A mérkőzés színhelyéül szolgáló Hohe Warte Stadion az osztrák labdarúgás ikonikus helyszíne, a nemkülönben jelképes klub, a First Vienna 1921-ben megnyitott, 2006-ban felújított stadionja. A Bécs 19. kerületében, a magyar történelemben Széchenyi István halálozási helyeként ismert Döblingben magasodó Hohe Warte egy körülbelül 220 méteres domb, amelynek oldalába épült a stadion – mint valami természetes amfiteátrum. A magyarul körülbelül „magas őrtornyot”, „magas vártát” jelentő Hohe Warte fénykorában 85 ezer embert is képes volt befogadni, és évtizedekig az első számú futballarénának számított Ausztriában. Jelenleg legfeljebb 5500 néző látogathatja. |
Kis híján súlyos diplomáciai bonyodalom kerekedett abból 1929 tavaszán, hogy az április 7-én lejátszott Ausztria–Olaszország labdarúgó Európa-kupa-mérkőzés előtt a rendező osztrákok nem húzták fel az olasz lobogót. Pontosabban felhúzták, csak lefújta a szél…
Hugo Meisl bécsi futball-atyaúristen, szövetségi kapitány ágynak esett a vasárnapi találkozó hetében, 40 fokos lázát a leggondosabb orvosi ellátás ellenére sem tudták napokig csillapítani. Állapota aztán szerencsésen javult, de nem annyira, hogy elhagyhatta volna az ágyat – onnan intézte az osztrák válogatott ügyeit. Eközben cudar idő köszöntött Bécsre. „Takarókba burkolózva fagyoskodnak az olasz válogatottak a Metropole halljában, ahol állandóan egy sereg ember sürög-forog körülöttük. Ma reggel érkeztek és a pályaudvaron több mint ezer ember vonult fel a korai idő és a kutyának való időjárás ellenére” – a mérkőzés előtti napon a számos futballrajongón kívül mínusz 3 fok és hóesés fogadta a vendégeket a Nemzeti Sport szerint.
Egyikük, Julio Libonatti 3:2-es győzelmet vár(t), mindazonáltal „fél a hidegtől és a pályától. Nem szeretik az ilyen talajt.” Az olasz szövetség főtitkára, signor Zanetti ugyancsak optimistán nyilatkozott: „Erős győzelmi akarattal mennek a fiúk a harcba. Ha most győzünk, az Európai Kupát nem lehet elvenni tőlünk, ezt nagyon jól tudja a csapat!” Olaszország hat meccsen gyűjtött 9 ponttal vezette az első alkalommal kiírt Ek tabelláját, „míg Ausztriának ugyanennyi játékból csak 6 pontja (van). Legközelebb még aránylag Magyarország áll az olaszokhoz, miután nekünk öt mérkőzésből van 6 pontunk” – rögzíti a Sporthírlap.
Az „olasz futballsport” hatalmas fejlődésen ment keresztül ezekben az években, a válogatott 1928-ban olimpiai bronzérmet szerzett, és a játékok vesztes elődöntője (2:3 a későbbi bajnok Uruguay ellen) óta, öt meccsen át őrizte a veretlenségét. Csakhogy Meisl alakulata sem volt éppen rossz passzban: bár három vereséggel és csak egy győzelemmel nyitott az Európa-kupában, már egymást követő harmadik Ek-sikerére hajtott, míg veretlenségi szériája hosszabb volt, mint az olaszoké, hét összecsapáson ívelt át.
Úgyhogy „a jegyek után sohasem tapasztalt tülekedés” folyt, a császárváros futballszerető közönségének lázas érdeklődése telt házat, több mint ötvenezer nézőt vonzott a hegyoldalban fekvő, festői Hohe Wartéra.
Carlo Carcano olasz szövetségi kapitány bombaerős kezdő tizenegyet (Combi – Rosetta, Caligaris – Pietroboni, Janni, Pitto – Conti, Schiavio, Libonatti, Rossetti, Piccaluga) vezényelt pályára: a csapat nagy részét az olimpiai harmadik squadra azzurra keretének tagjai alkották; csupán három csatár, az Ambrosiana jobbszélsője, Leopoldo Conti, a bajnoki címvédő Torino gólkirály centere, Julio Libonatti és a modenai balszélső, Angelo Piccaluga számított új embernek az 1928-as állapotokhoz képest.
Meisl – aki a mérkőzés idejére sem hagyta el betegágyát, és rádión követte az eseményeket – a Franzl – Schramseis, Janda – Schott, Smistik I, Luef – Siegl, Weselik, Haftl, Horvath, Wesely összetételű osztrák együttesre szavazott, vagyis egy kivétellel a legjobb két bécsi csapat, az Admira és a Rapid játékosaira. Az egyetlen nem bécsi klubból való labdarúgó Otto Haftl, a csehszlovák FK Teplice futballistája volt, ő a beteget jelentő Fritz Gschweidlt (Vienna) helyettesítette a csatársor tengelyében.
Ausztria már az első félidőben eldöntötte a találkozó kimenetelét, Johann Horvath két (19. perc, 34.), valamint Franz Weselik (24.) góljával 3:0-s győzelmet aratott. Hiába sorjáztak a durvábbnál durvább belemenések az egész meccsen – Antonio Janni a 17. és a 25. perc között például sérülten hevert az oldalvonalon túl –, a civilben meteorológus angol bíró, Albert Prince-Cox derűs nyugalommal szemlélte őket („Csak a pipa hiányzott a szájából”), egyiket sem torolta meg.
„Az olaszok a meccs után rettenetesen el voltak keseredve – írta bécsi tudósítóján keresztül április 10-én a Nemzeti Sport. – Libonatti az öltözőben a neki felkínált narancsot úgy vágta a szemben lévő falhoz, hogy az mint egy bomba spriccelt szét. Súlyos szemrehányások röpködtek egyik játékostól a másikhoz és vissza. Az idegesség elrontotta a bankettet is. Amint már a hétfői Nemzeti Sport megírta, az egyetlen rendelkezésre álló olasz zászlót a vihar széttépte és így a főbejárat fölött egyedül a bíró tiszteletére felhúzott angol lobogó lengett. Az időt mutató óra melletti árbocra ugyan félreértésből felhúztak egy magyar zászlót, ami azonban még jobban kiélezte a szituációt. Hogy teljes legyen a sorozat, a tetejébe elkövették azt a hibát, hogy a zenekar nem a fascista (sic) nemzeti dalt játszotta, hanem a régi korszak himnuszát.”
Olasz szemszögből nézve idézzük fel a Pesti Hírlap római tudósítója által küldött sorokat: „Az olasz lapok továbbra is éles hangon írnak a bécsi olasz–osztrák válogatott mérkőzésen történtekről és ismét politikai térre terelik támadásaikat. A mérkőzés alkalmával, mikor az olasz zászlót felhúzták, elszakadt a zászló kötele, és ezért a trikolórt még egyszer fel kellett vonni. Az olasz lapok azt írják, hogy az olasz lobogót a bécsi sporttéren meggyalázták, és ezért az osztrák köztársaság kormánya köteles elégtételt adni. A Popolo d’Italia diplomáciai eljárást sürget, és azt követeli, hogy az osztrák kormány az olasz zászlót a szokásos tiszteletadás minden jelével engesztelje ki. A Gazzetta dello Sport a nemzetközi labdarúgó-szövetség közbelépését kéri, mert szerinte az osztrák futballszövetség megszegte a nemzetközi szabályokat.”
Még szerencse, hogy az ÖFB-főtitkárként is működő tekintélyes (és még mindig betegeskedő) Hugo Meisl elsimította az ügyet. Az osztrák szövetség nevében ugyanis levelet írt itáliai kollégájának, Zanettinek, s „a legszeretetreméltóbb és előzékenyebb módon” iparkodott eloszlatni azokat a félreértéseket, amelyek „az olasz csapat vezetői és az osztrákok között keletkeztek”. „A levélben egyúttal teljes elégtételt szolgáltat nekünk azokért a megbántásokért, melyek részben feledékenységből, részben a rendezőség mulasztásából, részben pedig és elsősorban az ő távollétéből fakadtak” – idézte Zanetti szavait április 13-i számában a Sporthírlap.
Idehaza a Pesti Napló Széljegyzetek egy hét margójára című véleménycikke zárta le a történteket: „Mindössze az történt, hogy egy olasz zászlót leszakított az árbocról a szél (…), s néhány olasz diák ellen tüntetett a közönség, elhangzott egypár goromba szó. Igaz, hogy akkor is fütyült a publikum, amikor Jannit sérülten vitték le a pályáról, de hol van ez a fütyülés attól az apagyilkos hangulattól, amivel a magyarokat fogadták Bécsben? Mi vagyunk barátságban az osztrákokkal és bennünket sokkal gorombábban tisztelgetett a Hohe Warte népe, mint az olaszokat.
A tüntetés után mi bankettre mentünk – az olaszok nem mentek el a bankettre.
A gorombáskodáshoz mi jó képet vágtunk – az olaszok tiltakoztak.
Nálunk az illetékes urak nyilatkoztak, hogy Isten bizony semmi sem történt – az olaszok panasszal fordulnak a nemzetközi futballszövetséghez.
Sok más különbség mellett ez a különbség közöttünk és az olaszok között.”