Játékosuralom – Szöllősi György jegyzete

Amíg csak arról olvasunk, hogy a Kisvárda brazil kapusa, Felipe nem jelent meg csapatánál a felkészülés kezdetén, vagy igazolatlanul hiányzik az újpesti névsorolvasásról a klub elefántcsontparti támadója, Lacina Traoré, addig esetleg legyinthetünk, hogy ezek a légiósok vagy a klubjaik nem eléggé profik, csakhogy a jelek szerint messze nem erről van szó.

Néhány cím az elmúlt napokból az NSO-ról: „Atlético: Griezmann nem utazott el a csapattal, büntetésre számíthat”; „PSG: hiába várták Neymart az első edzésre”; „Arsenal: áll a bál, megtagadta az utazást a csapatkapitány”. És nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy kijelentsük, a hasonló, korábban kirívónak számító esetek csak szaporodni fognak. A futballban ugyanis a Bosman-szabállyal megrendült a klubok tekintélye, a súlypont, a hatalom (és egyre döbbenetesebb mennyiségű pénz) fokozatosan került át az elmúlt két évtizedben a játékosokhoz és ügynökeikhez. Persze a sztárok mindig kicsit többet engedhettek meg maguknak, de nagy csapatok és tekintélyes edzők esetében elképzelhetetlen volt például olyasmi, ami az idén februárban az angol Ligakupa-döntőn megtörtént: a Chelsea menedzsere, Maurizio Sarri hiába szerette volna lecserélni a spanyol kapust, Kepát, ő egyszerűen nem jött le a pályáról. És az ilyen elképesztően renitens viselkedés alig-alig jár következménnyel, a klubok óvatos pénzbüntetéseit kinevetik a dúsgazdag labdarúgók, akik jószerével bármit megengedhetnek maguknak. Igaz, hogy amikor a legnagyobb edzők egyike, Guttmann Béla egykor a Kispest szakvezetőjeként le akarta hívni a pályáról Patyi Mihályt, ő bálványozott csapattársa, Puskás Ferenc kérésére („Itt maradsz!”) nem fogadott szót az edzőnek, emiatt azonban Guttmann egyből otthagyta a csapatot, mert nem szenvedhetett el ekkora presztízsveszteséget.

Manapság ezzel szemben kénytelen meghunyászkodni a tréner is, az elnök is, hiszen nem veszhetnek kárba az eurómilliók, amennyiért egy-egy futballistát szerződtetnek, és egyik-másik közönségkedvenc népszerűsége minden érvet fölülír. Nem úgy, mint 1970 nyarán, amikor az NB II-ből a Honvédhoz szerződő remek csatár, Tiber László és új csapattársa, a kapus Hajdú Lajos a révfülöpi strand ezernyi vendége és a maguk szórakoztatására – a „szocialista sporterkölcsökkel” a legkevésbé sem összeegyeztethető módon… – tetemes borravaló ellenében ruhástul a Balatonba parancsolta a fehérbort pohárral tálcán felszolgáló elegáns pincért és a szmokingos cigányzenészeket. A Hullám étterem személyzete aztán mesélhette a történteket büszkén-megbotránkozva egész nyáron a betérő vendégeknek, köztük Hoffer József szövetségi kapitánynak, aminek az lett a következménye, hogy Tiber az őszi felkészülés kezdetén a kezdőcsapat helyett, ahogy ő meséli, „nem a második, hanem a Honvéd harmadik csapatában” találta magát. Pedig már akkoriban is létezett a „játékosuralom” kifejezés, mégis, mostanában rosszabb játékosoknak is könyörögni kell, hogy méltóztassanak legalább az edzésen megjelenni…