Hihetetlen: a dédapa, nagyapa, apa és anya után a fiú is gólt lőtt a válogatottban

Amikor Albert Gudmundsson az első félidő hosszabbításában kiugrott a védők közül a dzsakartai mérkőzésen, elsőre a kapusba püfölte a labdát, másodszorra viszont már a hálóba küldte, és ezzel történelmet írt: a válogatott labdarúgás történetében először egy család negyedik generációja is betalált nemzeti mezben, hivatalos mérkőzésen. Már a háromgenerációs válogatottság is extrém ritkaságnak számít, de Gudmundsson családja szinte örökségként zörgeti az ellenfelek hálóját, 1946 óta.

FUTBALLDINASZTIÁT ALAPÍTOTT, PÉNZÜGYMINISZTER LETT

Kezdjük időrendben a legidősebb gólszerző családtaggal, Albert Sigurdur Gudmundssonnal. A Gudmundsson család kifejezést azért nem érdemes erőltetni, mert a futballcsalád nem minden tagját hívják így. Izlandon ugyanis a régi skandináv névadási hagyományt őrizték meg (és ezt törvény is biztosítja): a fiú- vagy lánygyermek kötelezően az apa (kérésre az anya) keresztnevét kapja meg nemjelölő végződéssel (-son: fiú, -dóttir: lány), kivéve, ha a család külföldi mintára már régóta családnevet használ.

A kitérő után vissza a dinasztiaalapítóhoz. Albert Sigurdur Gudmundsson legendás figura: az izlandi Valur csapatából indult, majd üzleti tanulmányait Glasgow-ban folytatta, hát aláírt a patinás Rangershez.

Nem sokkal később továbbállt az Arsenalhoz, a londoni klub történetének második külföldi játékosa lett, amatőrként. Bemutatkozásáról még a korabeli Nemzeti Sport is beszámolt, amely 1946. október 4-én közölt tudósítást a prágai Sparta londoni vendégjátékáról.

„Jól sikerült az izlandi Gudmundsson bemutatkozása, akit az Arsenal szerződtetett le amatőr alapon. A 32. percben Gudmundsson beadása nyomán a labda Senecky csehszlovák jobbhátvéd fejéről a hálóba pattant. Öngól, 2:0” – írta lapunk.

Az Arsenalba ugyan bekerült Gudmundsson és jó benyomást is keltett, ám nem kapott munkavállalási engedélyt. Ez azzal járt, hogy csak amatőrként tudott volna futballozni, márpedig Gudmundsson a futballból akart megélni – megint országot váltott, és a francia Nancyhoz igazolt, amelyben házi gólkirály lett. No meg Izland első profi labdarúgója.

Teljesítményére felfigyelt az olasz AC Milan, és szerződtette is az izlandi csatárt (bár a halk szavú és olaszul nem beszélő „Gud”-ot be sem akarta engedni a portás a Milan-székházba), aki a vörös-feketéknél játszva karrierjét fenyegető térdsérülést szenvedett. Gudmundsson pályafutásáról lemondott a Milan orvosi stábja, ám az ősi rivális Internazionale csapatorvosa felajánlotta, hogy megműti az izlandi játékost.

A Milan nem akart belemenni a kockázatos operációba, ám a játékos a saját kezébe vette az ügyeket: kivásárolta a szerződését (alighanem ebben is pionír volt), megműttette magát és karrierje legjobb éveit köszönhette ennek a merészségnek. Visszatért Franciaországba, az őt már korábban is csábító RC Paris színeiben szórta a gólokat és francia kupadöntőbe jutott, majd Nizzába, az OGC Nice-hez szerződött. Itt fejezte be profi pályafutását, hazatért, és a Valur, valamint az ÍB Hafnarfjördur együttesében vezetett le. Játszott 1946-ban az izlandi válogatott első mérkőzésén és ő az első gólszerzője hazája nemzeti csapatának.

Üzleti tanulmányait sem vesztegette el: ugyan először az izlandi futballt szolgálta szövetségi vezetőként, 1968-tól elnökként, de ezt követően politikai pályára lépett. Reykjavíki képviselőként 1974-ben bekerült a parlamentbe, 1980-ban elnökjelölt volt, 1983-ban pénzügyminiszter, 1985-ben gazdasági miniszter lett, saját pártot alapított, karrierjét pedig diplomataként fejezte be. Szobra az izlandi szövetség (KSÍ) központja előtt áll.

NEM ESETT MESSZE AZ ALMA A FÁJÁTÓL

Ingi Björn Albertsson (tehát Albert fia Ingi Björn), Albert Sigurdur Gudmundsson fia nem a zord Izlandon, hanem a napfényes Nizzában látta meg a napvilágot, mivel édesapja pont a francia Riviérán profiskodott akkoriban. A fiúnak megtetszhetett a futballvilág: már 17 évesen a Valur felnőttcsapatában játszott, s karrierje nagy részében a reykjavíki gárda mezét viselte. 1971-ben innen válogatták be a válogatottba is. Karrierje végén Albertsson az FH és a Valur között igazolgatott oda-vissza, majd az UMF Selfoss játékosaként fejezte be (ekkor már edzőként is dolgozott). Tryggvi Gudmundsson mögött az izlandi élvonal történetének második legeredményesebb gólszerzője.

Labdarúgó-pályafutása befejeztével is az apai hagyományt követte: politikusnak állt, 1987 és 1995 között parlamenti képviselő, 1989–1990-ben pártelnök és a képviselőházi sportbizottság elnöke volt.

Card
Kristbjörg Ingadóttir a Fylkir edzőjeként

BŐVÜL A FUTBALLDINASZTIA

Albertsson lánya, Kristbjörg Ingadóttir (tehát Ingi lánya Kristbjörg) a változatosság kedvéért futballista lett, no meg persze izlandi válogatott: az összes korosztályos nemzeti csapatot megjárta, 1996-ban pedig az A-válogatottban is bemutatkozhatott. Hogy ne maradjon ki a sorból, ő is szerzett gólt nemzeti mezben, igaz, nem az A-csapatban, hanem az U21-esek között.

Ingadóttir futballistához kötötte az életét: férjhez ment Gudmundur „Gummi Ben” Benediktssonhoz, aki a kilencvenes évek elején Halmai Gábor csapattársa volt a belga Germinal Ekerenben, majd az évtized végén abban a Geelben profiskodott, amely tele volt magyar légióssal. Közel húszéves profi karriert húzott le, 10 válogatott mérkőzésen 2 gólt szerzett, majd edzősködni kezdett (ismerős karrierív?). Politikus ugyan nem lett, ám nagyon híres igen: ő ugyanis az izlandi televízió egyik kommentátora, aki a 2016-os Európa-bajnokságon emlékezetesen ünnepelte a nemzeti csapat sikereit. Közben pedig kapott egy rossz hírt is, mert „civilben” a KR másodedzője volt, de menesztették...

A NEGYEDIK GENERÁCIÓ

És meg is érkeztünk a jelenbe: Gudmundur Benediktsson és Kristbjörg Ingadóttir fia, az 1997-ben született Albert Gudmundsson is futballistának állt. Ifiként a KR-ben nevelkedett, 2013 óta viszont Hollandiában él: előbb a Heerenveen játékosa volt, innen szerződött a PSV-be és került be a válogatottba – a többit pedig már ismerik. Ő a válogatott futball első gólszerzője, akinek az édesapja, nagyapja és dédapja is gólt szerzett a nemzeti csapatban.

Card

FUTBALLCSALÁDOK NYOMÁBAN

A válogatott futballal kapcsolatos feljegyzésekben nem találni nyomát, hogy lett volna az izlandi labdarúgó-dinasztiához hasonló, négygenerációs válogatott család (és azt az extrát még nem is említettük, hogy mindannyian gólt is szereztek nemzeti mezben!). Háromgenerációsra azért van pár példa.

Az elsőért nem kell messzire mennünk, és nem is kell sok nevet megjegyeznünk, hiszen a szlovák Weiss futballdinasztia három válogatott játékost is adott a csehszlovák, illetve szlovák együttesnek. Nagyapa, apa és fiú egyaránt a Vladimír nevet viseli, tehát ha egy cikkben emlegetik őket, nincs jobb megoldás a Vladimír Weiss I, Vladimír Weiss II, Vladimír Weiss III számozásnál. A legidősebb Weiss a pozsonyi Interben futballozott, olimpiai ezüstérmes a csehszlovák válogatottal, amely Magyarországtól szenvedett vereséget az 1964-es tokiói torna döntőjében. Fia szintén kiemelkedő képességű Inter-játékos volt, szerepelt az 1990-es, olaszországi világbajnokságon, és a csehszlovák, majd a szlovák válogatott mezét is magára húzhatta, mindkettőben gólt is szerzett.

Edzőként még ismertebb, hiszen ő volt a 2010-es világbajnokságra kijutó szlovák válogatott szakvezetője, jelenleg pedig a grúz nemzeti csapatot irányítja. Az ő fia szintén az Inter Bratislavában kezdett játszani, majd a Manchester City volt az első profi csapata, világjáró karrierje Anglián, Skócián, Spanyolországon, Olaszországon, Görögországon keresztül Katarba vezette. Vladimír Weiss III 64-szeres szlovák válogatott.

Senkinek sem kell bemutatni a dán Laudrup családot, amely „majdnem háromgenerációs”, ha a válogatott szerepléseket tekintjük.

Finn Laudrup a hatvanas-hetvenes évek kiváló dán válogatott játékosa volt, fiai, Michael és Brian Laudrup egyaránt világklasszis futballisták, Brian Európa-bajnok is. Michael két fia, Mads és Andreas egyaránt végigjárta a dán korosztályos válogatottakat. Míg Andreasnak krónikus ízületi gyulladás miatt vissza kellett vonulnia, Mads még aktív játékos, ám nem futballozik profi szinten. Brian fia, Nicolai szintén futballista.

Egyiptom az Emam famíliára lehet büszke: a nagyapa Jehia Emam, a fiú Hamada Emam és az unoka Hazem Emam egyaránt egyiptomi válogatottak voltak, a legtöbbre Hazem vitte, aki profiskodott a Serie A-ban, 88-szor szerepelt a nemzeti csapatban és Afrika-kupát is nyert a „fáraókkal.” Mindhárom Emam a Zamalek klublegendája.

Egyenlítői-Guineának is megvan a saját futballdinasztiája: Vicente Engonga Nguema Spanyolországban volt profi játékos (válogatott nem lehetett, hiszen hazája 1968-ig nem nyerte el a függetlenségét), egyik fia, Vicente Engonga spanyol válogatott, unokája, Igor Engonga Egyenlítői-Guinea nemzeti csapatának tagja lett. Az Engonga családnak hét futballista tagja van. Még egy afrikai kapcsolat: Nana Gyau a ghánai, fia, Philip és unokája, Joe pedig amerikai válogatott futballisták voltak.

Egészen különös az a történet, amely Evald Mikson családjához kötődik. Mikson a harmincas években Észtország válogatottjának kapusa volt, majd a második világháborúban a Tallinn-Harju körzet biztonsági rendőrségének (Sicherheitspolizei, SiPo) vezetőjeként szolgált. A nácik letartóztatták egy belső vizsgálat után, ám a világégés alatti tevékenysége miatt háborús bűnökkel is megvádolták a győztesek. 1944-ben Svédországba menekült, rárakták egy Venezuelába induló hajóra, amely viszont Izlandon ragadt.

Mit tehetett mást, Evald Mikson Izlandon telepedett le és izlandi nevet (Edvald Hinriksson) vett fel. Futballszeretetét fia, Jóhannes Edvaldsson is megörökölte, aki kiváló középhátvéd, 34-szeres izlandi válogatott labdarúgó lett. Elég nagy világjáró volt: hét országban és három kontinensen játszott, legismertebb csapata a Celtic, melyben kulcsjátékossá vált a hetvenes évek második felében. Jóhannes öccse, Atli még nagyobb karriert futott be: 70-szer ölthette magára az izlandi válogatott mezét, 1980 és 1989 között Németországban légióskodott, többek között a Borussia Dortmundban és a Fortuna Düsseldorfban. Edzőként irányította az izlandi válogatottat is.

Izlandi szokás szerint itt nem állt meg a család: Atli lánya, Sif Atladóttir 69-szeres válogatott szélsőhátvéd, a női nemzeti csapat büszkesége. Fia, Emil a Thróttur Reykjavík játékosa és volt U21-es válogatott, másik lánya, Sara pedig az FH labdarúgója, volt U19-es válogatott.

Ehhez képest prózai a német Burdenski család históriája: lefelé haladva a generációk között Herbert, Dieter és Fabian Burdenski nevét egyaránt az élvonalbeli futballisták között találjuk meg, Herbert és Dieter válogatottak is voltak, Fabiant aligha hívja meg Joachim Löw a lengyel Korona Kielcéből.

A norvég Berg családban (Harald és Knut, egy generációval lejjebb Örjan, Runar és Arild, kettővel lejjebb pedig Patrick) is futball-labda lehet az állandó karácsonyi ajándék, legalábbis erre utal, hogy Harald, Örjan és Runar is válogatottak lettek, sőt, Patricknak is van erre még (egy kevés) esélye, mert ő legalább az utánpótlás-válogatottságig eljutott. Az összes Berg a Bodö/Glimt játékosa volt, Knut végül nem a futballban teljesedett ki, mert híres művészettörténész és muzeológus lett.

Új-Zélandon nem is egy háromgenerációs válogatott futballcsalád van, hanem kettő. Ken Armstrong angol és új-zélandi válogatott is volt, fiai, Ron és Brian egyaránt az All Whites mezét viselték, Ron lánya, Bridgett pedig szintén a nemzeti csapat tagja lett. Ugyanez pepitában az Ormondok története. Bert Ormond új-zélandi válogatott volt (testvére, Willie pedig skót), fiai, Iain és Duncan, valamint unokája, Vicki Ormond mind a nyomdokaiba léptek.

Spanyolország lassan készülhet a harmadik válogatott generációra az Alonso családban, hiszen Marcos Alonso Imaz és Marcos Alonso Pena után a Chelsea hátvédje, Marcos Alonso is könnyen elképzelhető, hogy meghívót kap.

Igazából az a csoda (illetve a spanyol futball gazdagságát ismerve nem csoda), hogy még nem kapott…