Megérne egy misét – Bodnár Zalán jegyzete

Mivel a magyar válogatott 1986 óta nem szerepelt világbajnokságon, és klubcsapataink is rendre pofozógépek már a nemzetközi kupák korai szakaszában is, nem csoda, hogy a magyar futballisták folyamatosan a kritikák kereszttüzében vannak, és egy-egy súlyosabb vereség után leszedik róluk a keresztvizet. Miközben azonban futballistáink még csak-csak feltűnnek egy-egy topligás nyugat-európai klub kezdőcsapatában, az edzők terén sokkal nagyobb a baj: Dárdai Pál 2015-ös berlini kinevezése előtt hosszú évtizedekig nem irányított magyar tréner topligás együttest (nem számítva természetesen a romániai magyar Bölöni Lászlót).

Most az a hír járja, hogy Lőw Zsolt – még ha „csak” másodedzőként is – talán leülhet a világ egyik élklubjának számító, közel-keleti olajpénzekkel felpumpált, a legmagasabb csúcsokra már aligha sokáig vágyó Paris Saint-Germain kispadjára Thomas Tuchel segítőjeként.

Nem bánnánk.

Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy ez lehet az egyetlen járható út. Az elmúlt évtizedek gyötrelmei közepette próbálkoztunk már a válogatott élén tapasztalt és fiatal szövetségi kapitánnyal, határon túli BEK-győztes edzővel, volt világsztár futballistával, német, holland, újra német, majd belga szakemberrel, a legjobb benyomást mégis Dárdai tette a közönségre, aki a kevésbé képzett hazai edzők és a nem mindig kellően motivált külföldi szakemberek között megtestesítette a köztes típust: aki a szakmát már külföldön tanulta, de a szíve magyar.

Nem zárható ki, hogy a felemelkedés záloga az, hogy mind több képviselője legyen ennek az edzőtípusnak. Miközben a két világháború között magyar trénerek oktatták a fél világot, futballunk fejlődése a pártállami diktatúrában csaknem végzetesen megállt, mivel játékosok és edzők 1979-ig nem szerződhettek nyugatra, utána is csak bizonyos feltételekkel. Szerintem a magyar labdarúgást a válságból azok az edzők vezethetik ki, akik a rendszerváltás után fiatalon topligába kerültek, rendszeresen játszottak is, majd edzői ambíciókat táplálva szert tettek odakinn a szakmai alapokra, a megszerzett tudásukat aztán szívesen kamatoztatnák hazájukban.

Az, hogy Lőw Zsolt most ugorhatna egy szintet, ha Lipcséből Párizsba szerződne, ahol igazi sztárcsapat igazi sztáredzője jobbkezeként dolgozhatna, felbecsülhetetlenül értékes lehetne mindannyiunknak.

Már csak a keddi Zsolt-nap alkalmából is kívánjuk neki, hogy sikerüljön.