Nagyapja vére – gyermekkori tragédia súlyát cipeli az aranylabdás

Kopár dombok között, a Velebit-hegység lábánál fekszik a horvátországi Zára megyében Modrici nevű falucska. Tulajdonképpen nem is falucska, inkább csak szórványos házcsoport, a Zaton Obrovacki nevű településhez tartozó nyolc kis köz­ség egyike, amely az évszázadok során még mintha a nevével is próbált volna elbújni a világ figyelme elől. Azon az észak-dalmáciai vidéken szinte az számít ritkaságnak, ha valamit vagy valakit nem Modricnak hívnak, a helység neve minden harmadik családéban visszaköszön. Nem mintha az apró pásztortanyán népesedési robbanás történt volna, egyszerűen az ősi modric kifejezés – amelynek etimológiáját egyesek a szláv gyökerű, égszínkéket jelentő mödar, mások a hagyományos kék egyberuhát jelző modra szóval magyarázzák – valamiért sok környékbeli famíliának beépült a nevébe,

Zaton Obrovackiban messze ez a legnépszerűbb vezetéknév.

Jellemző példa, hogy a hét horvát civil közül, akit 1993 januárja és júliusa között szerb fegyveresek meg­gyilkoltak a délszláv háború idején az itteni községekben, hatot Modricnak hívtak. Volt egy Modric nevű az első itteni hírhedt vérengzés, az 1991. december 18-i mészárlás hét áldozata között is, egy állattenyésztéssel foglalkozó, idős, egyszerű férfi. A végzetes napon kint járt a közeli erdőben, élelmet csempészett ki a fák közötti rejtekhelyre a falubelieknek, akik a környéket rettegésben tartó csetnikek elől kerestek menedéket. Az erdőből visszatért otthonába, tehenét kiengedte az istállóból, elindult vele a néptelen utcán, hogy kivezesse a legelőre. Ami ezután történt, az évekkel későbbi vizsgálat során, az áldozat unokatestvérének tanúvallomása alapján derült ki. A hallótávolságon belül tartózkodó férfi úgy emlékezett, a közelébe érve lefékezett egy autó, mire rokona megpróbált elszaladni, aztán már csak egy kiáltás és egy pisztolylövés hallatszott.

„Messzebb álltam annál, mintsem hogy tisztán kivehessem, kik a támadók. Mégis biztos voltam abban, hogy a SAO Krajina csoport tagjai, ugyanazok, akik rövid időre eltűntek a falucskában, aztán keresztülsétáltak Obrovacon” – idézte a Vecernji List az említett tanút. Bár az elkövetők azonosítását elvileg megkönnyítették az egybecsengő tanúvallomások, a környéken garázdálkodók többségének nyoma veszett, utólag csak két szerb férfi felelősségét tudták megállapítani. Cselekedetük üzenete egyértelmű volt: a polgári lakosok elleni orvtámadással figyelmeztetni akarták a falvak lakóit, hogy jobban teszik, ha elkotródnak a területfoglalók útjából. Az 1991-ben önkényesen kikiáltott Krajinai Szerb Köztársaság nevében fellépő félkatonai szervezet emberei piszkos munkát végeztek – miként a többi áldozatot, a kihalt utcán megtámadott tehénpásztort is hátulról érte a halálos találat.

Holttestére másnap találtak rá családtagjai. A köztiszteletben álló helybeli gazdálkodó, az öreg Luka Modric halála mély nyomot hagyott hatéves unokájában, a halk szavú férfihoz különösen közelálló kisfiúban, aki egyszerű, visszahúzódó jelleme mellett örökölt tőle mást is: születésekor nagyapja után őt is Lukának nevezték el. Mivel szülei, Stipe és Radojka éjt nappallá téve dolgoztak a közeli kötöttáruüzemben, hogy előteremtsék a pénzt a három gyermek ellátására, a kis Luka nevelése részben Luka nagypapára maradt, aki számított is a kölyök segítségére a ház körüli és az állatokkal kapcsolatos egyszerűbb munkáknál.

Nehéz maradéktalanul hitelt adni a dokumentumnak, mindenesetre tavaly nyáron bejárta a világsajtót egy néhány másodperces, 1990-ből megmaradt filmrészlet, amelyen a készítők szerint az apró Luka Modric látható, amint a sziklás hegyoldal kövei között lépdelve, kezében bottal tereli a kecskéket karámjuk felé.

A képkockák a jószágokat fenyegető farkasokról szóló dokumentumfilmből valók, a műfaj területén jegyzett szerzőnek számító Pavle Balenovic munkájából. A természetközeli témákat és a vadállatok életét több alkotásában kibontó filmes állítja, a tizenkilenc évvel ezelőtt felvett kecskepásztor fiúcska nem más, mint a Real Madrid világhírű futballistája, a világbajnoki ezüstérmes, a 2018-as év aranylabdása.

„A Modric család tagjaiban visszafogott, kedves embereket ismertem meg – elevenítette fel a természetfilmes két évtizedes emlékét. – Valahányszor a környéken filmeztem a hegyek vadéletét, mindig felkerestem őket. Így készült az a felvétel is, amelyen az ismerős fia tereli össze a kecskenyájat, vezeti az akolba. A jelenetet egy farkasokról szóló dokumentumfilmhez szántam. Ez még azelőtt történt, hogy a háború feldúlta Modricék otthonát. A harcok aztán mindent megváltoztattak, ők elhagyták a vidéket, többé nem is láttam őket arrafelé. Néhány évvel ezelőtt vált világossá számomra, hogy ki az a kisfiú, aki akkor a kamerám előtt hajtotta a kecskéket.”

Az út szélén álló egykori szülőház az elmúlt években futballturisták kedvelt zarándokhelyévé lett, a fényképek tanúsága szerint a háború idején leégett, romos állapotban lévő, beszakadt tetejű építményt jó ideje nem lakják.

Modricék a nagyapa tragikus halála után Zadar városába költöztek, a háború viszontagságai közepette kényszerűségből hét évre a Kolovare Szállóban, illetve a Hotel Izben húzták meg magukat.

A hotel név ne tévesszen meg senkit, az épület inkább hasonlított egy hatvanas évekbeli szakadt balkáni panelházra, mintsem turisták fogadására alkalmas szállóhelyre.

Nehéz elhinni, de az ünnepelt játékoscsillag pályafutása a ronda virágtartó betondobozokkal szegélyezett, repedezett betonparkolóban kezdődött – miközben körülötte és a szétesett Jugoszlávia egyéb területein véres harcok dúltak, a kis Luka a kietlen placcon rugdosta naphosszat a labdát. Édesapja időközben csatlakozott a horvát hadsereghez, aeromechanikusként szolgált a háború idején, tevékenységéről keveset tudni. Ritkán beszél gyermekkorának hányattatásairól a futballista, a sötét képek még mindig mélyen ülnek emlékezetében.

„Háborús menekültként éltünk, kemény idők jártak akkoriban – törte meg néhány évvel ezelőtt hallgatását. – Hatéves voltam csupán, amikor elkezdődött mindez. Sok nehézségen mentünk keresztül, az akkori élményeket nem tudom elfelejteni. Nem szívesen hozom elő őket. Lehet, hogy olcsó szállón tengődtünk, lehet, hogy súlyos anyagi gondokkal küszködtünk, ám szerettem futballozni, és ez sok akadályon átsegített. A háború erősebbé tett. Küzdelmes időszakot éltünk meg a családommal. Kettős érzéssel gondolok vissza arra a korszakra. Nem akarom örökké magammal cipelni az átéltek súlyát, de megfeledkezni sem szeretnék róluk.”