„Olasz futball kínai módra: már most bukás?”

„Buddha azt mondja az egybegyűlt embereknek, lehet egy kívánságuk. Egyikük felbátorodik, megkérdezi tőle, lejjebb tudná-e vinni az ingatlanárakat Kínában.

Buddha elhúzza a száját.

Ezt látván jön egy újabb próbálkozó: »Ki lehetne-e juttatni a kínai labdarúgó-válogatottat a világbajnokságra?«

Buddha nagyot sóhajt: »Térjünk vissza inkább az ingatlanárakra...«"

Hiába a futballban stratégiai eszközt látó Hszi Csin-ping néhány évvel ezelőtti bejelentése a háromlépcsős kínai tervről (1. kijutni a világbajnokságra, 2. megrendezni a világbajnokságot, 3. megnyerni a világbajnokságot), a Kínai Népköztársaság elnökének víziójánál még mindig közelebb áll a valósághoz az Economist lapban idézett fenti kínai vicc. Oroszországban a nyáron ismét Kína nélkül rendezik meg a világbajnokságot – a csapat eddig csupán egyszer, 2002-ben vett részt a tornán –, és bár a földkerekség legnépesebb országa az elmúlt években elképesztő mennyiségű pénzt fektetett a labdarúgásba, a haszon a válogatott szintjén nem látszik lecsapódni.

Annál inkább a világfutballt gigantikus bevásárlóközpontnak tekintő befektetők zsebében, nem véletlen, hogy a közelmúltban láthatóan divatba jött a tehetős kínai üzletemberek körében a külföldi klubvásárlás. Ha hihetünk a Sport Week olasz hetilap cikkünkben közölt táblázatának, a világ harmincegy labdarúgó-egyesületében szerzett tulajdonrészt kínai vállalkozó; szerepel közöttük egyebek mellett belga, dán, holland, cseh, brazil és ausztrál csapat is, ám a legjelentősebbek kétségtelenül az öt nagy európai bajnokság képviselői, az angol Burnley, Manchester City, Southampton, West Bromwich, a spanyol Atlético Madrid és Espanyol, az olasz Internazionale és Milan, valamint a francia Lyon és Nice. Jelképes üzenettel szolgált, amikor 2015 októberében Hszi Csin-ping személyesen kereste fel a Manchester City edzőközpontját, mintha látogatásával az elnök kijelölte volna a terjeszkedés útját országa vagyonosai számára. Ami őket illeti, egyre több van belőlük, a Telegraph 2016. őszi cikke szerint akkor éppen 596 dollármilliárdost tartottak nyilván Kínában (többet, mint az Egyesült Államokban), a szám döbbenetes mutatója a kínai gazdagodás mértékének, ha összevetjük a kiváltságosok körének tíz évvel korábbi, mindössze húsztagú csoportjával. Nemcsak presztízst ad Kínában külföldi csapatba pénzt fektetni, hanem hitelt, bizalmat, pénzben mérhető érdeklődést is a piac többi szereplője részéről.

„Kínában jóval nagyobb az érték, amelyet egy brit vagy bármely más európai klub neve kölcsönöz egy befektetői csoportnak, mint az adott futballcsapat országában. Ráadásul olyan kapukat nyit meg a kölcsönzők előtt, amelyek érzékelhetően szélesítik a vállalkozás lehetőségeit" – értékelte a kínai pénzemberek szándékát Rupert Hoogewerf, a kínai „gazdagrangsort" összeállító Hurun Report igazgatója.

„Olasz futball kínai módra: már most bukás?" – szól az olasz Sport Week hetilap friss riportjának címe, és bár a cikk végére eljut a szerző a bizonytalan „nem" válaszig, a két nagy milánói klub, az Internazionale és a Milan kínai tulajdoni hátterének szentelt írás több aggasztó szempontra is felhívja a figyelmet. Hogy a Milant tavaly áprilisban felvásárló Li Jung-hung miből fizeti ki a klubvásárlás kölcsöneiből és adósságrendezéséből hátramaradó 303 millió eurós tartozást 2018 októberéig, továbbra is talány, ám piaci megbízhatóságával kapcsolatban amúgy is kétségek támadtak, különösen a Kínában ellene indult vizsgálatról beszámoló Corriere dello Sport-cikk tükrében. Vele szemben az Internazionale többségi tulajdonrészét 2016-ban felvásárló Szuning-csoport feje, Csang Csin-tung fajsúlyos piaci szereplőnek számít, olaszországi tevékenységét éppen az teszi gyanússá, hogy bár az első három átigazolási idényében még jócskán költött (mintegy 200 millió euró mínusz volt a mérleg), legutóbb mintha elzárta volna a csapot. Az optimista milánói vélemény szerint csak az UEFA pénzügyi fair play szabályainak akar megfelelni, ám sokkal inkább valószínű, hogy a Kínai Kommunista Párt tavaly októberi kongresszusán hozott rendelkezésének vetette alá magát, amely a kínai jüan leértékelődésétől tartva szigorúan korlátozza a tőkekiáramlást a másodlagos területeken, ide értve a sportberuházásokat is.

„Szükséges, helyes és időszerű volt az észszerűtlen befektetéseket visszaszorító döntés – üdvözölte a párthatározatot Kuo Kuang-csang, a Wolverhamptont tulajdonló Fosun csoport első embere. – Ha nem teszünk semmit ellene, a külföldiek hajlamosak minket dúsgazdag, ostoba embereknek tekinteni."

Milánóban egyelőre megelégednének azzal is, ha legalább a gazdagságukat bizonyítanák.