Amikor a bicikli a sorfal – Csinta Samu publicisztikája

Két kép közé „szorultak be” az elmúlt napjaim. Az egyik mozgókép, adott pillanatban túlságosan is mozgó. Bottal közlekedő idős férfi indult aggasztóan gyors ritmusban lefelé a lejtőn, mellette korban hozzá illő hölgy – minden bizonnyal a felesége –, aki meg is kérdezte: hová sietsz, drágám? Sehová, csak visz a lendület, válaszolt az úr, és mindketten kuncogtak hozzá egy sort.

Fénykép a másik, a közösségi oldalon láttam, hat-hétéves gyerek szabadrúgást gyakorol a kaput formázó szőnyegporoló állvány előtt. A sorfalat egy bicikli testesíti meg, afölött-amellett igyekszik a kisfiú elcsavarni a labdát belső csüddel, ahogy azt minden bizonnyal a nagyoktól látta. Igazi lesifotó, a maga is futballista múltú apuka – jó ismerős amúgy – kapta le a reggeli pillanatot a fürdőszoba udvarra nyíló ablakából, nehogy megzavarja az ihletett pillanatot. Persze lehet még baja belőle, ha a srác szembesül a lelepleződéssel. Vagy lehet a kezdeti pillanatokat megörökítő dokumentum, amelyért világmagazinok licitálják majd felül egymást, ha a gyerekből híres futballista lesz.

Két ilyen mozzanat között húzódik egy emberi élet, vonhatnánk le a sommás következtetést, de kár lenne ennyire leegyszerűsíteni. A két pillanat között ugyanis események beláthatatlan sora valószínűsíthető, élményektől csalódásokig. A kisfiú kora reggeli gyakorlásának előéletét történetesen ismerem. Előző nap kedvenc csapata – amelynek amúgy ő is büszke palántája – hazai pályán váratlan vereséget szenvedett. A kötődés szoros és egyértelmű, amit az is táplál, hogy a heti edzésmunka, odaadás alapján válogatják ki azokat a szerencséseket, akik a következő meccsen felvezetik majd a kedvenceket, illetve a mérkőzés alatt labdavisszaadó szolgálatot látnak el. A gyerek szomorú-dühösen érkezett haza, majd rövid úton belerúgott az egyik ajtóba. Ezt azért a mégoly futballszerető apa sem hagyhatta szó nélkül, mire a gyerek kifakadt: de a bíró elcsalt egy gólt! Az igazságtalanság fölötti csalódást a lelátóbeli vélemény mélyíthette traumává a srácban, de hát a játékvezető dönt a pályán, szólt a megnyugtatónak nem is, de életbölcseleti útmutatónak mindenképpen szánt atyai magyarázat. Azért is kell sokat gyakorolni, hogy a bíró ne tudjon annyi gólt elvenni, ahányat mi képesek vagyunk rúgni, hangzott el bónuszként. Valahonnan innen eredeztethető a másnap reggeli gyakorlás, ha már aznap nem kellett iskolába menni.

Persze a jó időben elhangzó, jól megfogalmazott tanácsok örök életre való kihatásáról biztosan mindenkinek akadna legalább egy története, de talán az ellenkezőjéről is. Ezért is – vagy elsősorban ezért – különlegesen fontos és felelősségteljes a kisgyerekekkel foglalkozó edzők, testnevelők feladata. Nem véletlen hát, hogy sokat taglalt a kérdés: milyen típusú embert látunk szívesebben gyermekeink mellett a játék alapelemei elsajátításának és a szellemére való ráérzésnek ebben a kihagyhatatlan és nehezen pótolható periódusában. Ideális esetben természetesen olyat, aki minden mozdulatot képes tankönyvszerűen megmutatni, a hibákat kijavítani, miközben tanár bácsi, pótapa, idősebb haver, illetve példakép.

Maradjunk azonban a földön, és könyveljük el, hogy kevesen akadnak, akik egyszerre képesek felmutatni a fentebb felsorolt erényeket. Marad hát a vagylagosság: nevelő vagy futballista kísérje inkább az első lépéseket? A helyes lábtartás mintája a fontosabb, vagy a segítség a csapathoz tartozás, a másik elfogadása, önmagam elfogadtatása ugyancsak nélkülözhetetlen érzületének, tudásának elsajátításához? Hajlok arra, hogy utóbbi, miután a technikai csiszolódásra több fakultatív lehetőség is kínálkozik. Például hajnali gyakorlás a kertben, ami, mint kiderült, egyben kitűnő gondűző is.

A „hajnali” minták ugyanakkor betegségmegelőző injekcióként is remekül fungálhatnak azok számára, akiket a korai hatások és a későbbi sikerek a gyepen tartanak. A pályaív ugyanis csak igen ritka esetekben töretlen, az akadályok pedig egészen váratlan helyeken tornyosulhatnak. Ezeket a családtagok is emelhetik, még ha a legjobb szándék által vezérelten is. Ilyenkor például az egykori futballisták csemetéi egészen furcsa helyzetben találhatják magukat. Egyrészt nyilván akkor, amikor rádöbbennek, milyen messzire terjed az apuka árnyéka, s úgy érzik, talán sohasem lesznek képesek kinőni alóla. Ifjabb Albert Flóriánnak bizonyára lenne mesélnivalója erről az állapotról. Másrészt akkor – és ezt az állapotot szinte valamennyi kamasz szülőjének volt alkalma megtapasztalni –, amikor a gyermekéért mindenre (is) képes szülő ügybuzgalma, érdekérvényesítő törekvése kínos a fiatal számára. Tudják, amikor az otthon még bújós srác az utcán már nem engedi, hogy megfogják a kezét. Anyu, ez annyira ciki…

Az olyan, egészen szélsőséges esetekről nem is beszélve, amilyenre nemrég akadt példa a román labdarúgásban. A kilencvenes évek nagy játékosa, az azóta a tehetséggondozásban is korszakosat alkotó, jelentős részt a saját akadémiáján felnevelt játékosokkal 2017-ben felnőttbajnoki címig jutó Gheorghe Hagiból robbant elő az apatigris. A Viitorul Constanta tulajdonosa kirohanásában kendőzetlenül kérte számon Cosmin Contra szövetségi kapitánytól, miért nem hívta meg a fiát a Chile, majd Finnország válogatottja elleni meccs-re készülő keretbe. Ifjabb Hagiről, Ianisról tudni kell, hogy nem csupán a nagy apuka fia, hanem saját hatáskörben is tehetséges tizenkilenc éves futballista. A Fiorentina „neveldéjében” töltötte az elmúlt éveket, de mivel Stefano Pioli csapatába eddig legfeljebb percekre fért be, az apuka hazarendelte, hogy a román első osztályban szokja a csatazajt. El is döntött már egy-két meccset, ennek ellenére Contra nem számol még vele. Idősebb Haginál pedig a tévé nyilvánossága előtt szakadt el a cérna, amelyet azóta is csak annyira sikerült összebogozni, hogy a felek megegyeztek: hasonló esetekben a továbbiakban privátban egyeztetnek. Az éremnek persze ebben az esetben is létezik másik oldala: miért kellene elszenvednie egy gyereknek az apja érdemei nyomán keletkező, úgymond jóérzésből fakadó diszkriminációt? Nyilván speciális esetek ezek, de bizonyos jelenségek általánosítására egyértelműen alkalmasak.

Visszatérve a kezdő képhez: a túlzott lendület nem minden esetben segít a haladásban. Ha már nem bírják az inaink, akkor valóban csak óvatosan, hiszen sérülés lehet belőle, ami bizonyos koron túl már nehezen gyógyul. De csínján a lendülettel akkor is, ha túlteng az emberben, ha úgy érzi, a benne dolgozó svung mindenre megoldást kínál, legyen az egy palánk átugrása, vagy önmagukban kétségbevonhatatlan megvalósításokra való hivatkozással megtámogatott, erőből történő érdekérvényesítés. Hiszen a bennünk tomboló erő áldásos és káros hatást egyformán képes kiváltani, és sokszor kínos következményekkel fenyeget.

Az immár nyilvánosan „leleplezett” kisfiú maga a megtestesült példa. Nem alvásrestanciáját igyekszik pótolni a szabadnapján, hanem szabadrúgást gyakorol a harmatos füvön. Körülötte legtöbbek számára bizonyára szokványos reggel indult, talán senkinek sem tűnt fel a labda suppogó hangja. Egyszer viszont hatalmas gól lesz a mostani gyermeteg próbálkozásokból. Vagy ha nem, egyszerűen csak egy egész ember, aki tudja: néha rajtunk múlik csupán, hogy megelőzzük az igazságtalan bírói ítéleteket.

És higgyék el, ez sem kevés.

Fénykép a másik, a közösségi oldalon láttam, hat-hétéves gyerek szabadrúgást gyakorol a kaput formázó szőnyegporoló állvány előtt. A sorfalat egy bicikli testesíti meg, afölött-amellett igyekszik a kisfiú elcsavarni a labdát belső csüddel, ahogy azt minden bizonnyal a nagyoktól látta. Igazi lesifotó, a maga is futballista múltú apuka – jó ismerős amúgy – kapta le a reggeli pillanatot a fürdőszoba udvarra nyíló ablakából, nehogy megzavarja az ihletett pillanatot. Persze lehet még baja belőle, ha a srác szembesül a lelepleződéssel. Vagy lehet a kezdeti pillanatokat megörökítő dokumentum, amelyért világmagazinok licitálják majd felül egymást, ha a gyerekből híres futballista lesz.

Két ilyen mozzanat között húzódik egy emberi élet, vonhatnánk le a sommás következtetést, de kár lenne ennyire leegyszerűsíteni. A két pillanat között ugyanis események beláthatatlan sora valószínűsíthető, élményektől csalódásokig. A kisfiú kora reggeli gyakorlásának előéletét történetesen ismerem. Előző nap kedvenc csapata – amelynek amúgy ő is büszke palántája – hazai pályán váratlan vereséget szenvedett. A kötődés szoros és egyértelmű, amit az is táplál, hogy a heti edzésmunka, odaadás alapján válogatják ki azokat a szerencséseket, akik a következő meccsen felvezetik majd a kedvenceket, illetve a mérkőzés alatt labdavisszaadó szolgálatot látnak el. A gyerek szomorú-dühösen érkezett haza, majd rövid úton belerúgott az egyik ajtóba. Ezt azért a mégoly futballszerető apa sem hagyhatta szó nélkül, mire a gyerek kifakadt: de a bíró elcsalt egy gólt! Az igazságtalanság fölötti csalódást a lelátóbeli vélemény mélyíthette traumává a srácban, de hát a játékvezető dönt a pályán, szólt a megnyugtatónak nem is, de életbölcseleti útmutatónak mindenképpen szánt atyai magyarázat. Azért is kell sokat gyakorolni, hogy a bíró ne tudjon annyi gólt elvenni, ahányat mi képesek vagyunk rúgni, hangzott el bónuszként. Valahonnan innen eredeztethető a másnap reggeli gyakorlás, ha már aznap nem kellett iskolába menni.

Persze a jó időben elhangzó, jól megfogalmazott tanácsok örök életre való kihatásáról biztosan mindenkinek akadna legalább egy története, de talán az ellenkezőjéről is. Ezért is – vagy elsősorban ezért – különlegesen fontos és felelősségteljes a kisgyerekekkel foglalkozó edzők, testnevelők feladata. Nem véletlen hát, hogy sokat taglalt a kérdés: milyen típusú embert látunk szívesebben gyermekeink mellett a játék alapelemei elsajátításának és a szellemére való ráérzésnek ebben a kihagyhatatlan és nehezen pótolható periódusában. Ideális esetben természetesen olyat, aki minden mozdulatot képes tankönyvszerűen megmutatni, a hibákat kijavítani, miközben tanár bácsi, pótapa, idősebb haver, illetve példakép.

Maradjunk azonban a földön, és könyveljük el, hogy kevesen akadnak, akik egyszerre képesek felmutatni a fentebb felsorolt erényeket. Marad hát a vagylagosság: nevelő vagy futballista kísérje inkább az első lépéseket? A helyes lábtartás mintája a fontosabb, vagy a segítség a csapathoz tartozás, a másik elfogadása, önmagam elfogadtatása ugyancsak nélkülözhetetlen érzületének, tudásának elsajátításához? Hajlok arra, hogy utóbbi, miután a technikai csiszolódásra több fakultatív lehetőség is kínálkozik. Például hajnali gyakorlás a kertben, ami, mint kiderült, egyben kitűnő gondűző is.

A „hajnali” minták ugyanakkor betegségmegelőző injekcióként is remekül fungálhatnak azok számára, akiket a korai hatások és a későbbi sikerek a gyepen tartanak. A pályaív ugyanis csak igen ritka esetekben töretlen, az akadályok pedig egészen váratlan helyeken tornyosulhatnak. Ezeket a családtagok is emelhetik, még ha a legjobb szándék által vezérelten is. Ilyenkor például az egykori futballisták csemetéi egészen furcsa helyzetben találhatják magukat. Egyrészt nyilván akkor, amikor rádöbbennek, milyen messzire terjed az apuka árnyéka, s úgy érzik, talán sohasem lesznek képesek kinőni alóla. Ifjabb Albert Flóriánnak bizonyára lenne mesélnivalója erről az állapotról. Másrészt akkor – és ezt az állapotot szinte valamennyi kamasz szülőjének volt alkalma megtapasztalni –, amikor a gyermekéért mindenre (is) képes szülő ügybuzgalma, érdekérvényesítő törekvése kínos a fiatal számára. Tudják, amikor az otthon még bújós srác az utcán már nem engedi, hogy megfogják a kezét. Anyu, ez annyira ciki…

Az olyan, egészen szélsőséges esetekről nem is beszélve, amilyenre nemrég akadt példa a román labdarúgásban. A kilencvenes évek nagy játékosa, az azóta a tehetséggondozásban is korszakosat alkotó, jelentős részt a saját akadémiáján felnevelt játékosokkal 2017-ben felnőttbajnoki címig jutó Gheorghe Hagiból robbant elő az apatigris. A Viitorul Constanta tulajdonosa kirohanásában kendőzetlenül kérte számon Cosmin Contra szövetségi kapitánytól, miért nem hívta meg a fiát a Chile, majd Finnország válogatottja elleni meccs-re készülő keretbe. Ifjabb Hagiről, Ianisról tudni kell, hogy nem csupán a nagy apuka fia, hanem saját hatáskörben is tehetséges tizenkilenc éves futballista. A Fiorentina „neveldéjében” töltötte az elmúlt éveket, de mivel Stefano Pioli csapatába eddig legfeljebb percekre fért be, az apuka hazarendelte, hogy a román első osztályban szokja a csatazajt. El is döntött már egy-két meccset, ennek ellenére Contra nem számol még vele. Idősebb Haginál pedig a tévé nyilvánossága előtt szakadt el a cérna, amelyet azóta is csak annyira sikerült összebogozni, hogy a felek megegyeztek: hasonló esetekben a továbbiakban privátban egyeztetnek. Az éremnek persze ebben az esetben is létezik másik oldala: miért kellene elszenvednie egy gyereknek az apja érdemei nyomán keletkező, úgymond jóérzésből fakadó diszkriminációt? Nyilván speciális esetek ezek, de bizonyos jelenségek általánosítására egyértelműen alkalmasak.

Visszatérve a kezdő képhez: a túlzott lendület nem minden esetben segít a haladásban. Ha már nem bírják az inaink, akkor valóban csak óvatosan, hiszen sérülés lehet belőle, ami bizonyos koron túl már nehezen gyógyul. De csínján a lendülettel akkor is, ha túlteng az emberben, ha úgy érzi, a benne dolgozó svung mindenre megoldást kínál, legyen az egy palánk átugrása, vagy önmagukban kétségbevonhatatlan megvalósításokra való hivatkozással megtámogatott, erőből történő érdekérvényesítés. Hiszen a bennünk tomboló erő áldásos és káros hatást egyformán képes kiváltani, és sokszor kínos következményekkel fenyeget.

Az immár nyilvánosan „leleplezett” kisfiú maga a megtestesült példa. Nem alvásrestanciáját igyekszik pótolni a szabadnapján, hanem szabadrúgást gyakorol a harmatos füvön. Körülötte legtöbbek számára bizonyára szokványos reggel indult, talán senkinek sem tűnt fel a labda suppogó hangja. Egyszer viszont hatalmas gól lesz a mostani gyermeteg próbálkozásokból. Vagy ha nem, egyszerűen csak egy egész ember, aki tudja: néha rajtunk múlik csupán, hogy megelőzzük az igazságtalan bírói ítéleteket.

És higgyék el, ez sem kevés.