyen jók a körülmények, egy idő után kizsigereli az embert, hogy örökké úton van. Éppen ezért jó lett volna a főcsoport első két helyén végezni, hiszen azok a csapatok a rájátszás első körében pihenhetnek, és bár nem reménytelen elcsípni a második helyet, nem tűnik reálisnak. De ne legyünk telhetetlenek, hiszen itt már az is csaknem a csoda kategóriájába tartozik, hogy a tavalyi bajnokságot követően most így szerepel a csapat.

– A játékát, a góljait követő szurkolói reakciókat elnézve az lehet a kívülálló benyomása, hogy rendkívül népszerűvé vált az elmúlt hónapokban. A drukkerek mindig elismerték a képességeit, de most talán sokkal többen és jobban kedvelik.
– Messze vagyok az otthontól, de én is így érzem. A harmincegyedik bajnokimat játszottam, és minden meccsen láttam piros-fehér-zöld zászlót a nézőtéren. A legfrissebb példa: még Chicagóban voltam, de már érkezett az üzenet San Joséból, egy ott élő magyartól, a kedvemért megy ki a meccsre, Puskás-feliratú magyar zászló lesz nála, és szeretne egy közös képet. A fotó elkészült, de valamennyi idegenbeli mérkőzésünkön történt hasonló. Mások üzentek: reggel hétkor munkába indultak, mégis ébren voltak hajnali négykor, hogy miattam megnézzék a Chicago mérkőzését, és megírták, mennyire örültek a góljaimnak, a győzelmeknek. Nehéz megfogalmazni, milyen impulzust ad ez az embernek, időnként zavarban is érzem magam, hiszen én csak a munkámat végzem. Azért tettem is érte, hogy elfogadjanak, kedveljenek a szurkolók. Néhány héttel ezelőtt az Árpád-kupa elnevezésű öregfiúktornára érkező magyar csapat jött ki a meccsünkre. Ez azért érdekes, mert a tornát San Franciscóban, az Államok másik végében rendezték, a társaság a meccsünk miatt ejtette útba Chicagót – jól nézett ki negyvennégy magyar huszonhármas számú, Nikolics-feliratú dresszben.