Maradona és a szatmári lengető – interjú Pál István „Szalonnával”

– Nem bánják, ha ezt a szendvicset még gyorsan megeszem? Ne haragudjanak, nagyon rohanós napom van.

– Csak nyugodtan... Szalonnás?
– Bár az lenne!

– Igaz, hogy a Szalonna becenevet futballpályán kapta?
– Nálunk a családban mindenki zenész volt, mégis világéletemben labdarúgó akartam lenni. Sokáig párhuzamosan futott életemben a futball és a zene, későn billent el a mérleg az utóbbi felé. Az első népzenei táboromban délutánonként folyton fociztunk, és egyik nap a pálya mellett szalonnát sütöttek, én meg játék közben ki-kiszaladtam egy-egy darabért. Akkor ragasztották rám a többiek a Szalonna nevet. Olvastam amúgy, hogy Fischer Pali is azért jött haza az Ajaxtól, mert nem bírta ki a magyar pörkölt nélkül. Úgy látszik, másoknál is előfordult, hogy a foci mellett a jó ételeket is szerették.

– Furcsa ellentmondás, hogy futballközegben a zsíros ételek fogyasztása szinte hagyományos rituálénak számít. Falvakban sok helyütt még mindig szokás meccsek után főzni a csapatnak bográcsban csülök-, birka- vagy pacalpörköltet.
– A zsírt lehet a legjobban izommá formálni. Sok éve Szarvas mellett muzsikáltunk az Aranycsapat tagjainak, Puskás is élt még akkor, emlékszem, öröm volt nézni, amilyen jóízűen ették a pörköltet a legnagyobb futballistáink. Látszott, nem akkor kóstolták először.

– Halottam, hegedűtokja kottatartójában mindig ott lapul némi szalonna és kolbász.
– Ez inkább már csak a külföldi utakra érvényes. Ha a Kárpát-medencében muzsikálunk valahol, a legtöbb helyen már ismerik az ízlésemet, és egy tábla szalonnával fogadnak. Otthon most éppen tizenhétféle szalonna van készleten. Gondolkodom rajta, hogy összeállítsak egy könyvet, amely a magyar szalonnáról szólna, a különböző vidékek hagyományait bemutatva, a térségre jellemző zenével kiegészítve. Mert ahogy mindenki büszke a maga pálinkájára, a szalonnánál is kinek-kinek megvan a maga füstölési, pácolási módszere, és minden régió saját elkészítési szokásokkal büszkélkedik. A bakonyi szalonna nem olyan, mint a szabolcsi.

– Milyen a viski?
– Szülőfalumban a gyümölcsfával füstölt vékony, paprikás szalonna népszerű, amelyben két réteg húsnak kell lennie, általában a hasaaljából, a disznó legpuhább részéből. Csak beszélek róla, és már összefut a nyál a számban.

– Mi vitte közel gyermekként a futballhoz?
– Hatéves voltam, amikor a családunk átköltözött Viskről a szintén kárpátaljai Tiszapéterfalvára. Színmagyar településről beszélünk, jellemző, hogy még a tsz-elnök is egy magyar ember, irodalom-történelem szakos tanár volt. Biró Andornak hívták, és valahogyan a legkeményebb kommunizmusban is elérte, hogy ezt a régiót békén hagyták. Rendkívül erős tsz működött, virágzott a helyi gazdaság, volt hat-hét gyár a nyolcszáz lelkes faluban, amely saját táncegyüttese, kórusa mellett irgalmatlanul sikeres sportegyesületet tartott fenn. Gyeplabdacsapata például az országos szovjet bajnokságban második lett. A sport szeretete mélyen belénk ivódott, reggeltől estig ott voltunk a pályán, edzés előtt órákkal kimentünk, mondjuk a bedobásokat gyakorolni, amikor pedig véget ért a tréning, ott maradtunk focizni még vagy két órát. Tiszapéterfalva csapata minden korosztályban a legerősebbek közé tartozott, sorra nyertük a bajnokságokat. Kiváltságot jelentett, hogy a sportcsapat tagjaként az egyébként előírt, különleges engedélyek nélkül is rendszeresen utazhattunk Magyarországra. Tizenhárom éves koromig játszottam Tiszapéterfalván, aztán átkerültem Bodrogolasziba, majd a Debreceni Református Kollégiumba, ahol még játszottam igazoltan rövid ideig a Debreceni Sportiskolában. Pesten pályára léptem az egyetemi bajnokságban, de akkor a medveformátumom már kezdett kialakulni, a zene felé vettem az irányt.

– Olvastam, annak idején győzködte édesapját, Pál Lajost, hogy a zeneiskola igazgatójaként vegye fel a dekázást a tantárgyak közé.
– Én nem akartam hegedűs lenni, focizni szerettem volna. Így aztán édesapámnak felvetettem, nem lehetne-e, hogy amikor a hegedűs elfáradt az órán a hangszertartásban, a szellemi frissesség megőrzése érdekében a dekázást is tegyük hozzá az oktatási anyaghoz. Nem nagyon értékelte a javaslatot...

– Pedig egy későbbi interjúban éppen ő vont párhuzamot az ön futballpályán és zenében mutatott ritmusváltásai között. Ugyanarról a tulajdonságról van szó?
– A brazil játékosoknál figyeltem meg a ritmusjátékot, amelynek segítségével képesek egyensúlybillentésből továbbvinni a labdát. Például Ronaldo egy lépéssel és testmozdulattal tudott annak idején a másik elé kerülni anélkül, hogy gyorsabb lett volna – egyszerűen ismerte a jó időzítés titkát. Mint amikor a bokszban figyeled a másik levegővételét, és akkor ütöd meg, amikor sebezhető. Valamiért én a zenei és táncos tapasztalatom miatt éreztem a pályán, hogy mikor dől a hátvéd, és akkor tudtam ritmust váltani. Gyerekként ezen nem gondolkoztam, csak ösztönösen mondtam magamban, hogy „most” – és működött. Prímásként azt is tudom, mennyit számít, ha valaki nemcsak vezeti a zenekart, de megvan benne a leleményesség is. A mai fociban sok esetben szinte tiltva van, hogy saját ötleteidet megvalósítsd. Van egy stratégia, ide kell passzolni, oda kell passzolni, csak a biztosat csináld. Pedig a bátorság kifizetődik, elég Puskás világhírű londoni visszahúzós cselére gondolni. Volt egy rafinált ötlete, ám ami ennél több, meg is merte valósítani.

– Lehet a néptánc a futballképzés segédeszköze?
– Nem mondom azt, hogy néptáncpróbákra kellene járniuk a futballistáknak, de kipróbáltatnám velük, mert az egy másfajta mozgás, sokat számít, ha megtanulnak úgy kitámasztani, úgy lépni, úgy ugrani. Jó néhány néptáncos barátom van, aki zseniálisan focizik. Vagy eszembe jut a világbajnoki bronzérmes kardvívó, Márton Anna, aki az utóbbi években beleszeretett a néptáncba. Szoktam mondani neki, azt a pillanatot várom, amikor a kínai ellenfél támad, és te egy kalotaszegi ellépéssel odébb mozdulsz és úgy vágsz. Az ösztönszerű mozgás a kultúránk része. A magyar néptánc előnye, hogy természetességből fakad, nem késztet felesleges mozdulatokra.

– Interneten is elérhető a videó, amely szerint egy salgótarjáni gyerekmeccs előtt a csapatok helyi népzenére melegítettek. Becsatornázható egyik mozgás a másikba?
– Rengeteg izmot megmozgat a néptánc, ki kell próbálni gyerekeknél, mennyire hasznos a sportban. Szokás panaszkodni például a sok húzódásra. Emlékszem egy Maradona bemelegítéséről készült felvételre, amelyen az argentin futballcsillag a hátán átrázza a lábát, szatmári lengetőre emlékeztető mozdulatokkal. És lám, valahogy nem emlékszem arra, hogy valaha is húzódással küszködött volna. Az ő génjeiben ez a fajta mozgás, lazaság volt benne.

– A Hátsó füves sorozat kiegészítéseként tett tavalyi kárpátaljai körutunk során megdöbbentő tapasztalatokat szereztünk, a beregszászi járásban például a játékoshiány miatt 2014 és 2017 között huszonnégy csapatból tizenhat megszűnt. Visken és Tiszapéterfalván játszanak még?
– Olyannyira, hogy Visken két csapat is működik! Sokat számít a faluból származó Varga Sándor játékosügynök támogatása. Tőle kaptam egyébként a születésnapomra életem egyik legkedvesebb ajándékát, az általam igencsak tisztelt Steven Gerrard eredeti mezét – az angol válogatott valamennyi tagja által aláírva.

– Láttam az önről készült televíziós portréműsort, amelyben – ha nem is labdával, hanem hegedűvel – játszott a Puskás Ferenc Stadion gyepén...
– Gyerekkorom óta vágytam az alkalomra! Olyan volt, mintha templomba mentem volna. Az a stadion a történelmünk része, ott emberi sorsok dőltek el, szerelmek születtek. Hihetetlen pillanat volt, körbenéztem az üres lelátókon, felvettem a hegedűmet, és eljátszottam egyik kedves nótámat.

– Külföldi fellépéseivel is szolgálta időnként a futball ügyét.
– Tavaly például muzsikáltunk Barcelonában a Kubala 90 emlékünnepségen, noha Real Madrid-drukkerként vegyes érzésekkel utaztam ki. Egyébként éppen Spanyolországban fordult elő egyik fellépésünk előtt, hogy láttam a spanyol fiúkat a tengerparton labdával rugdosni, leraktam a hegedűt, és öltönyben, lakkcipőben mint a fékevesztett bolond rohantam és játszottam velük órákig a homokban. Ez az érzés a zenével párhuzamos, a zene is azért működik, mert nincsenek olyan pillanatok, amikor azt mondom, most nincs kedvem muzsikálni.

– Miként élte meg kárpátaljai gyerekként, fiatalemberként a Szovjetunió szétesését és Ukrajna megalakulását?
– Bennünk a magyar érzelmeket erősítették, a nemzeti ünnepek, versek a tiszapéterfalvi magyar közösségben is megtartó erőt jelentettek. Ukrajna születésénél azt vettük észre, hogy szó szerint nincs pénzünk. Még nem létezett hrivnya, a rubelt pedig már nem használtuk, az átmeneti időszakban kuponokat kaptunk, A4-es lapokban adták az embereknek a fizetést, a boltban ollóval vágtak le belőle egy-egy szeletet. Lehetett venni az üzletben kenyeret meg gumicsizmát, és itt nagyjából véget is ért a kínálat. Faluban annyival volt könnyebb, hogy a kertjében mindenki megtermelte a zöldséget, gyümölcsöt. A szüleink vért izzadva küzdöttek azért, hogy mi a hiányból ne érezzünk semmit. Édesapám két egyetemi diplomával és adjunktusi végzettséggel benzint csempészett Magyarországra, megkapta érte a kétezer forintot, és ment a főiskolára tanítani. Áram nem volt, keltünk reggel négykor, diót törtünk, vittük át a debreceni KGST-piacra, ahol a dióbelet árultuk. Gyerekként megéltem, milyen az, amikor nincs. Mégsem éreztem a súlyát, mert nem tudtam, milyen az, amikor van.

– A helyi labdarúgás jövője szempontjából sem érdektelen kérdés: létezik kárpátaljai identitás?
– Ha meglátom a viski dombokat, megdobban a szívem, és úgy érzem, ez a mienk, nagyapám és nagyanyám földje. A vajdasági és a kárpátaljai magyar mindig kicsit a mostohagyerek szerepét töltötte be a határon túli magyarság körében. Most különösen nehéz a helyzet, a viski férfiak negyven százaléka Csehországban dolgozik, másik harminc százalékukat Doneck környékére vinnék katonának. Ápoljuk vért izzadva a kultúrát, ahogyan tudjuk, de alig maradt kinek. Mégis büszkén mondom, hogy kárpátaljai vagyok, kötődöm minden fűszálhoz. Ha tehetném, bármikor visszaköltöznék, örömmel adnám át a gyerekeimnek, amiben én felnőttem. Csak sajnos az már elmúlt.